Bezzeg a mindenkori fiatalok

Egy pedagógus ismerősöm mondogatja, hogy a mai (mindenkori) ifjúság olyan, amilyennek (mindenkori) nevelői (pedagógusai, szülei) nevelik. Így szereti vagy nem szereti az irodalmat, a zenét, a sportot, tiszteli vagy nem az időseket, a másik nemet, védi vagy nem a környezetét, stb. Ebből következik: nem érdemes azt mondogatni, hogy "bezzeg az én időmben". Nemrég egy komolyzenei koncerten tűnődtem ezen, ahol a publikum jó kétharmada iskolás korú volt. Örömteli, de kétségeim voltak a többség érdeklődésének őszinteségét illetően, látva a zizegő csipszes zacskókat, nyitáskor sziszegő italos flakonokat a kezükben. Ezt aztán be is igazolta az idő múlásával erőteljesedő izgés-mozgás, pusmogás, az okostelefonok fészbuk-fénye. És itt a dilemma: nekünk semmi se jó. Ha foghíjas a nézőtér, hiányoljuk a fiatalokat. Ha tele van velük, az sem jó, mert látványosan nem érdekli őket. Később Földes László Hobó koncertjén tűnt úgy, kevesen szerénykedünk mi, régebbi fiatalok, ám a művész nem értette az értetlenkedést: őt nem zavarja, hányan ülnek a reflektor túloldalán, csak nyitott szívvel legyenek ott. Újabb élmény, amikor egy fiatal színművész a fiatalokra hangolódva adott elő egy klasszikust. Igaz, erőteljesen formabontó stílusban, de kétségtelenül átütő sikerrel, ami őt igazolta. Érdemes-e háborogni? Mások-e a fiatalok? De hiszen az idősek sem a régiek már. A büszke nagymama manapság már nem a "véletlenül" mindig nála lévő fotókon mutatja unokáit, hanem telefonja érintőképernyőjén lapozgat.

Molnár Bence színművész "A helység kalapácsa" feldolgozott előadása közben, Érmihályfalván