Értékelem az óvó gondoskodást

A szilveszteri (vagy bármikori) petárdázásról már többször értekeztem, például ITT is kifejtve, nem igazán értem, mi örömet talál benne, aki megszállottan műveli. A kérdésre az azóta eltelt időben sem kaptam választ. Ha csak az nem lehet a titok nyitja, hogy a népi hiedelem szerint az újévi erős fények és hangos zajok távol tartják a rosszat, az ártó, rontó erőket. Aki tehát petárdázik = a népi hagyományt ápolja. Az éppen elmúlt szilveszter éjszakáján újra volt olyan dörgés, hogy ha ezen fog múlni az ártó erők távol tartása, akkor a szörnyűségeket igény esetén lasszóval kell majd a városba vonszolni. Láttam egy figurát az újév első perceiben, aki annyira belemelegedett a néphagyomány ápolásába, hogy még neki is vetkőzött: a mínusz fokokban egy szál majóban rohangált a nép között, tekintetéből sugárzott a... jövő iránti aggodalom.

Az alábbi képen látható pirotechnikai eszköz-maradványokat (hogy hivataloskodjak) az udvaromon fotóztam. Egészen pontosan nem is tudom, mifélék, de a méretük alapján gondolom, nagyot szólhattak. Aki bedobta, annak talán véletlenül esett rám a választása, ám én inkább azzal áltatom magam, hogy tudatos volt, és a gondoskodás jele: nem csak úgy általában, a hangos zajt valahol a köztéren, bele a közös nagy semmibe keltve akart megóvni az új esztendőben az ártó erőktől, hiszen az bárkinek szólhat - így ellenben nem kétséges, ki féltés tárgya. Sajnos, a kritikus időpontban nem tartózkodtam otthon, de remélem, ez mit sem von le a gesztus rontástávoltartási hatásából. Ugyanezen okból akkor meg sem tudtam köszönni ezt az önzetlenséget, pedig első meghatottságomban bizonyára szofisztikáltabban tudtam volna fogalmazni, mint hogy egy csupasz, a lényeget alig kifejező "köszönöm"-öt rebegjek el. Maradjunk abban, hogy értékelem a törődést. És a macskáim is hazajöttek azóta.