Előadásokról, meccsekről, nemzetiségekről - Gyuláról

Volt szerencsém részt venni a Gyulai Várszínház 55. évadának megnyitóján. A nyelvi és nemzetiségi sokszínűség ott kezdődött, hogy amikor a már szinte ismerősnek mondható panzióba ad hoc jelentkeztem be, bizonyára a romániai telefonszám láttán a hívott tulajnő románul köszöntött. Aztán tisztáztuk, hogy maradhatunk a magyar nyelvnél. A szobát kinyitni a férj jött, aki a romániai rendszám láttán szintén "Bună ziua"-val (Jó napot) üdvözölt. Vele is tisztáztuk, azt is, hogy ő meg (hallhatóan) székely. Vele volt kislánya, aki a nevét firtató barátkozó kérdésre nem tudott válaszolni. "Csak olaszul tud", mondta a székely apa, meglepődésemre, hozzátéve, hogy itáliai hosszú munkáséveinek eredménye egy szétment házasság és gyümölcse az anyjánál nevelkedő kislány, aki vakáción van csíkszeredai apjánál Gyulán. (Tudsz követni, ugye?)

Aki járt már Gyulán vagy környékén, az tudja, hogy arrafelé a legnépesebb a magyarországi román népesség, például a városban is hallani román szót. Úgy értem, ottani lakosokét, mert turistákkal szinte csak romániaiakkal találkozni. Például a strandon, ahol szintén töltöttünk újra pár órát, nem is tudom, találkoztam-e tucatnál több nem románul beszélővel. Nem is csoda, hogy minden, mondom minden ki van írva románul: az étlap, a panziók elérhetősége, az intézmények nevei, a "vigyázz a tisztaságra", vagy éppen az, hogy a kuka az kuka. Se most, sem korábbi ott-tartózkodásomkor nem tapasztaltam, hogy valakik acsarkodtak volna ez ellen, mármint, hogy román feliratot kell "eltűrniük"... 

Persze a focivébé sem maradhatott ki a hétvégéből, minden létező vendéglátóhelyen ment a tévé élő adása. (Határon túliként határon belül nem vonatkozott rám, hogy nem nézhetem az élő adást...) Ebben is benne volt a népek keveredése, láthattuk, ahogyan

a színes bőrű stramm német legények kínlódnak a szőke svédek ellen, vagy ahogyan a kongói gyökerű Lukaku szerzi a dicsőséget (teljesen megérdemelten) a belgáknak.

A vár melletti Rondella teraszon hatalmas kivetítőn néztük a Szenegál - Japán meccset. A mögöttünk lévő várszínházban éppen Székely János: Caligula helytartója című drámáját próbálták a már említett várszínházi fesztivál két nappal későbbi bemutatójára. Néha "csatazaj" szüremlett ki, máskor kiabálások, kinyílt- becsukódott a várkapu, annak függvényében, hogy a harcosok ki- vagy berohantak. Hosszabb csend következett. Szünet. A mellettünk lévő asztalhoz egyszer csak leült Bodrogi Gyula, jelmezben, láthatóan ő a római helytartó, fején aranyozott babérkoszorú. Cigire gyújtott, belepillantott a meccsbe, csevegett az asztaloknál szétszóródott többi stábtaggal. Odább római katonák hada lazít, mögöttünk a zsidónak öltözött statisztéria. Ennyi "rabbit" öt négyzetméteren még sosem láttam. Ekkor már a nap utolsó meccse ment, ők hallhatóan a szenegáliak ellenében a lengyeleknek drukkoltak, ami mondjuk el is volt várható, ha csak a vallási alapot nézzük. Nem először tettek rossz lóra, apropó Caligula...

Aztán következett az előadás, amiért Gyulán voltunk, gyakorlatilag a fesztivál nyitóelőadása, a Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes közös produkciója, a Körhinta. A rendező remekül adaptálta a kőszínházhoz képest a darabot a Tószínház nyújtotta lehetőségekhez, úgy is mondhatnám, a szűkösebb színpadot jól kiegészítette a szabad tér kihasználhatósága. És persze nagyszerű volt, hogy a háttérben (bár inkább oldalt volt) láthattuk a kivilágított várfalat. Aminek persze semmi köze az előadáshoz közvetlenül, de azért az élményhez hozzájárult. Meg annak is van valami fílingje, amikor a tóról felrebbenő vadkacsák húznak el a színpad és a nézőtér felett. Már az éjszakai órákban mi is követtük példájukat, elhúztunk.