A népeket egymáshoz fűző szép szalag."
(Pierre de Coubertin: Óda a sporthoz)
Kézilabdameccset nézek a tévében. A román riporter a lengyel csapatnak drukkol. Nincs ezzel semmi baj, hiszen annak balszélsője honfitársa, aki nagyszerű játékos. Meg is keseríti az ellenfél életét, mely az MKB-MVM Veszprém, és a BL negyeddöntőbe próbálja beverekedni magát a Wisla Plock ellenében. Mondom, nincs azzal semmi gond, hogy a szpíker drukkerré válva kinyilvánítja lelkesültségét - megtörténik ez magyar bemondókkal is, amikor mondjuk magyar focista csapatának meccsét kommentálják a német labdarúgó bajnokságból (ha már a magyar bajnokság nem tüzeli fel őket...). Bár az első meccset a lengyelek nyerték, a visszavágón a veszprémiek nem hagytak kétséget a továbbjutásukat illetően. Teljes lehet tehát az öröm. Egyrészt az én favoritom nyert, másrészt láthattam a sikert. Igaz, kicsit idegesített a bemondó, de ezt ne vegye senki gorombaságnak, a drukker már csak ilyen: nem szereti azt, aki az ellenfelet szereti, legalábbis addig az egy-két óráig. Pedig valójában hálásnak kellene lennem, hiszen ha ők nincsenek, nem láttam volna a meccseket. Mert én, mint határon túli (külhoni, elszakított - lehet válogatni), meg kell keressem azt a román sportcsatornát, mely adja a magyar csapat mérkőzését. Ha szerencsém van, mutatják. Ha nem, majd megtudom az eredményt a sporthírekből, mert a magyar közvetítést elzárja előlem a politikailag állítólag egyre légiesedő, ám a bizniszben szigorú határ. A jeges tényt már a téli olimpia alatt is megtapasztalhattuk. Nem érvényes sem a magyar igazolvány, sem a kettős állampolgárság. Csak a szolgáltatói szerződés, meg a távirányító szigorú fekete gombja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése