blogopédusz: Queen koncerten Debrecenben

Akkor tudtam meg, hogy a debreceni Kölcsey Központban lesz a koncert, amikor megkaptam rá ajándékba a jegyeket. Hát nem a legpraktikusabb forgatókönyv? Bevallom, addig nem is tudtam, hogy létezik a Killer Quenn együttes (mely név a Queen együttes 1974-ben megjelent, első átütő sikerét hozó dalának címe is), s amelyik 1993-ban tartotta első Queen-imitáló koncertjét. Patrick Myers énekes szerint az egészet egy lenyűgöző kalandként élték meg, ami teljesen megváltoztatta az életüket, hogy aztán ugyanazokban a teltházas arénákban lépjenek fel, mint annak idején az eredeti banda. "Minden apró részletre figyelmet fordítottak. Killer Queen a legjobb Queen Show, amit valaha láttam", írta róluk Duncan Kennedy, a BBC riportere.

Ezek tudatában indultam hát a debreceni koncertre, hogy egy éven belül másodszor találkozzam egyik kedvenc együttesemmel - tavaly novemberben volt, ugye, a Bohém rapszódia című film bemutatója (arról ITT írtam). Ha már élőben nem láthattam őket, akkor, ahogy lehet.

A koncertterembe minden korosztály érkezett, alig tizenéves kissráctól a ránézésre a hetvenen túli nagymamáig (Freddy Mercury is 73 lett volna idén szeptemberben, ha nem halt volna meg már 45 évesen...) Miközben "bemelegítésként" Dire Straits szólt a hangszórókból, csak méregettem a széksorokat: itt végig ülni kell?!

Aztán megszólalt az One Vision, és elkezdődött a "Queen Show from London", ami valóban leképezte azt, amit a Queen-koncertekről ismerünk: egyik világsláger a másik után, miközben a zenészek a megszólalásig hasonlítanak is az eredeti tagokra, a szólista mozgása is kísértetiesen egyezik - ha nem tudnánk, hogy hasonmás zenekar, akár eredetinek is gondolhatnánk. Hiszen a muzsikusi kvalitásaik is ehhez mértek (naná, másként hogyan kaphattak volna jogot a showra), és ebből adódik a kérdés: miért nem saját magukat adják, ha ilyen profik? Biztos több lehetőség, több biznisz van egy Queen-imitálásban még mindig. Hiszen végül is mi is a Queen-ért rajongunk, az ő zenéjükért mentünk el erre a koncertre is. Mert sokan elmentünk. Előttem két sorral egy idős hölgy végig ült, de ültében is "élte a zenét". Közvetlen előttem egy harmincas fiatal pár, a férfi látható közönnyel "tűrte" az eseményeket (közben az ő telefonjáról leshettem, hogy a Puskás Aréna avatómeccsén 2-1-re nyert Uruguay), nyilván a párja kedvéért volt ott, akit ellenben majd szétvetett az energia.

A dobos ritmuspróbákat tartott tapsolásból, az énekes énekpróbát vezényelt, ugyanakkor többször is talpra szólította a publikumot. Ugrottunk is, ám dilemmát okozott, hogy nem mindenki állt fel, tehát takartad a kilátást a mögötted levőktől. De nem tűnt, hogy bárkinek bármi kellemetlensége lett volna. A Radio GaGa ritmusára tapsoltunk a fejünk felett, mint a tömeg a Wembleyben, a Bohém rapszódiára lámpáztunk a mobiltelefonokkal. Így telt el egy óra és 40 perc, amikor a szintén ismerős palástos-koronás-angol himnuszos koreográfiával véget ért a koncert. A közönség hiába tapsolt kitartóan, ez után már nincs, nem lehet tovább.

Mint kiderült a végén, nem voltam egyedül a gondolattal, hogy micsoda poén lenne, ha elnyomnák a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, mint annak idején Freddy Mercury a régi Népstadionban, 1986 júliusában. Annál is inkább érlelődött a gondolat, mert az énekes többször is megszólalt magyarul, és többet is mondott az ilyenkor szokásos "koszonom"-nél. De nem, ez elmaradt. S hogy nem csak én vártam, az kiderült: már mentünk kifelé, amikor az egyik szektorból spontán felhangzott a népdal, hogy aztán az egész terem beszálljon, s lement az első strófa. A végén pedig megtapsoltuk magunkat. A közönség tehát folytatta, majd maga zárta le a showt.

(A fotók rákattintással nagyíthatóak.)