blogopédusz: Rajzverseny témája lettem!

Az elmúlt héten két könyvbemutatóm volt.
Az egyik Szalontán, a Magyar Házban - a Magyar Kultúra Napján lettem egy "esemény". Illyés Lajos alpolgármester, illetve Patócs Júlia, az Arany János Művelődési Egyesület elnöke voltak a házigazdáim. Köszönet a vendéglátásért, és Sapungi Bélának az akkor készült alábbi fotókért:

A másik három nappal az előző után, Paptamásiban.
(Köszönet a fotókért Matyi Grétának, és persze a lentebbi beszkennelt rajzokért is Fekete Annamáriának.)

Az korábbi alkalmakkor is megtörtént már, hogy a szervezők diákokat szerveztek be, hogy azok olvassanak fel a kötetben lévő írásaimból. Most ezt tették Tamásiban is - és ez mindig olyan jó érzés, amikor hallja az ember a saját szövegét.

Na, erre tettek rá még egy lapáttal a tamásiak, amikor kiválasztottak négy írásomat, olyat, amit az általános iskolás gyerekek is érdekesnek találhattak, és ezek alapján ... rajzversenyt hirdettek!
Hát, ettől teljesen meghatódtam, de tényleg: rajzverseny témája lettem! Pontosabban az írásaim, na, de ne kicsinyeskedjünk. És, ha ez még nem elég, a részvétel önkéntes volt, és ennek ellenére 18 jelentkező volt! Aztaaa!
A továbbiak megértéshez íme, az ihletadó írások.

Az első : Boldogságközeli élmény

Pár napja volt szerencsém elkísérni Nacsádiné Csuka Melinda kórházlelkészt és csapatát, amikor a nagyváradi gyermekkórházba ajándékokat vittek a kis betegeknek. Nem nagy ügy, gondolhatják sokan. Tévednek. Az előbb a „szerencse” szót használtam, pedig jobb lett volna talán a „gondviselést” írni, hiszen sok tanulsággal járt utam. Csupán pár perc is elég volt ráérezni arra, micsoda munka van abban, hogy minden csütörtökön foglalkoznak a gyerekekkel, önkéntesen. Munka, melyhez lelki erő – majdhogynem azt mondtam megszállottság kell. Hiszen a beteg gyerekek között lenni, egy egészen más dimenzió. Az ember megérzi, milyen ajándék az, hogy nem ismeri a kórház folyosóit, hogy melyik osztály és kórterem melyik emeleten van. A lelkésznő egy példázatot mondott nekem ezzel kapcsolatban, melyet lehet, hogy nem pontosan adok vissza, de a mondanivaló a lényeg: egészen addig sajnáltam magam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam egy emberrel, akinek lába sem volt. Így, ünnepek táján, megfontolandó, mi is az ajándék, mi tehet – vagy mi kellene tegyen – boldoggá!

(Megjelent 2008. december 27., BN)

A második: Ezek az ufók?!

Az új japán miniszterelnök felesége nem mindennapi nő. A 62 éves Yukio Hatojama felszolgáló volt San Francisco egy éttermében, ott ismerkedett meg élete jelenlegi, a sorban második párjával. De ez semmi. Egy interjúban elmondta, hogy előző életében jó barátságban volt Tom Cruise (mostani) amerikai színésszel, aki ugyancsak abban az időben morzsolta előző élete napjait, méghozzá Japánban. Még ez sem minden, ugyanis ugyanőt 20 évvel ezelőtt földönkívüliek elrabolták, és a Vénuszra vitték. Nem tudni miért, azt sem, miért hozták vissza, de egy ilyen szavahihető asszony bizonyára hitelesebbé teszi férje munkásságát. De a japánok még mindig előnyben vannak hozzánk képest, mert az elmúlt héten, Székelyföldön tartott nagygyűlések kapcsán az az érzésem: az ufók tőlünk nem vittek embereket, hanem ide hoztak földönkívülieket. Régóta sejtem, hogy valami nincs rendjén egyik-másik politikusnak nevezett "marslakónkkal", igaz ők nem kicsik, és zöldek, hanem nagy(szájúak) és vörösök. Ráadásul, mintha még előző életükben élnének. Például azt mondja a nemzetállam egyik élharcosa, hogy az autonómia elve a XX. századból maradt csökevény. Hát ez legalább olyan hiteles, mintha ő is a Vénuszon tett látogatásáról mesélne. Vajon miként lehetne értesíteni az ufókat, vigyék már vissza ezeket a "zöldfülűeket"? Ha valaki lát egy csészealjat, ugyan intsen már neki. Sürgős lenne! (Megjelent 2009. szeptember 12., BN)

A harmadik: On–line élek, on–line halok

Ugye, emlékszünk még a tamagochi őrületre? Az elektromos kütyüket 1996–ban találták ki Japánban, és az élő kisállatokat helyettesítették a „modern” gyerekeknek. Az elhanyagolt kedvenc pedig éppen úgy „meghalt”, mint, ha élt volna. Egy élelmes üzletember az ilyen kimúlt szerkentyűknek még igazi temetőt is alapított Magyarországon, Dunaszekcsőn. Az internet elharapódzásával aztán már a kézzelfogható cuccra sem volt szükség, az egész elfoglaltság virtuálissá vált. Van például olyan oldal, ahol képzeletbeli gazdaságot lehet vezetni, vagy éppen tevét nevelhet az arra ráérő, és ha nem törődik vele, a púpos „az örök tevemezőkre” távozik. Ne tessenek legyinteni, meg azt mondani, ez aztán szamárság, mert a java most jön. Egy halottak napjára készült rádióadásban hallottam, hogy van már igazi, úgy értem embereknek való on-line temető is! (Már régebb óta van, csak én vagyok elmaradott.) Ez azoknak nyújt segítséget, akik mozgásukban korlátozottak, vagy messze élnek szerettük valódi sírjától, viszont igénylik a gyakori lelki kapcsolatot elhunyt szerettükkel – akár ilyen módon is. A bizonyos oldal(ak)on ingyen lehet „emlékhelyet” létrehozni, majd egy sms–árért virágot, gyertyát tenni rá, feltüntetni az elhunyt fényképét, adatait, feltölteni videókat. Így már semmi akadálya, hogy egész életünk virtualizálódjon: születésünkről az interneten értesíthetjük a világot, majd a képernyő előtt játszhatunk, tanulhatunk, kereshetünk állást, majd távmunkában dolgozhatunk. Kereshetjük életünk párját, de ha nem jön össze, a szerelem ezernyi fortélyát is kínálja a virtuális világ. On-line boltokban vásárolhatunk, és ha itt az idő, szeretteink on-line sírunkra tehetnek virtuális virágot. Bármit lehet, csak klikkelni kell. Az egér legyen velünk.

(Megjelent 2009. november 5., BN)

A negyedik: Nagy, közös akváriumban

„Ha állat lennék, nem tartanék embert a lakásban.” Sajnos nem tudom, kitől származik ez az aforisztikus graffiti, de lehet benne igazság. Persze sosem lehetünk biztosak abban, mit gondolnak az állatok, de néha azért megpróbálunk úgy tenni, mintha tudnánk: július elsejétől – sok más, és bizonyára hasznos állatvédelmi rendelkezés között – tilos Magyarországon gömb alakú akváriumban halakat tartani. Tudósok szerint ugyanis a pikkelyesek nem érzik jól magukat a gömbakváriumban. Látok magam előtt egy guppit, amint a „tudósnak” panaszkodik... Mikor ilyeneket hallok, mindig az jut eszembe, hogy talán „embervédelmi” törvények is kellenének. Nálunk most éppen ilyenek lennének aktuálisak, hasonló tudományossággal: kisnyugdíjasok nem lakhatnak kerek szobában, mert 15%–os nyugdíjcsökkentés esetén már pénzüket nem, csak a szoba sarkait számolgathatnák, ami kerek helyiségben ugye nincs, és ettől még idegesebbek lennének. Vagy: közalkalmazottak bérük 25%–os elvonása ellen csak rövid pórázon tartva, és szájkosárral tüntethetnek, mert tiltakozásuk rontja az országimázst, ami az egész lakosságra kihathat. Most már csupán ki kell várnunk azokat a „tudósokat”, akik minket is megkérdeznek végre: hogy érzitek magatokat ebben a gömbölyű világban?
(Megjelent 2010. július 5., BN)

És a gyerekek rajzoltak... A leginkább az ufós dolog ragadta meg a legtöbbjük képzeletét, de persze a tamagochi és az "on-line élet" is kapós volt, meg az állatos téma is. Akadt jelentkező a kórházhoz kötődőre is - bármelyiket vesszük is, látszik, hogy értő kéz ragadta ki a témákat.
Az alkotások elbírálása korábban megtörtént, én már "csak" az eredmény kihirdetésének voltan tanúja a bemutatón, illetve a díjazásnak. (A fődíj egy kötet volt, szegény gyerek biztos el tudott volna képzelni jobban is magának...)
Alább következnek a zsűri által legjobbnak ítélt rajzok. Felhívnám a figyelmet a rajzok némelyikében megjelenő, a rajzoló saját gondolatait tükröző beírásokra.
Az első helyezett Simon Alexandra, aki a negyedik írás alapján képzelte el, milyen lenne, ha az állatok tartanának "háziembereket: