Nekem személyes emlékeim idéződtek fel, amikor halálhírét vettem.
Nem tudom, mikor találkoztunk először, azt sem, hogy aztán még hányszor (sok elsőáldozáson, bérmáláson, búcsún, közéleti eseményen megyeszerte), de azt igen, hogy nehéz volt neki előre köszönni, püspök létére mindig "megelőzött", amikor észrevett. Csak néhány emlék...
Érkörtvélyesen együtt (úgy értem egy asztalnál) ebédeltünk, amikor ott (ha jól emlékszem) templomszentelés volt.
Szentjobbon végigvezetett az egykori apátság utódának szánt, új épületen, ahova annak ellenére sem akart véglegesen beköltözni, hogy a helyiek hívták: töltse ott nyugdíjas éveit. Ezt azért kellett felépíteni, hogy szentjobbi apátként is hagyjon valamit maga után, mondta.
Rezidenciáján készíthettem interjút Vizi. E Szilveszterrel, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnökével.
Érmihályfalván kaptam tőle az első könyvet még 1999-ben, amikor papszentelésen vett részt. Apropó, könyvek: éveken át én fuvaroztam a püspököt - aztán a nyugdíjas püspököt - a Kanonok sor és a Bihari Napló szerkesztősége között, hiszen rendszeresen részt vett a karácsonyi / év végi "házi ünnepségen" (erről több alkalommal fotó is megjelent a lapban). Ő mindig mondta, hogy nem kell menni érte, hív taxit, de nem hagytuk. Örömteli feladat volt. Sosem engedte, hogy segítsek neki beszállni a kocsiba, akkor sem, amikor számos műtétje után már nehezen mozgott. Amíg bírom magam, nem kérek segítséget - mondogatta. Utolsó ilyen alkalommal már annyit megengedett magának, hogy belém karoljon, a lépcsőkön le- és felfelé. Mikor visszaérkeztünk a Kanonok sorra, minden alkalommal honorálni akarta, hogy fuvaroztam. Próbáltam elhárítani, de "arról szó sem lehet" - mondta mindig. Először egy-egy palack bort ajánlott, de mivel nem vagyok alkoholfogyasztó, kiegyeztünk abban, hogy könyvet ad. Mindig volt kéznél valamilyen kiadvány, amit protokoll célból tartott, ilyenekből kaptam (a fentebb említett első ajándék dedikációja látható alább, püspöki pecsétjével - a kötet II.János Pál: Ajándékok és titkok című könyve, ami a pápa pappá szentelésének 50. évfordulójára jelent meg).
Egy alkalommal végig kalauzolt a lakosztályon, amibe nyugdíjazása után költözött. Bemutatta a helyiségeket, mit hogy tétetett rendbe, a hozzávalókat hogyan szerezte be, illetve milyen ajándékokat hol kapott. Ketten voltunk a régi típusú szobákban, hiszen egyedül lakott, nagy kulcsot húzott elő, amikor a bejárati ajtót nyitotta a Bunyitay Könyvtárnak is helyet adó kapualjban. Nem fél egyedül ennyi értékkel összezárva? - kérdeztem. Csak mosolygott: Nem, nem fél, mert a Teremtő mindig vele van, másrészt, aki hívatlanul akarna bejönni, azt nagy meglepetés érné! Többet azonban nem mondott erről.
A Bihari Naplóban mutatta be elsőnek utódját, miután a Szentszék elfogadta nyugdíjazási kérelmét. Ciucur Losonczi Antonius kollégámmal voltunk a Kanonok soron, Tóni interjúzott Böcskei Lászlóval, én fotóztam.
Vagy "renczurazott", vagy kegyed-del szólított meg.
Úgy emlékszem, akkor találkoztunk utoljára, amikor 2012. augusztus 8-án a szerkesztőségben járt, jött bemutatni azt a kinagyított légi fotót, melyet pappá szentelésének 50. évfordulójára kapott, s melyen a Püspöki palota, a Bazilika és a Kanonok sor látható - ekkor fotóztam utolsó alkalommal (lásd alább).
Az elmúlt szerdán Ottományban voltam épp, amikor a modern hírforráson megjött a halálhíre. A törékeny, kalapos - görbebotos - ballonkabátos alak jelent meg előttem, amint a Kanonok sori ajtóból autóm után integet...
Az első ajándékkönyv és dedikációja
Az utolsó fotóm 2012. augusztusából
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése