Akit a mozdony füstje...

Moldova György 1977-ben megjelent könyve jutott természetesen először eszembe, amikor meghallottam, hogy az érmihályfalvi városi kórus tagjainak kísérőjeként én is megnézhetem Püspökladányban a vasúttörténeti magángyűjteményt. (A kórus egy koncertre volt hivatalos Püspökladányba, részletek itt.) 
A nem szakmabelinek is igen érdekes gyűjteményt láthattunk, hát még annak milyen lehet, aki dolgozott benne?! Régi iratok, tagsági könyvek, térképek, menetrendek, fotók, tablók - és persze a tárgyi emlékek.

Helytörténeti szempontból is értékes. Nem sok mindent tudok szakszerűen megnevezni, de a egyenruhák, váltók, irányítópultok, a sok lámpa, távközlési kellék, berendezett utasfülke, jegyárusító - hogy csak néhányat mondjak. Aki utasként részese a vasútnak, annak is igen érdekesek a látnivalók. A tulajdonos Biró Ferenc Mihály, aki az egész gyűjteményt összeszedte, rendezte, látogathatóvá tette - na, ehhez kell az elkötelezettség, hiszen energia, pénz, és hely is kellett és kell hozzá. Meg aztán a személyes jelenléte, hiszen korábbi MÁV-osként a dilettánsnak elmagyarázza, mi micsoda, a szakmabelivel meg benfentesként tud beszélgetni. Nem véletlen a kiállítás mottója sem: "Ahol a vasút múltja végleg otthonra lelt."
Hogy számomra érdekesnek tűnt pár látnivalót is megemlítsek: egy mérnöki asztalon született tervrajz az egykori állomások mellett épített mellékhelyiségekről, mert azokat a budikat sem csak úgy húzták fel; fotók és leírások a "fatelítő" üzemről. Azt sem tudtam, mi az a "fatelítés", aztán persze megtudtam, hogy a talpfák telítése a tartósításukra használt olajjal.
Egy szó, mint száz, érdemes megnézni a gyűjteményt, bár sejtem, csak ezért nem nagyon megy el senki, vagy kevesen Ladányba.​ Ha mégis, előtte érdemes egyeztetni a tulajjal, hiszen nem ez a "főállása" (a neten könnyen kideríthetőek az elérhetőségek).
Hogy a végén azért legyen egy kis csattanó, ha lehet ezt annak nevezni, Biró Ferenc Mihály azt is elmondta, hogy a kiállítás létrehozását sem a helyi önkormányzat, sem a MÁV nem támogatta.
Meglepődtünk?!

Kockázattá lett, idézőjelbe tett magyarok

Akinek a természete megengedi, jól teszi, ha nem is figyel arra a politikai adok-kapokra, melynek alanyai mi, határon túli magyarok vagyunk. Éljünk bárhol olyan területen, melyet határok felett igyekszenek egyesíteni a nemzettel.
Jól teszi, mert csak felidegesíti magát. Ha bármelyik retorika irányába elkötelezett, akkor azért, ha egyik felé sem, akkor meg azért, figyelve előbbiek csatározását. 
Jól teszi, mert a helyzet csak egyre fokozódik, hol szeretnek, hol nem szeretnek bennünket, attól függ, éppen ki a soros (sic!) a szónoklásban, éppen ki akarja szavazatunkat vagy ki nem akarja, hogy a másikra szavazzunk. És most ne jöjjön nekem senki a nemzeti szlogenekkel, én túl vagyok már ezeken, esetleg abban bízom, hogy lesz még másként. 
Ebben az egész katyvaszban egy új fejezet, vagy csak bekezdés, vagy csak a soros (úgy tetszik nekem most ez a szófordulat) próbálkozás, hogy immár "nemzetbiztonsági kockázat" is lettünk. Ebben a pillanatban nem tudom, hogy csak egy közösségi oldalon elkövetett poénkodásról van-e szó, de azt is el tudom képzelni, hogy akiknek minden alkalomra szükségük van a nyilvánosság előtti prédikáláshoz, ráharapnak a témára. Szóval, a magyarországi nemzeti konzultációs plakátokra hajazó szerkesztésben megjelent szöveg szó szerint: Tudta? A határon túli "magyar pártok" nem tartoznak a Magyar Párttörvény hatálya alá, azokat a saját külföldi anyaországuk pénzeli, ezért külföldről támogatott szervezeteknek minősülnek és ha bele akarnak szólni a magyar belpolitikába, akkor nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek ránk! 
Ne legyenek senkinek illúziói, az idézőjel nem csak a határon túli magyar pártokra vonatkozik, hanem mindazokra, akik bármibe is beleszólnának, esetleg lehetőségük lehetne beleszólni, esetleg csak úgy elvannak, a határon túl. Mert kockázatot jelentenek. Elveszik a munkahelyet, lenyúlják az egészségügyi szolgáltatást, szavaz(hat)nak itt össze-vissza. 
Emlékeztek még a nem régi esetre, amikor kacagányos-bocskais magyarországiak Horthy-szobor avatójára érkeztek a felvidéki Hodosra? Az ottaniak tiltakoztak, ők csak tudják, hogy miért... Erre az egyik kacagányos beszólt nekik: "Nem vagytok magyarok, csak magyarul beszéltek." Utána, gondolom, ő hazabuszozott az anyaországi otthona biztonságába, a szoborral megajándékozottak meg élhetik tovább "csak magyarul beszélő" kisebbségi mindennapjaikat. (Részletek ITT.)
Na, hát kb. így vagyunk mi kockázatot jelentők. Idézőjelbe tett magyarok.

Magyar kártya magyar kézben

Hogy mit jelent a "magyar kártya", azt nemigen kell bővebben kifejteni sem az erdélyi, se a többi, elszakított részeken élő magyarnak. Csak tisztázás végett: nem arról a pakliról van szó, melynek lapjaira az 1830-as években Schneider József és Chwalowsky Ödön festők tervezték meg a figurákat, hanem arról a politikai "fegyverről", miszerint a kisebbségben élőket szükség szerint bűnbaknak lehet beállítani, lehet ellenük hergelni, lehet rájuk mutogatni, mintegy elterelve ezzel a figyelmet más, talán fontosabb belpolitikai ügyekről. Nem utolsó sorban pedig lehet választások közeledtével szavazatokat szerezni azzal, ha az ilyen hangvételre fogékony választópolgárok azt hallják, amit hallani akarnak. (Ezekben a percekben, mikor e sorokat írom, éppen egy ebbe a kategóriába illő történet zajlik Kolozsváron: korcsolyapályát építenek a Mátyás-szobor köré, nyilvánvalóan az érintett közösség bosszantására, már megy is a nyilatkozatháború pro és kontra.) 
A fent említett kritériumok szerint tehát nem csak magyar kártyának kell léteznie, hanem mondjuk katalánnak (hogy aktuális legyek), kurdnak, albánnak, stb. Bármennyi is van, azért az lehet a közös jellemző, hogy a "kártya" annak a kezében van, aki az erdő felől áll, tehát erősebb, nagyobb. És más nemzetiségű.
De mi azért mégis csak mások vagyunk. Nekünk van olyan "magyar kártyánk" is, ami magyar kézben van: a párt október utolsó napján tartott nagygyűlésén jelentette be Gyurcsány Ferenc, hogy a Demokratikus Koalíció aláírásgyűjtésbe kezd annak érdekében, hogy azok a magyar állampolgárok, akik nem élnek Magyarországon, ne szavazhassanak. Az érvelés már ott megbukik, hogy minden nagykorú magyar állampolgárt megillet a szavazati jog (hacsak bírósági ítélet okán meg nem fosztották attól), más kérdés, hogy, ha rajta múlt volna (mármint a volt miniszterelnökön), nem is lett volna a könnyített honosítás, tehát nem lenne miről beszélni. Ám van, tehát van miről beszélni, neki pedig az lételeme. Hiszen ő is tudja nagyon jól, hogy 1 vagy 2 mandátumról dönthetnek a határon túli szavazók csupán, ellenben a közös teherviselés és felelősségvállalás jelszavai igen jól hangzanak ahhoz, hogy szavazatokat halásszon. Ennek érdekében pedig az a szokatlan eset áll elő (újra, mert emlékezzünk csak a 2004. december 5-i népszavazás kampányára), hogy a magyar kártyát magyar játssza ki a magyar ellen. És ennek megítélésében most tekintsünk el attól, hogy valaki kérelmezte a magyar állampolgárságot vagy nem, igényli-e a szavazati jogot vagy nem.
Hogy megértsd, mi is történik manapság Magyarországon (ide értve minden politikai tényezőt), elmesélek egy történetet. A minap autóztam Debrecen irányába, az országút szélén "lemeszelt" egy rendőr. Megálltam, ahogyan kell, vártam az intézkedést. A fakabát meg csak állt az út közepén és továbbra is integetett. Gondoltam, a mögöttem jövőnek mutatja, hogy ő menjen tovább. Aztán néztünk egymásra: én nem értettem, miért nem történik valami, ő meg nem értette (gondolom), hogy én mit nem értek. Pár másodperc volt az egész, végül odaballagott a lehúzott ablakomhoz és a hivatalosság magabiztosságával kiokosított: azért állítottam meg, mert lehet tovább haladni!
Hogy most már meg ezt sem érted?
Igen, erről beszélek.​

Nem látni a fától a fatolvajokat

"A Maros megyei Beresztelke és Magyarfülpös közötti erdőrészen a rendőrség lelőtt egy falopáson tetten ért férfit." 

Megdöbbentő sajtóhír, melyet azóta százak, ezrek kommentáltak az internetes felületeken, taglalva, hogy jól tették (!?) vagy nem tették jól a rendőrök; az áldozat cigány volt vagy ennek mi köze a lényeghez; menekült-e a férfi a lopás előtt vagy nem; fát lopott-e vagy csak gallyakat. Kommentálnak a népek, mint mindig, olyasmiről is, aminek semmi köze a történtekhez. A lényeghez. 

De mi a lényeg? 

Ez a nagy kérdés. 

Az-e, hogy az illető cigány volt, akinek olyan a sorsa, hogy gallyért kell mennie az erdőbe, miközben a "hátrányos helyzetű társadalmi rétegek felzárkóztatására" szánt nehéz pénzek tűnnek el ki tudja kiknek a zsebében, akik valószínűleg nem fáznak telente.

Vagy​ az, hogy ki is lopja az erdőt? Bizonyára ti is láttátok már az korrigált címert, mely az egykor szocialistának nevezett Romániáé volt eredetileg, de az 1989 óta eltelt idők hatására valaki úgy módosította, hogy a víz szennyezett, az olajkút egy részét ellopták, csakúgy, mint a hegyeket borító erdőket. Ez tömören összefoglalja a lényeget (lásd. alább).

Hogy lopják az erdőt, azt mindenki tudja. Ezt is, mint minden mást, nagyban érdemes csinálni, mert úgy "szabad". Hogy ki, illetve kik csinálják, az sem titok, politikusok nevei forognak közszájon, ám nem lesz semmi bántódásuk. Sőt. Olyan ez, mint a hadurak esete: aki egy embert megöl az gyilkos, aki ezreket (küld a halálba), az sikeres hadvezér.

Azt is érdemes azért megjegyezni, hogy sokan azok közül, akik visszakapták erdőiket, amikért apáik, nagyapáik vért izzadtak, tüzelő nélkül várják a telet, mert kitermelési terv nélkül (ami persze nem kis pénzbe kerül) senki nem vághat a saját fáiból. Ilyen megkötés nem vonatkozik a fatolvajokra, akikből minden faluban akad szép számmal, aki akar, könnyen teremthet velük kapcsolatot és valahogy a törvény szigora sem csapkod olyan bőszen rájuk. Emlékszünk még arra az esetre is, amikor a tetten ért fatolvajt a bíróság nemhogy nem ítélte el, de visszaadta láncfűrészét is, arra hivatkozva, hogy az a megélhetését biztosító eszköze. Ami, mondjuk igaz is volt, csak jól kell magyarázni.

Szóval, ez a Maros megyei eset sokkal többről szól, mint egy önmagában is tragikus lopásról/lövöldözésről. De nincsenek illúzióim afelől, az illetékesek ezúttal sem fogják látni a fától az erdőt. A folyó marad szennyezett, ócskavasba kerül a fúrótorony, a hegyről pedig tovább fog fogyni az erdő. 
Még jó, hogy már más címer érvényes.

                                   A régi címer és a valósághoz igazított változata...

A kazettás magnómtól az 1 éves okostelefonjáig

A mikor apám az 1970-es évek derekán Aciko márkájú kazettás magnót vásárolt, hát az valami szenzáció volt. Ma már nem tudom, kitől vette, illetve a továbbadó hogyan jutott hozzá az akkori távol-keleti technikai csúcsteljesítményhez, az azonban biztos, hogy máig működik, mind a rádió, mind a kazettás magnólejátszó. Azt hiszem nem túlzok, ha több ezerre teszem azoknak a daloknak a számát, melyeket azzal vettem fel tinédzserkoromban jórészt a Petőfi rádió akkori könnyűzenei műsoraiból, s mely kazetták ma már lomnak minősülnek... Aztán majd jött a CD, a pendrive, ma már nekem is okostelefonról szól a zene. 

A minap jutott eszembe ez hirtelen, amikor egy olyan eseményen voltam, melynek főszereplői 6 - 8 éves gyerekek voltak, az őket elkísérő szülőkkel pedig sok esetben ott volt a kisebb testvér is. Egy ilyen kisebb testvér volt az a kislány, aki talán egy éves ha lehetett, anyukája ölbe véve próbálta nyújtani a türelme fonalát. Mikor már kevésnek bizonyultak a fülbe sugdosott ígéretek, a térden hőcögés, a tea és a maci sem kellett már, előkerült az okostelefon. Nem tudom, mi tűnt fel a gyerek szeme előtt, azt azonban láttam, hogy a tekintetét le nem vette róla, sőt, apró újait húzogatta a kijelzőn. Mondom, talán egy éves lehetett, de szemmel láthatóan nem először tette, amit tett, tudva, mit akar. Talán már az anyukájának sem volt kazettás magnója...
Ugyanakkor érdekes megnézni, mit gondoltak korábbi generációk arról, mit rejt számukra (gyerekeik, unokáik, ükunokáik) számára a jövő. Francia művészek 1899-ben, illetve a XX. század legelején vizionálták, milyen lesz a mindennapi élet 2000-ben. IDE kattintva (majd onnan akár tovább) lehet megnézni egy összeállítást ebben a témában. Megállapítható, hogy főleg a gépesítés, illetve a levegő és a tengerek mélyének meghódítási lehetőségei ragadták meg őket, de például az emberek ruházatának fejlődése érdektelen volt számukra. 
Hát persze, hogy nem úgy lett 2000-ben, ahogyan azt 1899-ben gondolták. De mi sem gondoltunk még 2000-ben sem sok mindent, aminek most, 2017-ben már rabjai vagyunk.
Vajon a fentebb említett kisgyerek mivel fog zenét hallgatni 40 év múlva?!

                            Amikor még úgy gondolták, hogy bálna vontatná a tengeralattjárót

Kint vagyunk, vagy bent vagyunk?

Újra azzal kell kezdjem - a félreértések elkerülése végett - amivel azokat az írásaimat kezdem, melyek az alábbihoz hasonló témájúak: a különböző kultúrákhoz tartozó emberek keveredése (keverése) mindig feszültségekhez vezet és ezt csak nem az úgynevezett migránsválság kezdete óta mondom, előtt is ezt mondtam, amikor még nem ez folyt a csapból is. Ez szerintem nem vita tárgya, a gond azzal van, amikor ez az emberek manipulálásába csap át (amit már szintén mondtam).
Néztem az este egy riportot a tévében, mely az őcsényi falugyűlésről szólt. Ez az a falu, ahol egy panziós menekült családok gyerekeit akarta nyaraltatni, a lakosok pedig felbolydultak. Mindez a falugyűlésen csúcsosodott ki, ahol gyakorlatilag lincshangulat alakult ki, minek lényege: nem kellenek a menekültek. Számomra egy igen felindultan kiabáló hölgy volt az egész történet főszereplője, aki úgy sorolta érveit "a tévében" látottakra hivatkozva, mintha csak egy leckét mondott volna fel - mondanom sem kell, hogy (bár nem mondta) melyik csatornát értette ő "a tévén". A kitartó munka meghozza gyümölcsét, gondoltam magamban. A gyűlésre jellemző volt, hogy aki mást mondott, vagyis olyasmit, amit a tömeg nem akart hallani, annak a kezéből egyszerűen kivették a mikrofont, és ezzel még olcsón megúszta az adott körülmények között. Pedig valami olyasmit mondott, hogy valaki hazudik: vagy az, aki a "migránsok" totális elutasítására buzdít, vagy az, aki a "tehetős migránsoknak" letelepedési kötvényt ad el, ők jöhetnek. Utalva arra is, hogy a nyaraltatásra kiszemelt gyerekek olyan családok tagjai, akik törvényesen tartózkodnak az országban, korlátlan mozgási joggal. A többség győzött, a panziós letett a tervéről (eddig megúszta azzal, hogy a kocsija abroncsait kiszúrta valaki...), a polgármester pedig lemondott, az után, hogy korábban meg volt győződve arról, hogy a faluja békés lakosait nem lehet egymásnak ugrasztani. Lehetett.
A történetnek ezzel nincs vége, ugyanabban a műsorban azt a kérdést bocsátották a nézők szavazására, hogy egyetértenek-e a határon túli magyarok (magyar állampolgárok) szavazati jogával. Jól gondolod, ha szerinted elutasítóak voltak, méghozzá meggyőző 97 - 3 % arányban. Tehát a közhangulatban benne van, hogy minket sem szeretnek, még akkor is, ha maximum 2 képviselői helyről tudnánk dönteni, ha mindenki szavaz. 
A műsorral egy időben zajlott a Sepsiszentgyörgyi Sepsi - FC Steaua román első ligás focimeccs, a fővárosi szurkolók valami olyasmit üzentek transzparensükön a brassói stadionból, hogy nektek (értsd. sepsiek, erdélyi magyarok) nem Romániában van a hazai pálya, menjetek el. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ők sem szeretnek.
A hangulatkeltés három formája ugyanabban az időben, mindegyik nagy nyilvánosság előtt.
Még mindig a tegnapi napnál maradva, egy templomi eseményen a tiszteletes az időről beszélt, de nem a karórával mérhetőről, hanem amit a hívő ember alkalmas és alkalmatlan időre oszt, aszerint, hogy "a kegyelem határain belül vagyunk-e, vagy kívül rekedtünk", betöltjük-e a ránk bízott feladatot. 
Mondják, történelmi időket élünk.
Már csak azt kellene eldönteni, hogy ez kegyelmi időszak-e, illetve belül vagyunk-e, vagy kint rekedtünk?! 

                Transzparens a brassói stadionban. Itt se szeretnek, ott se nagyon... 
                                                                                      (fotó: nso.hu)

Mint a nyitott könyv...

Mármint, hogy olyanok vagyunk. Annak ellenére, hogy naponta halljuk a figyelmeztetést: ne adjuk ki személyes adatainkat idegeneknek (de nem idegeneknek sem - teszem hozzá én).
Még híre-hamva sem volt a blog-korszaknak (na, jó, mondjuk híre lehet, hogy volt), mikor még nyomtatásban, de már elmélkedtem azon, hogy miként is lehet megelőzni például azt, hogy személyi számunk avatatlan kezekbe kerüljön, amikor a legegyszerűbb bármilyen kérvényre is rá kell írnunk. A helyzet mit sem változott, jutott eszembe a minap, amikor valami számla fizetésekor azt láttam, hogy a pénzt elvevő tisztviselő személyi száma is rajta van az elismervényen... Érdekel engem annak a valakinek a személyi száma? 
Pontosítanom kell magamat: a helyzet változott. Rosszabb lett, és ebben magunk is ludasak vagyunk. Ha kényszer hatására kellene tenni, gondolom sokan berzenkednének ellene, de a közösségi oldalak csábításának engedve milliók önként teszik közszemlére magukat, családtagjaikat (beleértve kisgyerekeiket, unokáikat), azt, hogy mikor hol vannak, mit csinálnak, kivel, mikor, hogyan. Ha nem vesszük is tudomásul, minden lépésünket figyeli a "nagy testvér", látja, mit írunk le akár "privátban" is, mit szeretünk és mit nem, kiről mit gondolunk, de azt is, hogy kit/mit nem lájkolunk, ami legalább annyira beszédes. Mi lehet kényelmesebb az "adatgyűjtőknek", mint mikor készen kapják az információkat?! 
Olvasom, egy francia újságírónő kikérte személyes adatait egy általa használt társkereső-ismerkedő internetes oldal működtetőitől (amihez minden EU-állampolgárnak joga van az EU-s adatvédelmi törvény alapján). Nyolcszáz, mondom 800 oldalnyi infót kapott, visszalátta benne a több más közösségi oldalon is (!) közzétett bejegyzéseit, fotóit, megosztásait, lájkjait, hozzászólásait, hogy kikkel beszélt (bőrszínre és földrajzi elosztásra lebontva!), mikor szokott leggyakrabban internetezni, kielemezve, hogy mennyi időt tölt ott és mivel (olvasás, képek nézegetése, beszélgetés), stb., stb. A szolgáltató szerint mindez azért kell, hogy ő (mármint a szolgáltató), minél inkább ki tudja szolgálni felhasználóját - értsd: olyan tartalmakat toljon az arcába, ami az elemzések szerint érdekli. Ide értve a lehetséges állásajánlatokat vagy bankkölcsön-lehetőségeket is. 
Hol vagyunk már attól, hogy személyi szám?!
Hallottam egy (megbízható) rádiós beszélgetésben: egy illető úgy szerezte vissza okostelefonját, hogy egy hozzáértő ismerőse segítségével "belépett" a kütyü rendszerébe (állítólag nem is nehéz), a kameráján keresztül pedig mintegy szétnézett a tolvaj lakásában, azonosítva azt, egyszerűen felszólítva, hogy tudja ki ő, hogy nála van a telefon és adja vissza, szavait azzal erősítette meg, bizonyításként, hogy felsorolta a szoba berendezési tárgyait.
Szűkebb (vagy tágabb, attól függ, a világ melyik részén olvasod ezt) környezetünkben újra adatgyűjtés kezdődik a napokban, vagy már meg is kezdődött. Adatainkat kérik, és olyan infókat, melyekből igen egyszerűen lehet következtetni bizonyos politikai irányultságunkra. Hogy ez hova vezethet? Erre sem nehéz következtetni.
Ha nem adom meg, akkor mi van? Semmi. Vagyis az, hogy abból is következtetnek valamire, mert egyébként az adataimat úgyis tudják már vagy megtudják, ha akarják. Hiszen benéznek az adatlapomra. A telefonomba. A fejembe.