Büszkeség kampány idején

Jöttömben-mentemben sok furcsaságot láttam már a választási kampányok során az elmúlt évtizedekben. Ha mérleget vonnék és eltekintenék a munkámból adódó elkerülhetetlen helyzetektől, pusztán a szemlélődésből fakadó pillanatokra koncentrálva, azt hiszem, a számomra kellemetlen, sőt, néha kínos momentumok túlsúlyban lennének a kellemes emlékekhez képest, még akkor is, ha hozzáadnánk utóbbihoz a nevetséges, időnként szórakoztató pillanatokat is. 
A minap, valahol az aktuális kampányprérin, egy apa parolázás közben újságolta: milyen büszke a fiára, mert azt az egyik párt tanácsosnak jelölte a helyi képviselő-testületbe. 
Válaszként már a nyelvemen volt, hogy: 
1. - az illető listán olyan helyen van a "politikusjelölt", amit joggal neveznek tölteléknek; 
2. - az illető párt listáján lenni az adott környezetben nem nagy dicsőség; 
3. - a jelöltre és a majdani testületre is egyformán nagy csapás lenne, ha előbbi utóbbi tagjává válna. 
Hogy mégsem mondtam semmit, azt is meg tudom indokolni:  
1. - semmi közöm hozzá; 
2. - a kampány egy nem normális időszak, ami szerencsére elmúlik, nem érdemes tengelyt akasztani arra a kis időre; 
3. - miért ne lehetne ő büszke a gyerekére?! 
Azt hiszem, a legutóbbi a legfontosabb érv, hiszen nagyszerű érzés, amikor egy szülő büszke lehet a gyerekére. Bizonyára még akkor is, ha ehhez egy választási kampány kell. 
Bár ez, mint mondtam volt, elmúlik.

 

(Illusztráció: csepel.info)

A könyvek maradtak

Tegnap temették el Tempfli József kiérdemesült megyés püspököt, aki május 25-én hunyt el. Olvasom, a szertartáson - nagyon helyénvalóan - elsősorban lelkészi erényeit és egyházát erősítő munkáját hangsúlyozták.
Nekem személyes emlékeim idéződtek fel, amikor halálhírét vettem.
Nem tudom, mikor találkoztunk először, azt sem, hogy aztán még hányszor (sok elsőáldozáson, bérmáláson, búcsún, közéleti eseményen megyeszerte), de azt igen, hogy nehéz volt neki előre köszönni, püspök létére mindig "megelőzött", amikor észrevett. Csak néhány emlék...
Érkörtvélyesen együtt (úgy értem egy asztalnál) ebédeltünk, amikor ott (ha jól emlékszem) templomszentelés volt.
Szentjobbon végigvezetett az egykori apátság utódának szánt, új épületen, ahova annak ellenére sem akart véglegesen beköltözni, hogy a helyiek hívták: töltse ott nyugdíjas éveit. Ezt azért kellett felépíteni, hogy szentjobbi apátként is hagyjon valamit maga után, mondta.
Rezidenciáján készíthettem interjút Vizi. E Szilveszterrel, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnökével.
Érmihályfalván kaptam tőle az első könyvet még 1999-ben, amikor papszentelésen vett részt. Apropó, könyvek: éveken át én fuvaroztam a püspököt - aztán a nyugdíjas püspököt - a Kanonok sor és a Bihari Napló szerkesztősége között, hiszen rendszeresen részt vett a karácsonyi / év végi "házi ünnepségen" (erről több alkalommal fotó is megjelent a lapban). Ő mindig mondta, hogy nem kell menni érte, hív taxit, de nem hagytuk. Örömteli feladat volt. Sosem engedte, hogy segítsek neki beszállni a kocsiba, akkor sem, amikor számos műtétje után már nehezen mozgott. Amíg bírom magam, nem kérek segítséget - mondogatta. Utolsó ilyen alkalommal már annyit megengedett magának, hogy belém karoljon, a lépcsőkön le- és felfelé. Mikor visszaérkeztünk a Kanonok sorra, minden alkalommal honorálni akarta, hogy fuvaroztam. Próbáltam elhárítani, de "arról szó sem lehet" - mondta mindig. Először egy-egy palack bort ajánlott, de mivel nem vagyok alkoholfogyasztó, kiegyeztünk abban, hogy könyvet ad. Mindig volt kéznél valamilyen kiadvány, amit protokoll célból tartott, ilyenekből kaptam (a fentebb említett első ajándék dedikációja látható alább, püspöki pecsétjével - a kötet II.János Pál: Ajándékok és titkok című könyve, ami a pápa pappá szentelésének 50. évfordulójára jelent meg). 
Egy alkalommal végig kalauzolt a lakosztályon, amibe nyugdíjazása után költözött. Bemutatta a helyiségeket, mit hogy tétetett rendbe, a hozzávalókat hogyan szerezte be, illetve milyen ajándékokat hol kapott. Ketten voltunk a régi típusú szobákban, hiszen egyedül lakott, nagy kulcsot húzott elő, amikor a bejárati ajtót nyitotta a Bunyitay Könyvtárnak is helyet adó kapualjban. Nem fél egyedül ennyi értékkel összezárva? - kérdeztem. Csak mosolygott: Nem, nem fél, mert a Teremtő mindig vele van, másrészt, aki hívatlanul akarna bejönni, azt nagy meglepetés érné! Többet azonban nem mondott erről.
A Bihari Naplóban mutatta be elsőnek utódját, miután a Szentszék elfogadta nyugdíjazási kérelmét. Ciucur Losonczi Antonius kollégámmal voltunk a Kanonok soron, Tóni interjúzott Böcskei Lászlóval, én fotóztam.
Vagy "renczurazott", vagy kegyed-del szólított meg.
Úgy emlékszem, akkor találkoztunk utoljára, amikor  2012. augusztus 8-án a szerkesztőségben járt, jött bemutatni azt a kinagyított légi fotót, melyet pappá szentelésének 50. évfordulójára kapott, s melyen a Püspöki palota, a Bazilika és a Kanonok sor látható - ekkor fotóztam utolsó alkalommal (lásd alább).
Az elmúlt szerdán Ottományban voltam épp, amikor a modern hírforráson megjött a halálhíre. A törékeny, kalapos - görbebotos - ballonkabátos alak jelent meg előttem, amint a Kanonok sori ajtóból autóm után integet...

                                     Az első ajándékkönyv és dedikációja 

                                    Az utolsó fotóm 2012. augusztusából

                                              

Variációk meglepetésre

"Adjon egy kis aprót" vagy "Ennivalóra kell". Általában ezzel a szöveggel tarhálja a pénzt az Óperencián inneni város közismert koldusa, de van, hogy nem mond semmit, csak nyújtja a kezét. Nem poénnak szánta, de szinte közröhejbe fulladt annak a jótét léleknek a reakciója, aki egy vásári napon, tehát sokak szeme láttára, komolyan vette ezt az ennivalós témát, és a feléje nyújtott tenyérbe egy kiflit tett. Nem is a legolcsóbbat, hanem a tévében agyonreklámozott csomagoltat, ennek ellenére a koldus szeme elkerekedett az adomány láttán, s mint említettem, a közelben állók jól mulattak a meglepetéstől megnyúlt arcát látva. 
Nem kevésbé lepődtek meg azok, akik már egy sokkal nagyobb város csillogó bevásárlóközpontjának emeltén, egy ékszereket és illatszereket árusító stand környékén álltak. Történt ugyanis, hogy frizurájuk és sminkjük miatt nehezen beazonosítható korú lányok (de azért mégis csak iskolás korúak) nézelődtek a pultnál, mikor egyikük hangosan elkáromkodta magát. De nem ám csak úgy ingyom-bingyom módra, hanem jó ízes-cikornyásan, hogy hallatán tán' még egy falusi kocsis is szégyenkezve dobta volna a gyeplőt a pironkodó lovak közé. Nem is volt csoda a kirohanása, hiszen megszakadt a pláza ingyenes wifi-összeköttetése, így félbemaradt egy fontos chat-dumcsi, ami valóban tarthatatlan. 
A világ tele van meglepetésekkel. 

 

Töltött káposzta fehér lovon

A 24 éves Luka Maksimovic valójában semmi különöset nem csinált akkor, amikor elindult egy Belgrádhoz közeli kisváros, Mladenovac helyhatósági választásán. Nem ő találta ki ugyanis, hogy karikírozza a politikusokat (lásd. a magyarországi Kétfarkú Kutya Párt, izlandi Legjobb Párt) és az általa bemutatott produkciókat is könnyen másolhatta az "igazi" politikacsinálóktól.
De mit is csinált a "politikusi álnevén" Preletacevicnek nevezett művészember (aki civilben zenével és videókészítéssel foglalkozik)?
Már a választott neve is sokatmondó, hiszen pártváltót jelent, és nem is titkolta: érdekeinek megfelelően váltogatja a pártokat, fittyet hányva ideológiáknak, ígéreteknek. Apropó ígéretek: azt is nyíltan hangsúlyozta, hogy mindent megszeg, amit kampányban ígér(t). Fehér öltönyben, fehér lovon járt kampányútjain, arrogáns kijelentéseket tett, kitalált veszélyhelyzetekből mentett ki gyerekeket, fontoskodó semmittevőkkel vette körül magát. Ellenben hangsúlyozta, hogy megvesztegethető és diplomáját pénzért vette. Hogy minél nagyobb népréteget megszólítson, egy szerb mulatós nótából választott magának mélyenszántó üzenetet hordozó mottót: "Nem kóstoltad meg a töltött káposztát".
Mindezek után 20%-os eredményt ért el április végén a "Csak erősen" nevű választási listája, mely országos pártokat megelőzve alakíthat frakciót a helyi képviselő-testületben.
Elemzők szerint az embereknek elegük van a politikusokból, ezért voltak fogékonyak az iróniára. Én azt sem zárnám ki, hogy voltak szavazók, akik talán nem is látták a különbséget.
Nálunk éppen holnap, május 6-án indul a helyhatósági választás kampánya, melyet, ugye, igen megszigorítottak: csak megjelölt helyekre lehet plakátolni, nem lehet kampányrendezvényeket tartani, nem lehet, ajándékokat (golyóstoll, sapka, toronyóra, stb.) osztogatni, nem járhatja az utcát hangszórós kocsi (ez megmarad a toll- és ócskavasgyűjtőknek, illetve az igazi cirkuszosoknak). Megfordult a fejemben, hogy versenyt kellene hirdetni: melyik párt hogyan cselezi ki a szigorítást, illetve melyik párt jeleskedik leginkább a konkurensek lefülelésében/feljelentésében. Mindent összevetve úgy tűnik, a szavazók nyugodtabb kampányidőszakra készülhetnek, de ne legyenek kétségeink: nekünk is fel fogják róni így vagy úgy, ha nem kóstoljuk meg mindezek ellenére azt a bizonyos, nekünk készített töltött káposztát.

 A szerb pártvezér fehérben és fehéren, testőrei körében - a fotó kampányfilmjéből való

Beszorulva 2D-s világba

Világváros, metró. 

A hazai személyvonatoknál hosszabb szerelvényben egy kisebb falunyi ember, ám egy igazi falutól eltérően ők idegenek egymásnak. Az utasok legalább fele, kortól függetlenül (na, jó, a legidősebbeket kivéve) fülhallgatóval zárja el magát a környezettől, sokan sms-eznek vagy közösségi oldal chat-falán csevegnek. 

Mondják, hogy "a mai világban" nem beszélgetnek az emberek. 

De. 

Csak másként. 

Pont úgy, ahogyan "a mai világhoz" illik: gyorsan, határtalanul és nem tartva szempontnak a helyesírást. 

Pont úgy, ahogyan "a mai világban" élünk: akár órák alatt elérve a világ másik végébe, mindig rohanva, nem tartva elsődleges szempontnak a helyes erkölcsi vonalvezetést. 

Egyensúlyozva a virtuális világ határán. 

Amikor 3D-s filmet nézünk, de 2D-s világba szorulunk. 

Amikor nem illatozó virággal köszöntjük fel szerettünket, hanem küldünk egy smiley-t. 

Amikor nem fogunk egy kalapácsot, hogy visszaüssük a kikívánkozó szeget, hanem lefényképezzük és a közösségi oldalon megosztva kiáltjuk világgá, hogy micsoda hanyagság. 

Amikor nem ott lenni a fontos, hanem hogy mások lássák: ott vagy. 

Amikor a boldogság helyett fontosabb másoknak mutatni: boldog vagy. 

A metró kijárata mellett bevásárlóközpont, előtte lóca. Üldögélek egy fertályórát a napsütésben. Közben egy másik falunyi ember jön-megy a téren, ki és be a forgóajtón. Senkit nem láttam, hogy ismerősnek nyújtott volna parolát. 
Közben percenként szálltak felettünk a gépmadarak szerte a világba.

 

A magnólia csodája

A magnólia virágzásának idején, bizonyára a szemet gyönyörködtető látvány hatására, megnő a kereslet a dísznövény iránt. A virágüzletekben, kertészetekben nem olcsó mulatság megvenni, de miért pont erre ne lenne alternatív megoldás?! Pár tíz lejért kínálta derékig érő magnólia hajtásait az a házaló, aki első ránézésre nem tűnt szakavatott kertésznek - bár milyen is az így szemre? Lényeg, hogy nagyon meggyőzően érvelt portékáját dicsérve, még a gyökér feletti kötést is megbontotta egy pillanatra, megmutatni az oltás helyét. Ez nemesített fajta, mondta a vásárlásra egyre inkább hajló mamának. Utóbbi végül kinyitotta bugyellárisát, gondolva: jó lesz húsvéti ajándékként az öregének piros tojás helyett, kiülteti a ház elé, a lóca mellé. Az öregnek kerekedett is jókedve, mikor meglátta a szerzeményt, nem tudta volna abbahagyni a hahotát. Te bizony csodafát vettél, mondta a feleségének. Valóságos csoda lenne, ha ez megfakadna, mert a ki tudja minek a gyökerét csak egy rongydarab fogja  a csenevész ágacskához. Ha mégis, ahhoz is csoda kellene, hogy vadgesztenye helyett magnóliát virágozzon. Annyi köze van ennek a magnóliához, mint nyúlnak a tojáshoz, nevetett az öreg, de azért meglocsolta a mamát.

               Virágzó magnólia a nagyváradi Szent László téren (fotó: Alex Niţescu)

Merész(ebb) magyarok

Az elmúlt hónapok egyik slágerkönyve Nyáry Krisztián: Merész magyarok című kötete. A szerző előszavában leszögezi: mikor könyvéhez fogott, még előszele sem volt a 2015 nyarán elindult migrációs hullámnak - illetve az annak oldalvizén kivirult eszméknek, teszem hozzá én. Hogy ez miért fontos? Mert jellemzően olyan, a cselekvés, a belső szabadság, a vállalkozás, az építés, a hit hőseivé vált magyarokról ír, akik nem születésük okán lettek magyarok, hanem azzá lettek, "magyarul éreztek"akár úgy is, hogy bevándorlóként érkeztek. Mindegyikük felmenői között volt német, szlovák, román, zsidó, szerb. Hogy pár nevet is említsek: Guttmann Arnold (akit Hajós Alfréd olimpiai bajnokként tisztelünk); Gudbrand Gregersen, aki norvég létére 63 évig élt Magyarországon építési vállalkozóként és a szabadságharc honvédtisztjeként; a cseh zsidóktól származó Richter Gedeon, akit saját gyárából is kitiltottak; Fischer Móritz, aki a herendi porcelánt tette világhíressé; Schalkhaß, vagyis Salkaházi Sára vértanú. Ki kérdőjelezi meg magyarságukat? Akit kiemelnék a sorból most, mikor mindenütt a szabadságharcra emlékeznek/-tek, az Leipold Loew, azaz Löw Lipót. Ő volt az, akinek hazafias (értsd. magyar) meggyőződése olyannyira köztudomású volt, hogy Veszprém város elöljárói őt, a város főrabbiját kérték fel, hogy 1849. június 3-án proklamálja a függetlenséget. Ha ez nem lenne elég, ezt a zsinagógában tette, ahol szónoklatát katolikusok és protestánsok is hallgatták, ráadásul vasárnap és mindennek tetejében a többiekhez hasonlóan a zsidó férfiak is levették fejfedőjüket az ünnepélyes pillanatban. "A hazafiúi lelkesedés aznap minden szokást felülírt", szól a krónika. A történtek után 167 évvel, tehát napjainkban bevállalna-e valaki hasonló honfiúi húzást? Miközben mindenki a márciusi ifjakra hivatkozik, az eszméket mindenki magáénak (esetenként csak magáénak) hirdeti. Vajon hányan kapnak most képzeletben sodrófa után már azért is, hogy e sorok miatt virtuálisan fejbe kólintsanak? Mindenkinek ajánlom a könyvet, olvassa el, még ha be nem vallottan is. Nem leszünk tőle kevésbé magyarok.