Már a szakállas nő sem a régi...

Régen a városról falura, faluról városra cihelődő mutatványos sátrának egyik látványossága volt a szakállas nő, úgy mint a bikafejű férfi, vagy a kétfejű gyerek. Fillérekért mutogatták őket, mint a bazári majmot.
Változott a világ, már a szakállas nő se a régi. Ma már a szakállas nő - férfi. Vagyis a fene meg tudja mán'.
Tavaly előtt a második helyen végzett orosz nagymamák csapatán, a Buranovszkije Babuskin élcelődtem, meg ezen az egész Eurovíziós Dalfesztiválon. Ajánlottam, hogy esetleg lehetne indítani Uhrin Benedeket, vagy talán egy kóbor kutya - árva gyerek duót, ami jobban hatna a szavazókra. Tévedtem. Én tévedtem?
Az 59. dalfesztiválon győztesnek kihozott Conchita úr (ahogyan Gundel Takács Gábor műsorvezető nevezte) olyan mint egy elfuserált Barbie baba, akit összerakáskor elnéztek a kínai bérmunkások, és rossz fejet tettek a többi részhez. A mélypont az volt szerintem, amikor a pontok számlálása közben adta a meghatott hölgyet, és puszit is dobott a kamera felé - nem győztem félreugrani a tévé elől.
A díj átvételekor azt nyilatkozta, hogy: "(...) Megállíthatatlanok vagyunk." Na, ettől félek én is.
Nesze neked, Európa. Mindenkit magunkra szabadítunk, mert olyan marha nagyon toleránsak vagyunk.
Magyarország jövőre indíthatná (már csak, hogy ne hagyjam abba az ajánlatokat) a Fekete Pákó - Terry Black alkotta párost, ezzel több pontban is megfelelne a kirajzolódni látszó elvárásoknak.

                Dániában volt a verseny - A győztes fotóját inkább nem reklámozom....

Különös, különös ünnepség volt

Ballagáson voltam a minap, a határ túloldalán már búcsúznak a véndiákok. 
Nem tudom, általános szokás-e ott ez, de mondhatom, ahol én voltam, ott furcsa tapasztalatokat szereztem. Például 11 órára hirdették meg az ünnepség kezdetét, és nem átallottak azt pontban 11 órakor meg is kezdeni. Aztán alig voltak beszédek. A végzősök nevében, majd az őket búcsúztató eggyel fiatalabb generáció képviseletében egy-egy diák beszélt röviden és meghatóan úgy, hogy az egyben humoros is volt. És az igazgató is megengedte magának a közvetlen, könnyed hangnemű búcsúztatást, lazán, röviden, miközben senkit nem láttam a körülöttem állók közül az óráját vizslatni. Nem szólalt fel nem hogy több, de egyetlen árva politikus sem, sőt, - a Teremtő bűnükül ne vegye -, egy pap sem. Alig néhány jutalmat adtak át a kiemelkedően teljesített diákoknak, azok közül is csak a végzősöknek, erre tanév közben, meg nemzeti ünnepeken bőven van alkalom sort keríteni. Csupán egy diák mondott verset, s talán ha két vagy három énekszám hangzott el. A tűző nap elől fák árnyékába lehetett húzódni, és még székek is várták azokat, akik le akartak ülni. Sokan nem is gondoltak erre, hiszen az első pillanattól az utolsóig pontosan csak 45 perc telt el, miközben mindig történt valami, ami lekötötte a figyelmet. Ennyi idő alatt még arra sem volt elég lehetőség, hogy az izgalom és a fülledt meleg együttes hatására egy fél padsornyi ünnepelt kiájuljon a sorból. 
Szóval, mondom, furcsa egy ünnepség volt.
És tessenek elhinni, mindennek ellenére pont úgy volt meghatottság, könny és boldogság, gratuláció és virágtenger, mintha egészen másként lett volna. 
Sőt, talán még inkább.

Festett idő

Ha nem lenne szomorú és elkeserítő, akár már unalmasnak is nevezhetném, hogy Köröstárkányban tovább dúl a békétlenség. Nem is akartam ezzel már traktálni az olvasót idén, hiszen éveken át filozofáltam felette. (Például itt meg itt meg itt is.)
 Ám biztosan ismerik az érzést, amikor egy olyan helyen, ahol már sokszor jártak, egyszer csak felfedeznek valamit, amit már addig is megannyiszor láthattak - volna. Így jártam én most nagypénteken: míg hallgattam az emlékműnél mondott beszédeket, felfedeztem, hogy a református templom tornyára festett óra számlapján nem azonos időpontra állította a piktor a mutatókat. Ahol álltam, két oldal volt látható, az egyiken 11.45, a másikon 11.55 óra volt. Ezt mintegy szimbolikusnak éreztem: egyrészt éppen úgy áll az idő a toronyórán, ahogyan megmerevedtek az álláspontok az egykori áldozatok emlékének őrzése tárgyában, másrészt a megállt időt másként mutatják a festett vekkerek, mintha ők se egyeznének. Az ünnepség utáni fogadáson volt beszélgetésen Bíró Zsolt országos MPP-elnök úgy fogalmazott, mint a most újabb vihart kavart turulszobor adományozója, hogy, ha nem lesz megegyezés a madarat illetően, akkor inkább nem adják, de az nem lehet egy elmélyülő megosztottság szimbóluma. A Magyarok Világszövetségének elnöke, Patrubány Miklós szerint a méltányosság az emlékmű létrehozóinak adna igazat a mindkét fél által vitathatatlan igazságokat felvonultató vitában, de mindennél fontosabb a megegyezés. Utóbbi megállapítást nem kísérte osztatlan egyetértés, néhányan az RMDSZ - MPP - református egyház együttműködési/stratégiai partnerségi viszony megyei és helyi aspektusait, disszonanciáit emlegették. Valóban igaza lehet Patrubánynak, aki úgy érzi, a megegyezés távolabb van, mint valaha. Holott milyen egyszerű is lehetne. Közben eszembe jutott, hogy ácsi, a templomtoronynak négy oldala van. Visszamenve megnéztem, és mit gondolnak? Valóban, a további két festett óralap újabb két álló időpontot - 11.15 és 11.30. - mutat. Korántsem akarom sugallni a fenti analógia mentén, hogy akár négy álláspont is lehetne emlékőrzés ügyben. Sőt, inkább azt lássuk, hogy az óra festője jó sorrendben nézve az idő előrehaladtát örökítette meg. Ahogy sürget az idő az összefogásra. Míg nem késő. Hiszen lehet, a 11.55 inkább 23.55, vagyis a huszonnegyedik órában vagyunk...

                       A tárkányi torony két oldala: 11.45, és 11.55 óra...

Hány óra?

Ballagok egy falusi utcán. 
A ragyogó napsütésben nagyszerűen lehet követni, hol dolgoznak a szociális segélyért közmunkára kötelezettek. Meszelnek ugyanis, a járdaszegélyt, a fák törzsét, miegyebet. A legtöbb helyen ilyen és ehhez hasonló településgazdálkodási munkára fogják őket, mert dolgot kell nekik adni. 
Ez valójában mindenkinek nyűg. 
A helyhatóságoknak, mert állandó küzdelmet vívnak a "szocialistákkal" (ahogyan közkeletűen nevezik őket), hogy ugyan csináljanak már valamit, és a "kényszer-munkásoknak" is, hiszen valójában nem is értik, hogy "miért kell dolgozni azért, ami jár"!? 
Közeledem a meszelőkhöz. Számukra ismeretlen arc vagyok, bizalmatlanul méricskélnek. "Főnök, maga míri az órát?" - kérdezi az egyik nekibátorodva. Nem derült ki, mire gondolt: a ledolgozandó munkaórákra, vagy mondjuk a villanyórára? De nem is fontos már, hiszen megnyugtatom, nem én vagyok. Fellélegzik: "Akkor jó. Tudja főnök, mink mán' mindenkitől félünk." 
Hogy miért félnek, nem firtatom, megyünk mindenki dolgára. Azt azért még utánam kiálltja, mintegy bizalmába fogadva, ha már nem én vagyok az órát mérő, hogy nehéz az élet, mert kevés a pénz, régen jobb volt. 
Ja, régen. 
Olvasom, hogy egy szociológiai felmérés szerint Nicolae Ceauşescu megnyerné az államfőválasztást, ha élne és indulna a novemberi választáson. Mondják, az embereknek korábbi biztos munkahelyük, egzisztenciájuk (?!) jut eszükbe legelőször a lassan 25 éve kivégzett diktátorról. 
Pedig még mi minden juthatna! 
Ahogyan a fenti közmunkás, úgy én is azt kérdezem: hány óra is van?

                                                                        (Illusztráció: maszol.ro/edituramateescu.ro)

"Nagy az Isten, kicsi a vonat"

           "- Nem vagy magányos?
           - Ááá, bolondból van elég."
Egy jellemző párbeszéd (a címbelihez hasonlóan) abból a filmből, melyet a napokban láttam, s melyet ajánlok mindenki figyelmébe.
A címe "Életvonat", és nem új alkotás, 1998-ban rendezte Radu Mihăileanu, francia-belga-holland-román koprodukcióban.
1941-ben vagyunk, egy - vélhetően - Közép-európai zsidók lakta faluban. A falu bolondja hozza a hírt, hogy a szomszéd faluból már kitelepítették a szintén zsidó lakosokat - ők mit tegyenek!? Hát,... deportálják magukat! Vonatot vesznek, maguk közül választanak nácikat, mozdonyvezetőt, ami már eleve sok konfliktus melegágya. Ha nem lenne elég a baj, még kommunista is akad köztük, már alig lehet tudni, ki a zsidó, ki a zsidó-náci, ki a zsidó-náci-kommunista, ám együtt imádkoznak. Nyomukban az igazi nácik, sőt, a partizánok is. De még ezt is lehet fokozni, amikor találkoznak egy hasonló "kísértet vonattal", melynek utasai meg... Na, de nem mondok el mindent.
Poén poén hátán, karikírozva az őrült világot, melyen hol sírni, hol nevetni kell, vagy kellene.
Nem árt többször is rászánni az időt, egy megnézéssel az ember nem is fedezi fel a sok utalást, poént.
Ide kattintva a teljes film megnézhető, magyar szinkronnal.
            (Kéretik az esetleges hozzászólásokban nem zsidózni, sem "másozni".)

                    Amikor együtt imádkoznak zsidók, és "náci-zsidók"...  (fotó: ivid.it)

Telefonos füstjelzés

Sokszor szoktam idézni Bacsó Péter remekéből, a Rákosi-rendszert parodizáló A tanú című filmből. Bizonyára sokan ismerik a jelenetet, amikor Pelikán József porrá égett házához megérkeznek a tűzoltók, és a gátőr - aki, mint tudjuk, ideológiailag nem volt elég fejlett - ezt kérdezte Virág elvtárstól: 
- "Én nem akarok gyanúsítgatni, Virág elvtárs, de nem jött egy kicsit későn ez a tűzoltóparancsnok?" 
Az elvtárs is eltűnődött kicsit, ám a tűzoltóparancsnok meggyőzően érvelt: 
- "Az éberség az első. Sok bejelentés érkezik, hogy itt is tűz van, meg ott is tűz van. Előbb le kell ellenőrizni. Ki kell nyomozni, hogy nem vezetnek-e félre bennünket. Ehhez idő kell." 
Ez jutott eszembe a minap, amikor egy aktuális eset kapcsán feltette nekem valaki a kérdést: egy tűzesethez miért csak akkor vonulhatnak ki a tűzoltók, ha a 112-es telefonszámon keresztül megérkezik hozzájuk a riasztás, miért nem elég egy felhőkarcolónyi füstoszlop? 
Mint megtudtam, a hivatalos ügymenethez pontosan rögzíteni kell, hogy mikor, honnan, kitől jött a riasztás, ám mindez állítólag pillanatok alatt lezajlik, és mehet a piros autó. 
Szerintem pedig ezen felül továbbra sem kevésbé fontos az éberség.

Sportszerűség a (lát)határon

           "A béke vagy te, Sport!
            A népeket egymáshoz fűző szép szalag."
                           (Pierre de Coubertin: Óda a sporthoz)
Kézilabdameccset nézek a tévében. A román riporter a lengyel csapatnak drukkol. Nincs ezzel semmi baj, hiszen annak balszélsője honfitársa, aki nagyszerű játékos. Meg is keseríti az ellenfél életét, mely az MKB-MVM Veszprém, és a BL negyeddöntőbe próbálja beverekedni magát a Wisla Plock ellenében. Mondom, nincs azzal semmi gond, hogy a szpíker drukkerré válva kinyilvánítja lelkesültségét - megtörténik ez magyar bemondókkal is, amikor mondjuk magyar focista csapatának meccsét kommentálják a német labdarúgó bajnokságból (ha már a magyar bajnokság nem tüzeli fel őket...). Bár az első meccset a lengyelek nyerték, a visszavágón a veszprémiek nem hagytak kétséget a továbbjutásukat illetően. Teljes lehet tehát az öröm. Egyrészt az én favoritom nyert, másrészt láthattam a sikert. Igaz, kicsit idegesített a bemondó, de ezt ne vegye senki gorombaságnak, a drukker már csak ilyen: nem szereti azt, aki az ellenfelet szereti, legalábbis addig az egy-két óráig. Pedig valójában hálásnak kellene lennem, hiszen ha ők nincsenek, nem láttam volna a meccseket. Mert én, mint határon túli (külhoni, elszakított - lehet válogatni), meg kell keressem azt a román sportcsatornát, mely adja a magyar csapat mérkőzését. Ha szerencsém van, mutatják. Ha nem, majd megtudom az eredményt a sporthírekből, mert a magyar közvetítést elzárja előlem a politikailag állítólag egyre légiesedő, ám a bizniszben szigorú határ. A jeges tényt már a téli olimpia alatt is megtapasztalhattuk. Nem érvényes sem a magyar igazolvány, sem a kettős állampolgárság. Csak a szolgáltatói szerződés, meg a távirányító szigorú fekete gombja.

                                                                             (fotó: mno.hu)