Mese Póruljárt Jancsiról és Juliskáról meg a királylányról

Volt egyszer, hol nem volt, az emberi hülyeség végtelen óperenciás tengerén is túl, volt egyszer egy fiatal házaspár. Nevezzük őket az egyszerűség kedvéért Jancsinak és Juliskának. Éltek, éldegéltek szépen, csendben, vidéki házukban. Egy szép napon Jancsi a fővárosba utazott, ahol ügyes-bajos dolgai rendezése közben egyszer csak - uram fia - összetalálkozott egy régi ismerősével, aki nevezzünk Pinokkiónak. Jancsi legott tereferébe elegyedett régen látott barátjával, aki elmesélte neki, milyen jól megél abból, hogy sok-sok királylánykát tart védő szárnyai alatt, és ösztökéli őket, hogy azok tegyenek meg mindent, amit királyfiak, hercegek és válogatott cigánylegények kérnek tőlük.

                                                                                                                               (Illusztráció: sioport.hu)
Jancsi felhevülésében nem vette észre, hogy barátjának egy kicsit megnyúlt az orra közben. Inkább telefonja után kapott, és felhívta hűséges Juliskáját, aki azonnal pártolta a mesés ötletet: bár eddig közük nem volt a királylánykák istápolását űző szakmához, immár itt az ideje, hogy belevágjanak. Jancsi mindjárt tenyerébe is csapott Pinokkiónak - magyar emberek között a kimondott szó már kötelezvény - hogy utóbbi elad előbbinek egy királylánykát, minden jogokkal együtt. Nosza, lett is öröm Jancsiéknál, hogy ezentúl elfelejtik a fabatkát, és csak úgy dőlni fog az aranytallér, lesz habzsi-dőzsi.
A megbeszélt időpontban Jancsi és Juliska hintóba pattant, és elhajtott egy négyszögletű kerek erdő melletti kis lakájos faluba, ahol át kellett vegyék a megígért királylánykát. Bizony Jancsi nagyot nézett, mikor a királylányka mellett nem csak Pinokkiót találta, de még egynémely hasonló foglalkozású ismeretlent is, akik aztán megmutatták a neki szánt királylánykát. Jancsinak tátva maradt a szája a fene nagy csodálkozástól, mert előbb azt hitte, hogy magát a Vasorrú Bábát látja, nem pedig egy királylánykát. Mindjárt alkudozásba is fogott, hogy nem így - nem úgy, annyi aranytallért nem ér a jány. Végül sikerült megegyezniük, és elvitték a szerzeményt. De nem tudták azonnal a királyfik, hercegek és válogatott cigánylegények szolgálatába állítani, mert erősen rusnya volt. De Jancsi és Juliska, ha már nekifogtak, nem adták fel: Juliska, aki fodrász volt, azon nyomban neki is állt, hogy királylányi formát adjon a Vasorrú Bábának, csattogott az olló, melegedett a hajsütővas, fogyott a rúzs. Jancsi sem volt rest, jó pengőforintokkal tömött bugyellárisát övére akasztva shopingolni indult, és egy szaküzletbe vette be magát. Addig-addig pakolta a szép, viselőjéből sokat sejtető és még többet megmutató csicsás ancungokat a kosarába, míg maga is megelégelte. Imígyen ráncbaszedve a királylányt, Jancsi kikocsizott vele egy forgalmas út mellé, ahol gyakorta fordulnak meg a szép és intelligens királylányok társaságára vágyó királyfik, hercegek, és válogatott cigánylegények. A királylány nem tiltakozott, megfelelő neveltetést kapott ő az atyai házban, és tudta mi az etikett azokban a körökben, ahová került. Csupán egy kis időt kért gazdájától, mielőtt a munka fárasztó mezejére lépett volna, úgymond egy kisdolgot elvégezni. Jancsi nem volt egy hajcsár, természetesnek vette, hogy egy királylánynak is vannak jogai, és szükségletei. Na, ez volt az utolsó alkalom, amikor Jancsi látta a királylányt, mert az többet nem került elő a susnyásból, ahová elvonult. Bizonyára eltévedt, vagy úgy gondolta, hogy világgá megy szerencsét próbálni. Jancsi egy ideig kereste, aztán belátta: hiába, a királylány kámforrá vált. Feltelefonálta Juliskát, elpanaszolva, hogy ez a szakma nem jött össze nekik, sőt, elbukták a királylány beszerzésére, majd dizájnjavítására fordított pénzt is. Most akár az is következhetne, hogy "ha Jancsi és Juliska ügyesebb lett volna, az én mesém is tovább tartott volna". De nem ez következik. Mert a mesének nincs vége. Jancsi és Juliska ugyanis rossz kisfiú és rossz kislány voltak, mert a törvény bünteti azt, aki királylányokat állít az út mellé, hogy királyfiak, hercegek és válogatott cigánylegények kedvére tegyen. Igen ám, de honnan tudták meg mindezt a balsikerű történetet a pandúrok? Hát onnan, hogy Jancsink barátja, a Pinokkió nem csak azzal foglalkozott, hogy királylányokat vont védő szárnyai alá, hanem segített azokon is, akik útipasszus nélkül akartak átkelni ilyen-olyan gránicokon, esetleg olcsóbban akartak dohányáruhoz jutni. Ezért, hogy csalárd mesterkedéseit leleplezzék, a pandúrok már régebb óta figyelték Pinokkiót, lehallgatva minden telefonos beszélgetését is. Így kifülelték a Jancsival történt üzletet is, sőt, még azt is, amikor Jancsi Juliskájával tereferélt a szebb jövőről. Hőseinkre még a templom egere sem figyelt volna fel, ha nem ilyen balszerencsések, ám most a bírói pulpitus előtt találták magukat, ott pedig a fejükre olvasták a telefonbeszélgetéseik papírra vetett szövegét, mint kétségtelen bizonyítékokat. Mindezek ellenére Juliska már korántsem volt olyan hűséges, mint mesénk elején, és igyekezett mindent Jancsira fogni. De a bölcs bíró nem hitt neki, így valószínűleg mindketten rács mögé kerülnek, és nem a mézeskalácsházba.
Na, most van itt a vége, fuss el véle. Jó éjszakát gyerekek, szép álmokat.
Aki pedig azt hiszi, hogy ilyen baromi történet csak a mesében létezik, az nem látta a tegnap este az m1-en a Kékfény című műsor - kevésbé meseszerű - riportját.