Velem nem járnak jól a kéregetők, régen sem jártak. Amellett, hogy jellemzően nem adok nekik semmit, voltak már vicces eseteim velük, amikor például kiderült, hogy a nyomorék nyomát sem mutatja "civilként" testi fogyatékosságnak, csak "munkahelyi ártalom" az elesettsége, de olyan is volt, amikor egy váratlan helyzet zökkentette ki a koldust szerepéből.
A minap egy bőszoknyás, maga után maszatos kis lurkót vonszoló nő vett célba. Első lépésként is kereste velem a szemkontaktust, látszott, nem kezdő a szakmában. Már ekkor úgy tűnt, nem is igazán gondolja komolyan ezt egész dolgot, csak mintegy kötelességből próbálkozik. Erre utalt, hogy mosolyogva közeledett, mint aki eleve nem hisz a sikerben, másrészt 50 banira* akart megvágni. Ugyan már, ez tényleg komolytalan. Ezt szóra sem méltattam, csak fejemmel intettem, hogy nem nyert. Láthatóan nem vette rossz néven, de még tett egy próbát: "Pedig milyen takaros a naccsága!" Ezzel a velem lévő feleségemre utalt (ha esetleg nem jöttél volna rá). Nem értettem, milyen összefüggésben van ez az én jó vagy rossz-szívűségemmel, de azért mondtam neki, hogy ezt magamtól is tudom, így ez az infó nem ér pénzt.
Továbbra is mosolyogva legyintett, újabb kliens után nézve.
(*A román lej váltópénze)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése