A fenti mondat kevés információjából is érzékelhető, miként sorvasztotta el a szomszédos falvak lakói közötti kapcsolatot a mesterséges határ, ezért is kellett volna kiváltson nagyobb érdeklődést a lehetőség, hogy a schengeni övezetbe igyekvő Romániában újra lehetne esetleg éleszteni az egykori út-kapcsokat Magyarország felé. Ám konkrétan 12-en ültünk a teremben tokkal-vonóval, elöljárók pedig, akik esetleg tehetnének is valamit az ügyben, hát... És most nem utóbbiakat, a meg nem jeleneteket akarom ostorozni, mert úgy gondolom, eljutottunk egy olyan közönyösségi szintre, amikor már csak nosztalgiaként jelenik meg az 1990-es évek elejének eufóriája, hogy ide nekünk Európát. A lassan, de biztosan fogyó optimizmusunkat jól hazavágta, hogy az óhajtott Európai Unió vajmi kevés gondunkra adott, és ad megoldást 2007. januárja óta, pedig micsoda reményeket tápláltak bennünk mondjuk a kisebbségi kérdések ügyében. Hogy mikor leszünk tagjai a schengeni övezetnek, ki tudja? Csoda-e, hogy a romániai politika ingoványa láttán irtóznak tőlünk a már bennlévők? Bár ezek az összekötő utak lennének a legnagyobb gondjaink, mikor sokan éppen azt akarják, hogy üljünk itthon. Olvasom a minap: úgy rendelt el egy bíróság házi őrizetet, hogy nem volt hozzá a kényszerintézkedés ellenőrzését lehetővé tevő nyomkövető. A gyanúsított tehát gyakorlatilag becs'szóra marad lakása falai között - vagy nem. Valahogy így vagyunk a schengeni csatlakozással is: politikusaink becsület szavára (?) készen állunk rá, csakhogy nyomkövető nélkül szabadulna be az ország az övezetbe.
(Illusztráció: maszol.ro)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése