A magyar kártyát egy 1973-ban megtalált „ős-darab” szerint bizonyos Schneider József pesti kártyafestő mester találta ki, még az 1848-as szabadságharc előtt.
(Illusztrációk: nlcafe.hu)
A lapokra azért kerültek svájci szabadsághősök, mert az akkori cenzúra nem engedte volna használni azokat, ha rajtuk a magyar történelem nagyjai jelentek volna meg. A magyar kártya azóta nem csak unaloműzőként vált népszerűvé, de fogalomként a politikába is beette magát. Hogy nem menjünk messzire, Romániában többszörös választás lesz idén, és szinte már hiányozna, hogy ne mondjam rosszul is esne, ha nem riogatnák velünk a többségi nemzetet. A nacionalista adu állandóan pakliban van Szlovákiában is, ahol korábbi eseteket követően karácsony után egy révkomáromi tanár kapta meg a felszólítást: mivel felvette a magyar állampolgárságot, mondjon le a szlovákról. Tekintve, hogy a szlovák alkotmány szerint elvenni nem lehet az állampolgárságot, csak lemondani róla, ezért szólították fel... az önkéntes lemondásra – hát nem aranyos!? De a magyar kártya mégis csak a magyaroké, egymás között is kijátszható: az Operaházban az új Alkotmányt ünnepelték, kint megalkotói ellen tüntettek. A KFT együttes még nem is sejtette, amikor elénekelte 1984-ben, hogy évtizedek múltán is milyen találó lesz idevágó, Bál az operában című dala: „Népköztársáság (ma megint Andrássy) útján/Mennyi különös alakot elrejt/A konfekció-kabát,/És sohasem tudható,/Hogy mikor nem látja senki őket,/Mivé változnak át.” Olyan jelképes, hogy a magyar kártyát máig az idegen szabadságharcosok díszítik, de ha lecserélnénk, az is ellenszenvet váltana ki – pedig már szó sem lehet cenzúráról. Mondom, nem lehet szó sem. Már az induló esztendő első napjaiban látszik, idén sok cinkelt leosztást várhatnak a polgároknak, sokszor fogják kezükbe adni a Stüszi vadászt – amit népiesen csak tökfilkónak hívnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése