Varázslatos élmények

A hét főbűn (kevélység, kapzsiság, bujaság, irigység, falánkság, harag, lustaság) között nem szerepel a szószátyárság, pedig szerintem legalábbis dobogós helyen kellene legyen. Az ókeresztény sivatagi atyák még lehet, nem gondoltak erre, pedig kellett volna, nem utolsó sorban saját utódaik megfékezésére. Egy lelkész ismerősöm szerint aki sokat beszél, az egyéb galádságra is képes, ennek megfelelően ő maga nem szokott így tenni. Hogy miről jutott ez eszembe? Na, gondolhatod, hogy hát persze, hogy arról, hogy olyan helyen voltam, ahol kevesebb beszéd akár még több is lehetett volna. A "pap bácsi" nem akart kifogyni a szóból, mintha a 39 fokos meleg csak újabb és újabb ötleteket adott volna neki a szófonásra (majdnem mást írtam...). A hallgatóság már igencsak unta a jót, menekülési útvonalakat vizslatott szemével, amikor a legjobb poén következett. Tudni kell, hogy egy háborús emlékmű előtt álltunk, ahol, ugye, az áldozatokra szokás emlékezni. Hősöknek is nevezik az elhunytakat időnként, melyik szónoknak hogyan esik jól. Nos, a mi főszereplőnk annyira belelovalta magát a szónoklásba, hogy adott pillanatban a hallgatóságnak szegezte a felhívást: tegye fel a kezét, aki szeretne hős lenni? Az ilyen kézfeltevősdi kétes fegyver, amit például a stand-up műfaj művelői is bevetnek, igen ám, de ott így is - úgy is kijön a poén, a felszólítottak meg amúgy is ódzkodnak a rivaldába állni, mert ki tudja mi lesz belőle?! Esetünkben súlyosbító körülmény volt, hogy ugye világháborúban elesettekről volt a példázat - hát ki a fene akarna háborúba menni, és otthagyni a fogát?! Nem is tolongtak az önkéntesek, akiket ellenben már szinte a hőguta tizedelt.
A "varázslat" tovább folytatódott később, a szó szoros értelmében. Az eseménysor egy újabb gyöngyszeme bizonyos bűvész fellépése volt. Bizonyára mestere ő a szakmának, nem vitatom, de olyan buktatóval találta szembe magát, amihez szinte harrypotteres magasságba kellett emelkedni. Valami kártyatrükköt hókuszpókuszolt, a lényege, hogy a publikumból kiválasztott személy egy kártyalapot kihúz a pakliból, megnézi, visszateszi, kevernek, a bűvész meg megmondja melyik volt az. Nem könnyített a helyzeten, hogy a szakadó eső miatt alig voltak a varázslatra érdeklődők, és mondhatjuk, hogy ők is kevéssé voltak fogékonyak. A lényeg, hogy bizonyos Öcsi csak választott egy lapot, visszatette, a bűvész kevert, majd megkérte Öcsit, mondja meg a lapját. Na, itt futott a trükk zsákutcába, mivel Öcsi egyszerűen kijelentette: nem mondja meg! Ezzel, mint mondtam volt, keveseket döbbentett meg (egyrészt kevesen álltak az esőben, ők ellenben lehet, ismerték Öcsit), annál inkább a bűvészt, hiszen így nem lehetett továbblépni, mert akkor mihez képest mondja meg a megfejtést. Próbált hatni Öcsire, hogy az mégis csak vizsgálja felül álláspontját, kicsit huzakodtak, hogy mond meg - nem mondom, mond meg - nem mondom, aztán mikor az állapot végkép tarthatatlanná vált, a bűvész másik trükköt vetett be, értelmetlenné téve Öcsi önfejűségét. Utóbbit ez láthatóan nem zaklatta fel, nem is vagyok biztos benne, hogy tudatában volt a történteknek. Csupán egy varázslatos estére emlékszik ma már. Már, ha emlékszik valamire.