Aggódjunk együtt Erdélyért a Dunakanyarban!

Amint már említettem, a hét végén a Dunakanyarbeli Verőcén jártunk, a VI.Erdélyország az én hazám című világtalálkozón. Már szinte az első pillanattól ki voltam rá hegyezve, hogy ehelyt egy "alternatív" tudósítás is fog készülni a "hivataloshoz" képest (ami itt olvasható), de azt hiszem ebben az úgynevezett hivatalosban is osztottam a szervezőket, ha módjával is.
Eleve fenntartásokkal fogadtam a "világtalálkozó" megnevezést. Nem csalódtam. Mint a nevezett tudósításban is írtam, először csak poénkodtam ott vele, hogy szoktuk mondani, hogy kicsi a világ, és ehhez mért a találkozó is - aztán kiderült, tényleg kicsi - mármint a találkozó, inkább a mellény volt nagy.
Szóval, a Bihar Megyei Tanács állta a cehhet, ami az utazás és a szállás költségét, a zenészek bérét, és a fotóklub fényképeinek nagyítását illeti. Tehát az "Érmellék bemutatkozása" című program valójában arról szólt, hogy eljöhettek a saját költségeteken, és bemutatkozhattok.
De legalább lett volna kinek!?

Azt hiszem, a legjellemzőbb az egészre, hogy a "nagyszinpad" egy cirkuszi sátor alatt volt. Ami egyébként jó ötlet, mert védett a napsugaraktól, és nem lévén oldala, járt benne a levegő. Csak éppen közönség nem volt, eltekintve az esti koncertektől, vagyis úgy érezhettük magunkat, mint akikből bohócot csináltak.

Például a Móka színjátszó csoport. Ők eleve egy olyan egységes darabbal akartam menni, ami rájuk jellemző. Nem, mondták a szervezők, több kicsi jelenet kell, és humoros. Legyen. Aztán szombat délben meg délután, illetve vasárnap délben állították színpadra őket, amikor napon 50, árnyékben 39 Celsius-fok volt, a nézőtéren meg 15 és 20 fő közötti nézősereg tolongott... (jó, na, lehet túloztam, talán voltak 21-en is). Bár nem vagyok sem színész, sem világtalálkozó szervezője, szerintem ez megalázó!

Páldául a Nyíló Akác és az Ezüstperje néptánccsoportok. Viseletekkel felszerelkezve, több koreográfiával, ahogyan kell. Hőség, de táncolnak mint a vesztés, szakad róluk a víz. A közönség az említett létszámú, lehet, időnként több is, lelkesedésük... mérsékelt. A színpadról lejövő táncosok úgy kaptak egy nyelet vizet a kánikulában, hogy a csapat kisérője szabályosan kiverekedte azt a pár félliteres flakont a szervezőktől.

Például a kaja. Na, ezt nem mi fizettük magunknak. Akkor bizonyára hálával tartozunk azért a tányérnyi bográcsosért, majd puliszkáért, mellyel megtámogattak minket, mint a keservesen féltett Erdélyből érkezetteket, szegényeket. Igaz, egy pohár vizet már nem adtak hozzá. Ellenben lehetett venni flakonos vizet, meg sört is, meg üdítőt is. Jelzem, egy dobozos sör 400, egy félliteres üdítő 300 forint volt. Na, igyátok meg, gondoltam, és sokakkal egyetemben egy vízvezeték végén volt csaphoz zarándokoltam naponta többször is, hideg vízért. Szombaton még nem volt ott, de vasárnap reggelre megjelent egy felirat a csapnál: "Nem ivóvíz". Na, most két eset lehetséges: 1- az éjszaka folyamán jött meg a Tisztiorvosi Szolgálat mintaelemzése, hogy a víz nem alkalmas emberi fogyasztásra; 2 - előző nap kevés flakonos vizet adtak el, és megtalálták a konkurenciát. Mondanom sem kell, a felirat senkit sem zavart, és mint látszik, semmi bajom nem lett.
Például a kisszínpad. Ez is egy fellengzős kifejezés. Ez valójában egy sátor volt, ahol mindenféle előadásokat tartottak, sokféle témában. Nem vitatom, bizonyára - miért is ne? - hozzáértő, okos emberek
szakértettek. Nekem annyi elég volt, amikor egy kicsit belehallgattam, és kiderült: az éppen szónokló, majd a hozzászólók is Erdély gondjaira keresték a megoldásokat, és meg is találták többnyire. Mit is? Azt, hogy aki nem hagyta el Erdélyt, annak "otthon" mit és hogyan kell tenni. Ja, értem: üzenjük, hogy tartsatok ki, és ne hagyjátok magatok, és nem nem soha. Ok. Édes Erdély, itt vagyunk. Igen, mi itt, ti ott.
Például a belépés. Kaptunk karszalagot, amivel ki-be járhattunk, mint "meghívottak". Aki nem volt jókor jó helyen, az nem kapott. Hiába volt a bemutatkozó Érmellék lakosa, akkor is 2000 ft/fő. Aggódási díj.
Például Dunakanyar. Belátom, naiv vagyok, de én azt hittem, ha már odamegyünk, a kedves szervezők esetleg nem csak ránk kíváncsiak, de nekünk is mutatni akarnak valamit. Hát nem. Egyrészt ránk sem nagyon voltak kíváncsiak, de beírhatták a pályázati elszámolásban, hogy "itt volt az Érmellék", másrészt ők sem akartak mutatni semmit, tehát csak a tudattal maradtunk, hogy elég közel voltunk a Dunakanyarhoz, ami bizonyára szép (na, jó, persze, vagyunk, akik már voltunk ott, de akkor is). Még jó, hogy megérkezéskor lementünk a partra - ahogy írtam is a riportban - mert utána már egy pillanatra sem láttuk a Dunát, csak akkor, és szinte tévedésből.

Hogy mit csináltunk a fellépések közötti szabadidőben? Vártuk a követekező fellépőnket, hogy legalább mi, a többiek könzönséget alkossunk nekik, meg azt, hogy este legyen, amikor nem lesz hőség, vasárnap meg azt, hogy legyen már vége. Hogy miért nem mentünk magunk kirándulni? Na, azt hiszem az adott körülménydek között, amikor már mindenkinek tele volt a tö..., a hócipője az egésszel, egy ilyen felvetés maga lett volna egy öngyilkossági kísérlet.

Például néhány "színes" hír.
-Volt ugye egy asztal, melyre péksütemények voltak kitéve. Lehett kóstolni. Ennek nagy sikere volt. Azt hiszem sokáig emlékezni fogunk arra a palira (alább a második képen, szemben), aki mintegy félórán keresztül lakmározott, módszeresen megkóstolva mindent, dícsérve és elemezve is egyúttal. Valami "gasztroangyal " lehetett... vagy csak éhes volt.

-Készlődnek a néptáncosok. Küküllőmenti néptánc következik. A bemondó kűzd a szavakkal. "Küllőmenti néptánc következik" - haláli volt. A közönség elnézését kérte a kis szünetért, amíg behangolták a hangszereket. "Be kell hangolni a citárát" - mondta, mutatva a cimbalomra. Annyiban igaza volt, hogy citerazenekar is volt velünk, igaz, ők meg nem cimbalmon játszottak.

-A technikusok dolgoztak, mint a szakadt ló. Vagy inkább kínlódtak. Gerjed a brácsa, mondta a zenész, mutatva a vele szembeállított monitorra. Szalad a csávó, drótokat kihúz, bedug, sürög-forog. Csak gerjed. Azannyaistenit. Összekeverte a drótokat. Vissza az egész. Újra drótoz. Csak gerjed. Hogyakur... A nézőtér első sorában (nem mintha másutt nem lett volna hely...) ülünk. Nézzük. Csodálkozunk, hogy mit csinál. Egyszer csak fogja a monitort, és elfordítja a zenész elől. Ezzzaaz, ügyes. Megtapsoltuk.

-Szórólapoztak is a "tömegben". Szeptember 15-én Székely Szüreti Bált tartanak Kerepesen, mindenkit várnak, mert a Budapest környéki székelyeket össze kell fogni. Khmmm. "Jegyek elővételben kaphatók a Terike Zöldségesben". Ezt tetszik. Irány Terike.
És még egy - apropó világtalálkozó - ez lehett a heppjük. A "Budapesti Székely Kör Alapítvány" meghív valami előadásra, ami a "II.Magyar Világtalálkozó" része. Éljen, még egy világtalálkozó. Vajon mennyi az egy magyarra (székelyre) eső világtalálkozók száma, és azzal hogyan állunk világviszonylatban?
Hát így volt.
Jó tudni, hogy aggódnak értünk.
Meg kíváncsiak ránk.
És még el is mehetünk - saját költségen - hogy aggódjunk együtt. Például Erdélyért. A Dunakanyarban.