Bezzeg a mindenkori fiatalok

Egy pedagógus ismerősöm mondogatja, hogy a mai (mindenkori) ifjúság olyan, amilyennek (mindenkori) nevelői (pedagógusai, szülei) nevelik. Így szereti vagy nem szereti az irodalmat, a zenét, a sportot, tiszteli vagy nem az időseket, a másik nemet, védi vagy nem a környezetét, stb. Ebből következik: nem érdemes azt mondogatni, hogy "bezzeg az én időmben". Nemrég egy komolyzenei koncerten tűnődtem ezen, ahol a publikum jó kétharmada iskolás korú volt. Örömteli, de kétségeim voltak a többség érdeklődésének őszinteségét illetően, látva a zizegő csipszes zacskókat, nyitáskor sziszegő italos flakonokat a kezükben. Ezt aztán be is igazolta az idő múlásával erőteljesedő izgés-mozgás, pusmogás, az okostelefonok fészbuk-fénye. És itt a dilemma: nekünk semmi se jó. Ha foghíjas a nézőtér, hiányoljuk a fiatalokat. Ha tele van velük, az sem jó, mert látványosan nem érdekli őket. Később Földes László Hobó koncertjén tűnt úgy, kevesen szerénykedünk mi, régebbi fiatalok, ám a művész nem értette az értetlenkedést: őt nem zavarja, hányan ülnek a reflektor túloldalán, csak nyitott szívvel legyenek ott. Újabb élmény, amikor egy fiatal színművész a fiatalokra hangolódva adott elő egy klasszikust. Igaz, erőteljesen formabontó stílusban, de kétségtelenül átütő sikerrel, ami őt igazolta. Érdemes-e háborogni? Mások-e a fiatalok? De hiszen az idősek sem a régiek már. A büszke nagymama manapság már nem a "véletlenül" mindig nála lévő fotókon mutatja unokáit, hanem telefonja érintőképernyőjén lapozgat.

Molnár Bence színművész "A helység kalapácsa" feldolgozott előadása közben, Érmihályfalván

Meztelen valóság

Saját autó időleges híján nemrég autóstoppal utaztam. Ismeretlen hölgy ült a volánnál, láthatóan (és érezhetően) nem rég óta volt jogsija, férje hagyta, oldja meg maga a helyzeteket. Adott pillanatban egy fiatal nő integetett az országút széléről. Sofőröm jóindulatúan, és az említett tapasztalatlanságnak betudhatóan, azonnal lassított, ám miközben magam is elmosolyodtam, a férj csendesen rászólt, nehogy megálljon már, s míg elsuhantunk a durván rúzsozott nő mellett, elmagyarázta nejének, hogy az illető mivégre ácsorog. Elszörnyedő fuvarozómnak, mint gyakori útrovó, bizony sokkal pikánsabb eseteket is tudtam volna mesélni, de féltem, árokba rántja a kocsit, aztán jól nézünk ki. A veszély elmúlt, íme egy nyári eset. Magam fogtam a kormánykereket, és egy olyan útszakaszon, ahol az üzleti életben nélkülözhetetlen megbízhatósággal mindig állnak a vártán "hölgyek", az egyik állandó munkavállaló feltételezhetően árfolyam-egyeztetést végezett egy kamionossal. Tovasuhanva úgy tűnt, a nekem háttal álló hölgy olyannyira rövid ruhát viselt, hogy az dereka alatt azonmód véget is ért, sőt, ...nem is viselt mást. Jó fertályóra múlva megbizonyosodhattam, nincs baj a szememmel: jöttem visszafelé, a kamionnak már hűlt helye volt, ellenben a hölgy immár arccal - és nem csak - a forgalomnak állt. Hát, mit mondjak? Erre konkrétan lehet mondani: meztelen valóság... 
Más. Nemrégiben kezembe került egy bírságlap, amelyben a rend őre jegyzőkönyvbe vette, hogy bizonyos hölgyet egy nemzetközi úton tetten ért, amikor az szexuális szolgáltatásainak igénybevételére csábított "hímnemű személyeket" (persoane de sex masculin). Az akkurátusan kitöltött űrlap nem csak a vonatkozó törvényt taglalta, de nagyon életszerűen azt is, mit ajánlott fel a hölgy reménybeli ügyfeleinek. Komolyan mondom, már csak egy árlista hiányzott, mint csatolmány. 
Február elsejétől a prostitúciót bűncselekményből szabálysértéssé enyhítik, büntetése börtönről (hallott valaki vonatkozó bebörtönzésről?) pénzbírságra változik. Még mondja valaki, hogy nem az igények szerint módosítják a törvényeket ebben az országban.

                                                                                          (Illusztráció: magyarhirlap.hu)

A szeretet himnusza, 2013.

Advent ideje a várakozás ideje. Az újságírónak is. Kíváncsian várakozik, hogy össze tudja-e egyeztetni a fizikailag nem sokszorosítható idejét azokkal a programokkal, ahol jelenlétében akarják túlcsorduló szeretetüket megosztani "illetékesek" a "rászorulókkal". 
Ajándékoktól roskadoznak a puttonyok. 
A jókívánságok tengeri kígyóként nyúlnak. 
Olyanok is fejünkhöz vágják újévi jókívánságaikat, akik nélkül nyilvánvalóan boldogabb lenne az új évünk. 
Egyik program a másikat éri. Szeretet szeretet hátán. 
"Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek
S vessem oda testem, hogy elégessenek,
 Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem." 
- Pláne, ha még nem is írnak róla.

Mondd, te mit választanál?

Figyelem! Aki még nem olvasta Dan Brown: Inferno című könyvét, de szándékszik, az az alábbiakat ne olvassa el, mert poéngyilkos tartalom következik!

Nyíregyházán, a Libri könyvesboltban kifüggesztett táblán láttam tegnap, hogy a sikerkönyve(i)k listáját Kálmán Olga: Egyenes beszéd című kötete vezeti, majd következik Dan Brown: Inferno-ja. 
Utóbbit éppen tegnap este fejeztem be. Ugyanarra a kaptafára íródott, mint A da Vinci kód, Az elveszett jelkép, vagy az Angyalok és démonok, de vitathatatlanul izgalmas. Leginkább google mellett ülve érdemes olvasni, és rögtön nézni a helyszíneket, alkotásokat, épületeket.
Vissza az Inferno-ra. Aki nem olvasta, és nem is akarja, annak a lényeg: a "rosszfiú" felismeri, az emberiséget fenyegető végzetes veszély önnön túlszaporodása, amit a bolygó már nem bír el. Megoldást dolgoz ki, és végül kiderül, nem járványt szabadit el, hanem egy olyan génmódosítást (vagy valami hasonlót), ami által a világ népességének egyharmada terméketlenné válik, és ez a jövőben is így marad, visszaállítva egyfajta természet- ember egyensúlyt. Hogy kik lesznek az egyharmadban, az véletlenszerű. A kötet főszereplői ennek kiderülése után inkább úgy foglalnak állást, hogy ez megfelelő megoldás lehetne.
Menet közben azonban még van olyan variáns, hogy a megoldás egyszerűen "ritkítani" a lakosságot. Igen, halálról van szó, ugyanazzal a módszerrel, vagyis véletlenszerűen kiválasztani az áldozatokat. 
"Ha lenne egy gomb, aminek egyszerű megnyomásával ez megtörténhetne a jó cél érdekében, te megnyomnád-e?" - teszi fel a - nem szó szerint idézett - kérdést egyik szereplő a másiknak.
Szakértők szerint a túlszaporodás tényleges veszély, amire előbb - utóbb megoldást kell találni, és lehet, hogy inkább előbb, mint utóbb.
A kérdésem ennek fényében nekem ugyanaz feléd, aki ezt olvasod: megtennéd-e? Lehet te is köztük leszel, lehet valamelyik családtagod, de lehet, még csak egy ismerősöd sem.
Ha a második variánst (a terméketlenséget) nézzük: akkor megnyomnád-e a gombot?

                                       Dan Brown és az Inferno   (fotó: nlcafe.hu)

Virtuális tehénbőgés, valódi pénzcsörgés

Sok bírálat érte/éri Romániát, hogy kevés EU-s támogatást vesz igénybe. Ezzel ellentétben viszont az európai statisztikák élén van a kevésből is lenyúlt pénzek tekintetében. Jó sok marad Brüsszelben abból is, amit a mezőgazdaság fejlesztésére lehetne "lehívni", mivel a szakemberek szerint kevesen pályáznak, azok közül is sokan rosszul. Derűlátásra ad okot, hogy a 2014-2020-as időszakra várhatóan Románia kapja a mezőgazdasági direkt kifizetésekre a legtöbb eurót, és kiemelt figyelmet szentelnek a fiataloknak, akiket "helyzetbe akarnak hozni". Nos, vannak, akik nem várnak erre, és magukat hozzák helyzetbe: a nagy-britanniai Metro hírportál írása alapján kapta szárnyára a kétes világhír azt a nyolc romániai gazdálkodót, kik három év alatt nagyjából 2 millió lejnek megfelelő támogatást vettek fel 1860 tehenük után. A dolog apró szépséghibája, hogy a tehenek a valóságban nem léteztek, csak virtuálisan bőgték el magukat néha az interneten játszható FarmVille nevű játékban. Ennek lényege, hogy bárki farmot létesíthet a virtuális világban, benépesítve azt mindenféle jószággal, melyeket aztán ugyancsak számítógép előtt ülve kell etetni, itatni, almozni. Az eset több kérdést is felvet, hogy mást ne mondjak, hogyan szerezték be a támogatási kérelemhez szükséges bizonyító jellegű dokumentumokat. De ne kicsinyeskedjünk el ezt a világraszóló ötletet, amit, kiderülése után, az állam nem díjazott, sőt, eléggé el nem ítélhetően leállította a pénz folyósítását. A hírek szerint az internetes cowboyok perre készülnek emiatt, érvük: a pályázati kiírásban nem szerepelt tételesen, hogy a gazdaságnak valódinak kell lenni. Ha tényleg per lesz, az sem lesz kisebb szenzáció, és a bíróságnak nem lesz könnyű dolga eldönteni: a karám jó oldalán álltak-e a marhák?!

                           FarmVille - gazdaság   (illusztráció: manna.ro)

Nemzeti óraátállítás

Nagyszerű kezdeményezés, hogy a budapesti nemzetpolitikai államtitkárság a "külhoni magyar kisiskolásoknak" játékot indított, a tanulás mellett a nemzettudat erősítését tűzve célul. Ráadásul mindezt korszerűen, online formában. Arról kár lenne vitát nyitni, hogy a díjak átadása szerte a Kárpát-medencében a kormány kampánya is, de ebben nincs semmi különös, a politika már csak ilyen, mindenütt. 
Nagyszerű, hogy a biharországi Diószeg gyerekei is örülhettek a minap, amikor a helyettes-államtitkár asszony személyesen adta át jutalmukat, bár őket - nagyon helyesen - nemigen érdekelte, hogy ki a néni. Azt azonban már megfigyelhették, hogy a felnőttek kissé idegesek voltak az ünnepségen. Történt ugyanis, hogy a jó hír vétele után a diószegiek előzetesen egyeztettek a budapesti kormányzati illetékessel a díjátadásról, beleértve, hogy a két ország között van egy óra eltérés, ami sokszor szokott félreértést okozni. Ennek megfelelően készültek a vendégfogadásra, értesítve a szülőket, a sajtót. Aztán péntek délben egyszer csak csengett a telefon Diószegen: 5 perc múlva érkezik az államtitkár-helyettes. Igen ám, de a magyarországi időszámítás szerint. Nosza, ripsz-ropsz. Érkezés, átadás, öröm, kézfogás, mosoly a nemzet televíziójának kamerájába. És indulás tovább, hiszen a politikus másnap reggel már Csíkszeredában, délelőtt Székelykeresztúron mondott beszédet. Aki lemaradt, az oldja meg, az a dolga. Meg is oldotta. De azért talán nem túlzás az esetet jelképesnek is nevezni. A szó szoros és átvitt értelmében is ideje lenne már igazából betáplálni a nagy nemzeti vekkerbe, hogy hány óra is van valójában a Partiumban, Erdélyben.

 A játék logója

Lila tehén, lila köd

A napokban népszavazást tartottak Svájcban. 
Ez még nem hír, hiszen példaként sokat emlegetett demokráciák egyike az alpesi országé, ahol tőlünk nézve sokszor hihetetlen témákban is kikérik a nép véleményét. Hát, mit mondjak, ez a legutóbbi szavazás is egy ilyen, számunkra  hihetetlen témában zajlott: legyen-e felső határa a menedzserek fizetésének, vagyis jövedelmük ne lehessen több, mint az ugyanannál a cégnél kifizetett legkisebb bér tizenkétszerese. 
Ugye, már az is sci-fi kategória nekünk, hogy igazgatók fizetéséről népszavazást tartanak. Nálunk ugyan ki merné nyilvánosan firtatni a diri lóvéját? Na, persze mi is másképp látnánk a világot, ha a lakosság legrosszabbul fizetett 10%-a sem vinne haza kevesebbet átlagban havonta 4000 svájci franknál (ami valamivel kevesebb mint 1 millió forint, vagy 15 ezer lej). Nem félrebeszélek, ezek a legrosszabbul fizetett svájciak voltak 2010-ben, gazdasági világválság idején. 
A népszavazás kezdeményezői szerint a fizetési plafon nagyobb társadalmi igazságosságot biztosítana. Erre mit tettek a svájci szavazók? Fittyet hányva a javaslatra, nem kértek a nagyobb társadalmi igazságosságból!
Óh, te alpesi zöld legelőkön tejelő lila tehén! 
Képzeljék csak el, hogy nálunk egy népszavazáson értelemszerűen a portás meg a takarítónő is szavazhatna arról, hogy korlátozzák-e az övéhez mérten a nagyfőnök fizuját?! Hát ez már tényleg lila köd...