Nyelvtanulás útlevélből

Az márpedig nem igaz, hogy aki akar, az ne tudna megtanulni románul - álltja egy ismerősöm. Lehet benne valami, ám az ő szájából érdekesen hangzik a számonkérés-szerű mondat, ugyanis román ajkúként él egy érmelléki településen, tehát tömbmagyarságba vegyülve, és az odakerülése óta eltelt több évtized alatt sem tanult meg magyarul. Hogy árnyaljam a helyzetet, az illető gyereke, aki korábban szintén nem adta tanúbizonyságát magyar nyelvismeretének - aminek azért lenni kellett, hiszen az iskolában, az utcán a gyerekek óhatatlanul is tanulnak egymástól - ma felnőttként Budapesten él, és elég életszerűtlen, hogy csupán román nyelvtudásával boldogul. Ugye, nem is kell mondanom, hogyan viszonyul utóbbi a magyar állampolgársághoz? Ugyanúgy, mint azok az ezrek, tízezrek, akik például a magyar útlevél reményében hirtelen megtalálták magyar felmenőiket, esetleg rájöttek, hogy azok magyar állampolgárok is voltak hajdan. Így talán nem túlzás a legjobb nyelvtankönyvnek az útlevelet nevezni. Ami mindjárt választ is adna egy másik, fentebb konkrétan meg nem fogalmazott kérdésre is...

Pénz a mélyben, gödrök a felszínen

Évekig, sőt, évtizedekig vártunk rá, hogy modernizálják a Nagyváradról északra, Szatmár megye irányába futó országutat. Volt, amikor az út kritikán aluli állapota miatt tiltakozó, félsávot lezáró demonstrációt szerveztek azok, akikekkel még útadót is fizettettek. Aztán megkezdődött a javítás, és hosszú időn át kerülgettük a munkagépeket, várakoztunk az egy sávra szűkített forgalomban az alkalmi jelzőlámpák piros fényénél, egyensúlyoztunk a több méteres gödrök szélén, kereket cseréltünk, amikor a rétegesen leöntött aszfaltrétegek durván hagyott lépcsőinek csapódva deformálódtak a felnik, kidurrantak a gumiabroncsok. Morgolódtunk, hellyel-közzel még szitkozódtunk is, de a fő, hogy végre csinálják - gondoltuk. Aztán egyszer csak befejezték. És suhantunk, mint a madár, próbálva nem "elszállni" a sok hasznot nem hajtó település végi "lassítókon", melyek azóta halálos balesetet is okoztak, illetve elkerülni közlekedésrendészet radarjait. Aztán alig teltek el hónapok, megjelentek az első gödrök. Hihetetlen, hogy a több méteres alapot kapott, és ezekben a gödrökben teméntelen pénzt elnyelt utak tetején hogyan lehet ilyen rövid idő alatt újra kátyú?! Újra lehet foltozni. Bár (egyelőre) nem sok gödör van, de talán rosszabbak, mint korábban. Akkor tudtuk, hogy rossz az út, óvatosan kell haladni. Most jó az út, és váratlanul megbicsaklik a tengely. Vajon mennyi pénzért mennyi garancia jár? Mennyi időnként ellenőrzik az úthibákat? Vagy megint csak kitesznek majd figyelmeztető táblákat, aztán vigyázzon magára az útadót fizető? Bal oldali felvételünk Bihardiószeg Nagykágya felőli kijáratánál készült, ahol láthatóan egy kanyarban várja a gödör, nem, várják a gödrök a hajlatból előbukkanó járműveket. A jobb oldali Értarcsa után, az Ér folyó hídját elhagyva leselkedik az óvatlanokra. Mindkét helyszínen hónapok óta tartó állapotot rögzítettünk március idusán.
U.I.: 
A fotók készülte után két nappal a rajtuk szereplő gödröket betömték (ez korántsem azt jelenti, hogy e sorok okán, bár lehet, nem lett volna haszontalan korábban írnom róla). Azonban a tapasztalat szerint újabbak felbukkanása bárhol, bármikor lehetséges. Ne legyen igazam...

Édes-könnyes nőnap

Szép táskád van! - penderedett mellém egy kerek-kópés arcú, talán 4 - 5 éves kislegény, szakértően mustrálva a válltáskámat, miközben én éppen jegyzetelgettem. Az, mondtam, de mire bővebben szóba elegyedhettünk volna, már egy alig nagyobb társa furakodott közénk, egyenesen parolára nyújtva jobbját: Szia, hogy vagy? Hát, én jól voltam, és láthatóan újdonsült, gyerekotthonban lakó barátaim is, akikkel éppen egy nőnapi ünnepségen futottunk így össze, és lettünk azonmód haverek. A srácok aztán már léptek is arrébb, figyelve, ahogyan nagyobb társaik éppen egy jelenetet, majd egy verses-zenés összeállítást adtak elő, és ők maguk is dúdoltak közben, bizonyítva, hogy jelen voltak a korábbi próbákon, a sorok és dallamok az ő fejükben is megragadtak. És valóban érdemes volt figyelmi, hiszen néhányan közülük kiemelkedő érzékkel szavaltak, énekeltek, bizonyítva: a tehetség bárhol kisarjadzik. Az ünnepség egy idősek lakta szociális otthon lakóit örvendeztette meg, nem csak a nők szemébe csalva könnyeket, felidézve hajdani örömtelibb nőnapokat, egykori gyerekek csengő-botladozó verselését. És azért abban is van valami megható és szívfacsaró, amikor egy gyerekotthonban gondoskodásra találó gyerek szaval édesanyához szóló sorokat...

                                      Pillanatkép az említett  ünnepségről

A képnek nincsen szaga

Állítólag nincs messze az az idő, amikor a mozikban már nem csak térhatású filmeket fogunk látni, mint manapság, hanem még illatokat, esetenként szagokat is fogunk érezni, ahogyan az éppen futó történet cselekménye megköveteli. 
Nem tudom, érvényes lesz-e ez a fotókra is, de az mindenképpen szerencsés az olvasóra nézve, hogy manapság még nem létezik a "szagos fotó", mert akkor a mellékeltek igen kellemetlen élményt nyújtanának. Ha esetleg nem lehetne jól megállapítani, elárulom: egy közvécét látunk a felvételeken. A dolog szépséghibája, hogy valójában nem hagyományos értelemben vett közhasznú intézményről van szó, hanem Nagyváradon, a Körös egy partszakaszáról, a folyás szerinti bal parton. De nem is a "végeken", hanem jó futamodásnyira a Szent László hídtól, kőhajításnyira a Városházától. Tehát "belvárosabb" már aligha lehetne ez a helyszín, ami egy külvárosnak sem válna díszére. A szükség nagy úr, akik használják, azok valószínűleg nem mérlegelik tettük esztétikai következményeit, mondhatni kisebb dolguk is nagyobb annál, sőt, a nagyobb is nagyobb. A fotótól eltérően a valóságnak azonban van szaga, s bár a Városháza igen közel van, azért elég messze ahhoz, hogy a bűz ne érjen még el odáig.

Schengeni házi őrizet

Az érseléndi vasútállomásra jártak a szekerek régen Álmosdról, Bagamérból, alig néhány kilométerre vagyunk egymástól, mondta egy hozzászóló azon a Székelyhídon tartott fórumon a minap, melyen a magyar-román határon átkelő utak feljavításának lehetőségeiről volt szó. 
A fenti mondat kevés információjából is érzékelhető, miként sorvasztotta el a szomszédos falvak lakói közötti kapcsolatot a mesterséges határ, ezért is kellett volna kiváltson nagyobb érdeklődést a lehetőség, hogy a schengeni övezetbe igyekvő Romániában újra lehetne esetleg éleszteni az egykori út-kapcsokat Magyarország felé. Ám konkrétan 12-en ültünk a teremben tokkal-vonóval, elöljárók pedig, akik esetleg tehetnének is valamit az ügyben, hát... És most nem utóbbiakat, a meg nem jeleneteket akarom ostorozni, mert úgy gondolom, eljutottunk egy olyan közönyösségi szintre, amikor már csak nosztalgiaként jelenik meg az 1990-es évek elejének eufóriája, hogy ide nekünk Európát. A lassan, de biztosan fogyó optimizmusunkat jól hazavágta, hogy az óhajtott Európai Unió vajmi kevés gondunkra adott, és ad megoldást 2007. januárja óta, pedig micsoda reményeket tápláltak bennünk mondjuk a kisebbségi kérdések ügyében. Hogy mikor leszünk tagjai a schengeni övezetnek, ki tudja? Csoda-e, hogy a romániai politika ingoványa láttán irtóznak tőlünk a már bennlévők? Bár ezek az összekötő utak lennének a legnagyobb gondjaink, mikor sokan éppen azt akarják, hogy üljünk itthon. Olvasom a minap: úgy rendelt el egy bíróság házi őrizetet, hogy nem volt hozzá a kényszerintézkedés ellenőrzését lehetővé tevő nyomkövető. A gyanúsított tehát gyakorlatilag becs'szóra marad lakása falai között - vagy nem. Valahogy így vagyunk a schengeni csatlakozással is: politikusaink becsület szavára (?) készen állunk rá, csakhogy nyomkövető nélkül szabadulna be az ország az övezetbe.

                  Mégsem tehetnek mindenki lábára nyomkövetőt?!  
                                                                                                                          (Illusztráció: maszol.ro)

Szakállas téma

Hajdanán, mikor még sokat vonatoztam, az ingázás velejárójaként legalább látásból ismertem az ugyancsak megyeszékhelyi"munkahelyükre" sokat utazó kéregetőket, koldusokat, a felnőtteket és gyerekeket egyaránt. A délelőtti járattal mentünk, az estivel jöttünk. Eleinte engem is megcéloztak, már a vonaton, hátha leesik egy kis apró, aztán rájöttek, kár próbálkozni. Volt olyan eset is, amikor láthatóan egészséges vonati ismerősöm a váradi főutcán "rokkantként" próbált meghatni, aztán felismert, és lemondóan abba is hagyta a produkciót. Szóval, a vonaton néhányszor beszélgetést kezdeményeztem ilyen kolduló gyerekekkel, és érdekes volt megismerni néha nagyon is kalandos mindennapjaikat. Aztán egy alkalommal egyikük nekem szegezte a kérdést: "Maga hívő, ugyi?" (Természetesen nem istenhitemet, hanem vallási hovatartozásomat firtatta imigyen.) Miből gondolod? - kérdeztem vissza, mire meglepő, ám az ő szempontjából még logikusnak is nevezhető választ adott: "Há', mer' szakállas, oszt mindig olvas." Igazat mondott, hiszen az utazási időt olvasással ütöttem el (ha a vonatozás nem is, de ezek az órák máig hiányoznak), és milyen érdekes végiggondolni a betűket valószínűleg csak hírből ismerő gyerek képzettársítását. Mindez annak apropóján jutott eszembe, hogy ilyen-olyan internetes fórumokon rendszeresen vitatják: manapság már szinte ciki a kulturált viselkedés, az olvasás, a kiállítások, előadások látogatása. Megesett 1989 előtt, hogy a hatalom a szakállasokat eleve értelmiséginek, gondolkodónak könyvelte el, és ez elég volt egy fajta "megbélyegzésre". Ez ma már trendi, és nem kell hozzá a hatalom szigora, igaz, általában szakáll sem.

                                                                                                                 (Illusztráció: disz.blog.hu)

Telefonüzenet, leírva

"Álmomban két macska voltam, és játszottam egymással" - írta Karinthy Frigyes. Manapság én már (kis túlzással) megtehetem, hogy a számítógép előtt ülve barangolok a Google-térképen, bóklászom mondjuk a saját utcámon, benézek az ablakomon, és meglesem magamat, amint barangolok a Google-térképen, bóklászom a saját utcámon, és látom magam, ahogyan benézek az ablakomon. Szóval, ilyen bárki számára adott technikai lehetőségek mellett már nem az a kérdés, hogy megfigyel-e a "nagy testvér", hanem, hogy megéri-e neki? Kimondottan bosszant, amikor mobiltelefonálás közben háttérzajokból hallom, hogy nem ketten vagyunk vonalban. Volt már eset, mikor vonalas telefonon egy harmadik fél óvatlanul közbeszólt, beszélgetőpartneremmel meg egymást kérdezgettük, hogy akkor most mi van? Az is érdekes, amikor a mobiltelefon kijelzője szerint azt csörgettem meg, akit valóban akartam, de egy ismeretlen vette fel, téves hívást emlegetve. Friss élményem - ami most írásra késztetett -, hogy éjjel a vonalas készülék hangjára ébredtem. Nem, nem csengett, hanem erőteljesen kattogott, mintha valaki "odabent" fészkelődne, vagy a gombokat rendezgetné. Ekkor gondoltam arra, hogy rendhagyó módon nem telefonon, hanem ebben a formában hagyok "telefonüzenetet": ha véletlenül eddig pazarolta rám valaki az adófizetők pénzét, ezután ne tegye, én mondom, nem éri meg. Ha mégis kíváncsi valamire, egyszerűen kérdezze meg. Becs'szóra megmondom. De tessenek hagyni aludni. 

                                                                     (Illusztráció: aprotuti.hu)