Döbbenet

Ma reggel is megérkezett a szerkesztőségbe a szokásos rendőrségi közlemény, ami az előző nap "eseményeiről" szól: kihágások, szabálytalanságok, balesetek, bírságok.
A mai azért mégis más - remegő kézzel nyitja az ember, gombóccal a torkában olvassa, hiszen egy ismerős, egy barát halálhírét rejtik a megszokott, és általában üresen, hivatalosan csengő monogramok (melyek persze mindig hordozzák valaki tragédiáját). És elkészült a nekrológ.
Még érzem a tenyeremben a kézfogását, a minap beszélgettünk...
Emlékezem én is, itt is, úgy, ahogyan az emlékekben meg kell maradjon:
-vezetője volt a református-, és alapító-vezetője a városi kórusnak

-alapítója és vezetője volt a Bartók Béla Citerazenekarnak

-egy hónappal ezelőtt vette át a stafétát Boros József tanártól (az előtérben), hogy ezek után évente házigazdája lesz a Nyíló Akác Napok kórustalálkozójának - egyszer lehetett az

-tagja volt a GGG Irodalmi Stúdiónak

-tagja volt a Móka színjátszó csoportnak, a felvétel vasárnap este, négy nappal a végzetes baleset előtt készült. Ki tudhatta, hogy utószor láttuk színpadon?!

Aztán egy szerencsétlen pillanat - és mindennek vége. Mit sem ér már semmi...

Valahogy nem jönnek a szavak.
Tudom, közhelyes, de nem tudok most jobbat:
"Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: Hol volt...,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: Nem volt..."
         (Kosztolányi Dezső - Halotti beszéd)