Fehérbe öltözött a táj azon a reggelen, amikor hóseprés közben megszólított egy idős bácsi. Tétovázott, hogy én vagyok-e én – az újságból ismeri arcomat – mert elmondaná egy siralmát, ugyan írnám meg. Érmelléki falu lakója, és elmondása szerint egy falustársa hosszú ideje zaklatja, eladdig, hogy még udvarára, házába is besurran, ezt–azt elvisz – emellett szinte eltörpül, hogy az utcán mindenfélét kiabál utána. De nem csak ő van e „kiváltságos” helyzetben, szinte mindenki a zaklató célkeresztjébe kerül, aki eszébe jut. Kézenfekvő megoldás, hogy szólni kell az elöljáróságnak, a rendőrségnek – ezért az okosságért nem szólított volna meg, ennyi esze persze neki is van. Csakhogy senki nem tesz semmit, mondja a panaszkodó, aki úgy véli, az illetékeseket valamivel markában tarthatja az eszelősnek mondott – aki ezek szerint azért mégsem annyira balga. Azt is mindenki tudja – folytatódik az elbeszélés –, hogy az illető lánya az országút mentén keresi a betevőt, és némely illetékes azért nem tesz semmit, mert még rájuk kiabálná, hogy ők is lassítanak egyszer–máskor autójukkal... Mondott még a bácsi furcsaságokat, ám meghőkölt, mikor megtudta: történetét bizony vállalnia kellene, és nem csak mások nevét megmondani, hiszen ez elég bakafántos sztori ahhoz, hogy akár még pör is lehessen belőle. Nem úgy van az, mondta újdonsült ismerősöm, ő nemhogy a nevét, de még monogramját sem vállalja, hiszen akkor mindenki tudni fogja, hogy ő panaszkodott. Persze, érti ő végül is, az újságírótól sem várható el, hogy mások helyett dugja hurokba a nyakát, de azért úgy gondolta, hátha azért mégis, valahogy... Hát, ebben maradtunk, ez itt most a „hátha mégis”. Lehet így is felismerik, nem csak őt, a többi szereplőt is. Tanulság: nem a névtelenség a megoldás.
(Illusztráció: cammox.eoldal.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése