17.
alkalommal rendezte meg a mindenki által ismert Ladánybene 27 zenekar a
Reggae Camp elnevezésű fesztivált, idén Cegléden, a strandfürdő
területén.
Sokak
fejében már a reggae zene nevének hallatán kételyek jelentkeznek,
ugyanis általános sztereotípia, hogy a Jamaicán kifejlődött, afrikai
gyökerekkel rendelkező zenei irányzat kéz a kézben jár azzal az
organikummal, melynek fogyasztását a Camp szabályzata is természetesen
tiltja. Méghozzá az első helyet foglalja el a házirend tiltólistáján.
Természetesen vele jár, hiszen sok arc le sem tagadhatná a mosolya
alapján. Viszont 5 nap alatt egy hangos szó nem esett, a szó
legszorosabb értelmében. Ez természetesen nem feltétlenül a bódultság
miatt volt így. Mindenki békességben töltötte az idejét, és felhőtlenül.
Hogy ehhez milyen mértékben járult hozzá a jamaicai bárányok fő
tápláléka, nem igazán lehetne pontosan utána járni. De nem is kell.
5
nap úgy telt el, hogy egy pillanatra sem zökkentett ki semmi a
nyugalomból. Pedig a Camp szervezők gondoskodtak arról, hogy a camplakók
ne ücsörögjenek egy percig sem csendben. 5 helyszín volt kialakítva a
stílus szerelmeseinek. És itt most nem csak az érdeklődőkre gondolok.
Elsőként a DubYard-ot említem, mely irányába zenei ízlésem révén
elfogult is vagyok. A DubYard, ahogyan a neve is mutatja, a dub stílust
népszerűsítve dübörgött 5 napon keresztül, majdhogynem szó szerint. A
fákkal övezett terület közepén lévő tisztáson foglalt helyet a Dubapest
HiFi által biztosított sound system, mely az elektronikus zene
kedvelőinek véleményem szerint kivétel nélkül tetszett/tetszene. A
DubYard-on naponta több mint 10 selector (DJ) váltotta egymást, 2 - 3
óránként, déltől kezdődően hajnali 4 - 5 -ig. Néha csak pár embernek
zenéltek, hiszen délután mindenki a strandon élvezte a napot, de erről
később. Tehát, ez a kis tisztáson kiépített zeneszentély nulla, azaz
nulla költségvetésből üzemelt. A fellépők nem pénzért csinálják.
Szerelemből.
A
Reggae Camp korábbi helyszínei is víz közeli területek voltak. Nem volt
ez másképpen most sem. Az egész heti karszalag (aminek az ára egyébként
egy nagy fesztivál bérlet-árának a töredéke) feljogosított a strand
bármikori látogatására is. Természetesen nap közben a camplakók többsége
a strandon töltötte az idejét, ahol szintén a zene uralkodott. A
StrandSystem bakelit lejátszóinál is váltották egymást a művészek, pár
óránként. Eközben természetesen mindenki azt csinálta a strand
területén, amit bárki más – semmi fárasztót. A strandra érkezők, akik
nem a fesztivál miatt látogattak ki, csodálkozva nézték a vízben ázó
raszta tincseket, és a dancehall táncos lányokat. Vagy talán csak azon
merengtek el, hogy nem Isten ellen való dolog ez, ahogy egy barátom
fogalmazott. A hangfalakból persze dübörögtek a kb. 40 évet felölelő
roots, dub, dancehall, reggaeton zeneszámok, melyek között mindenki
felismerhetett legalább egyet. Mert a reggae zene, és az abból
kifejlődött zenei stílusok bizony ott vannak körülöttünk mindenhol, csak
nem tudjuk, hogy azok azok, amelyeket az autóban dúdolunk.
Egyik,
számomra legérdekesebb történet, ami az 5 nap alatt megesett, az volt,
amikor a RootsCorner előtt álldogáltam egyik délután, egyedül. Ennél a
sátornál csak a reggae őskorszakából szóltak számok, nem is hangosan. A
közönség néha senki, de néha fiatalok és idősek együtt. Megálltak pár
percre, meghallgattak egy számot, beszélgettek, majd mentek tovább.
Magamon is csak azt vettem észre, hogy a zenére lötyögve várom a
páromat, aki éppen már közelített felém. Ez után figyeltem meg magamon,
hogy mindenhova lassabban sétálunk. A hétköznapok rohanó tempóját
hátrahagyva sétálgattunk napokon át. Igaz, nem is volt fontos dolgunk.
De megértettem a számos helyen olvasott „rasta tempo” feliratot. Sajnos,
ezt a nyugodtságot, amelyet a környezet idézett elő, nem tudjuk
magunkkal vinni a rohanással teli életünkbe, de néha érdemes elővenni.
A
fesztiválok elengedhetetlen helyszíne a Nagyszínpad, melyet általában
nagyon drága fellépőkkel töltenek meg évről évre. Más fesztiválokon.
A
Reggae Camp nagyszínpada olyan fellépőket vonultatott fel, akik a
stíluson belül ismertek, de ez sem kötelező szempont. Viszont idén
vendég volt az éppen 50 (!) éves Inner Circle zenekar. A név
valószínűleg sokaknak nem mond semmit, de ha valaki meghallja ezentúl a
rádióban a Sweat (Lalalala Long), vagy a Bad Boys című felvételeket,
jusson eszébe a zenekar neve. A fesztivál területén lévők száma
csütörtök este megduplázódott, és az Inner Circle olyan koncertet
csapott, hogy bármilyen fesztivál/falunap bármilyen értékekkel
rendelkező közönsége jól érezte volna magát. A színpad előtti tömegben
nem láttam unatkozó, vagy komoly arcot. Mindenki mosolyogva táncolt.
Kisgyerektől nyugdíjasig mindenki. Koncert közben elmentem hot-dogot
vásárolni. Csak éppen a hot-dogos kocsi személyzetét nem láttam pár
pillanatig. Ugyanis ők is közelebb húzódva a színpadhoz élvezték a zenét
és a bulit.
A
zenekar tajgai (de nem csak az Inner Circle, hanem kivétel nélkül
minden zenész), amellett, hogy felejthetetlen élményt okoztak, végig
arról beszéltek, hogy milyen fontos a PLUR. Azaz peace, love, unity and
respect. Béke, szeretet, egység és tisztelet. Ha valaki ezeket a
szavakat szajkózza nekem pár éve, legyintek rá, és azt mondom, na
persze. Nehezemre esett elhinnem, de valóban van létjogosultsága egy
ilyen mottónak. Ebben a közösségben összegyűltek olyan emberek, akik
ezeket a manapság nagyon keresett, ámbár nem talált erkölcsi értékeket
tartják és gyakorolják.
És ehhez semmilyen tudatmódosító szer nem kell.
Sem alkohol, sem vicces cigi.
Az Inner Circle zenészei, valamint több
híres előadó, mint Warrior King, Micah Shemiah, és az összes hazai
zenekar tajgai nap, mint nap a fesztivál területén sétálgattak, részt
vettek a fesztiválon, nem csak eljöttek „haknizni”. Még akkor is, ha
valakinek az anyukája nagykövet. Történt ugyanis, hogy az egy évvel
ezelőtti Reggae Camp-en (is) fellépett Ras Muhamad indonéz reggae
énekes. Az ő édesanyja Indonézia egyik budapesti diplomatája. Így esett tehát,
hogy az idős diplomata hölgy testőrök figyelő tekintetével kísérve bár,
de együtt táncolt az akkor még Hatvanba látogató fesztiválozókkal - fia
koncertjén.
Azokban
az emberekben, akikkel a pár nap alatt találkoztam első benyomásra egy
valami közös csak: a zene szeretete. De később rájöttem, hogy a
hasonlóság több, és mélyebb. Találkoztam tanítónővel, óvodapedagógussal,
szinkronúszó edzővel, grafikussal, orvostanhallgatóval és még néptáncos
szakmabelivel is. Ezek az emberek nem csak a társadalmi kritériumok
alapján számítanak értelmiségnek. Szerintem. Ezt meghatározza az érzelmi
intelligencia, tolerancia és a művészetek utáni érdeklődés is.
Ami
meglepő lehet (bár, amióta megtapasztaltam ezt a közeget, egyértelművé
vált), hogy a szervezők nem csak a fiatalságot megcélzó fesztivált
alakítottak ki, hanem gondoltak minden korosztályra. Ezt támasztják alá
olyan helyszínek kialakításai, mint a játszóház, vagy a régi idők
mozija. Igen, nagyon sokan érkeztek kisgyerekkel, és igen, nagyon sok
idős táborlakó is volt.
Ha
szavazást tartanának a „legjobb Camp arc” kategóriában, akkor tuti,
hogy Fruzsinára szavaznék.
A Reggae Camp összességében a reggae zene és az azt szerető emberek üzenetét hordozza. Félreértés ne essék, nem téríteni akarok. Velem sem tette senki. Az üzenet szerintem arról szól, hogy az elfogadás és a megértés gyakorlása tesz minket jobb emberekké. Mindenki békében szeretne élni, és szeretetben. Ez valahol belénk, emberekbe van kódolva. Nemi, faji, társadalmi, vallási és művészeti hovatartozástól függetlenül.
És ehhez sem fű, sem alkohol nem kell.
Tapasztalatból tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése