Egyperces

Egy júliusi nap.
Nagyvárad.
December 1 park (korábban Augusztus 23 park, még korábban Nagyvásártér).
Rohadt meleg van. Az emberek szinte futólépésben mennek a park egyik oldalán lévő villamosmegállóból a másikba, mármint ott, ahol nincs árnyék, hogy mielőbb elbújhassanak a napsugarak elől.
Ő nem siet.
Ráér.
Mindig.
Vagyis majdnem mindig. A majdnemet a menetrend írányítja, ugyanis egy faluból ingázik Váradra. A munkahelyére. A munkahelye maga Várad. Az összes kukájával, ahol lehet valami hasznosat - értsd. pénzzé tehetőt, megehetőt, megihatót - találni.
Régebben sokszor találkoztam vele, amikor még én is sokat jártam vonattal. Egyszer annyira jólöltözött volt, hogy le is fényképeztem, íme:

Mint mondtam, hőség volt, rajta ezúttal valami télikabát tartott árnyékot - alatta meg gondolom az egész ruhatára. Nem törődött a meleggel, meg látszott, hogy egyáltalán semmivel sem. Nem nyomasztotta a világgazdasági válság, a kifizetetlen számlák határideje. Fütyörészett, meg-megfordult a járókelők után. A kukákba bele-beletúrt.
Az egyiknél megtorpant. Majd csapdába esett.
Majomcsapdába.
Úgy járt mint a majom, amelyik nem tud hozzáférni a banánhoz, mert nem fér ki a gyümölcsöt szorító ökle az edény szűk száján, de nem is engedi el.
A banán esetünkben egy sörösflakon volt. Bizonyára érzete, hogy lötyög még az alján, de valami miatt nem tudta kivenni. Szorította. Rángatta. De nem, és nem. Előbb halkan, majd hangosabban motyogott. Minden hiába, a zsákmányt nem tudta begyűjteni. Rájött, hogy mégsem állhat ott napestig. Elengedte. De a tehetetlenség okozta dühét le kellett vezesse.
Hát bosszút állt.
Újra benyúlt a kukába, és a flakon száját maga felé forgatta. Lecsvarta a kupakot, amit előbb a földhöz vágott, majd jó erősen belerúgott! Az a járókelők lába között utat találva az amúgy is szeméttel teli fűben állt meg. Eggyel több vagy kevesebb... Kiadta a gőzt, megnyugodott. A bosszú beteljesedett, a flakon immár ülhetett kupaktalanul a kukában.
Ő meg tovább ballagott.
Nem sietett.
Ráért.