Nyolc, négy, öt - kilenc

Aki nem is nézte a XXX. Nyári Olimpia közvetítéseit Londonból, az is azonnal értesülhetett a magyar sikerekről a Facebook-on, szinte a győzelem pillanatában már repítette is szerte a hírt valamelyik internetes fórum. Meg persze azonnal, és folyamatosan készültek a statisztikák is, hogyan állnak a magyarok az éremtáblázaton, a pontversenyben.

Nyolc, négy, öt - kilenc.
Nyolc arany-, négy ezüst-, öt bronzérem = kilencedik hely a nemzetek sorában.
És, bár hajlamosak vagyunk rá, ne feledkezzünk meg az olimpiai pontot érő 4., 5., és 6. helyezettekről sem - és senkiről sem, aki  - bár nem ért oda az első között, de hozta, ami tőle tellett.
A nemzeti büszkeség nem hagyhatta szó nélkül, hogyan is állunk a környező államokkal szemben:

Természetesen (?) a legtöbbet az érmesek diadalát ismételgetik a tévék. Szerintem ezzel majdnem egyenértékű, hogy kivétel nélkül (legalábbis én nem láttam másat) minden megszólaltatott sportoló rendkívül szimpatikusan, visszafogottan, szerényen - mondhatni emberien nyilatkozott, ami szintén felér egy aranyéremmel.
Számomra az igazi élményt az őszinte, emberi megnyilvánulások jelentették.
Amikor a cselgáncsozó Csernoviczki Éva a kilassított tévéfelvétel tanusága szerint már a mindent eldöntő dobás közben mosolygott, mert érezte, hogy megvan a hihetetlen bronzérme...
Amikor a birkózó Módos Péter az ellenfelét, mint egy zsákot dobta el abban a pillanatban, amikor biztos lett a bronzérem...
Amikor az ugyancsak birkózó Lőrincz Tamás - mikor bejutott a döntőbe - örömében az edzőjét is a szőnyegre csapta...
Amikor Gyurta Dániel úszó világcsúccsal szerzett aranyérmének másolatát felajánlotta a nemrég elhunyt norvég riválisa, Alexander Dale Oen szüleinek...
Amikor a 10 kilométeres szabadvizi úszás megnyerése után Risztov Éva zokogó édesanyjának adta az eredményhírdetéskor kapott virágcsokrot...
Amikor a magyar olimpiai delegáció legidősebbje, a sportlövő Bognár Richárd a hatodik hely megszerzése után örömittasan nyilatkozta, hogy dehogy folytatja ő már 45 évesen - egy ilyen "csoda" után abba kell hagyni...
Amikor a számára csalódást jelentő bronzérme átvételekor a kajakozó Douchev-Janics Natasa a mindenütt ott lévő, és hazai hangulatot teremtő szurkolók felé fordulva mégis elmosolyodott, és könnyű volt szájáról leolvasni: "Köszönöm"...
Most, amikor felelevenítjük ezeket a sok-sok többi közül kiragadott pillanatokat, neked, olvasóm, nem lett-e kicsit könnyes a szemed?
Hát ez az, ami még a nyolc aranynál, négy ezüstnél, öt bronznál, és a kilencedik helynél is többet ér.
Az "aranyérmes" emberek.