2019. január 14., hétfő

Kollégánkra emlékeztünk halála kerek évfordulóján

Ismét temetőben gyülekeztek az újságíró kollégák az elmúlt pénteken: Albert Ferencre emlékeztünk, akinek éppen ma 10 éve volt a temetése, a megemlékezést pedig halála évfordulóján, január 11-én, pénteken tartottuk a biharpüspöki temetőben. 
A csatolt képen a sírja a megemlékezés után.
ITT olvasható az eseményről készült tudósítás, alább a beszédem, melyet a kollégák nevében mondtam, alatta az akkoriban megjelent írások a Bihari Naplóból (rákattintva nagyíthatóak), a kedvenc fotója, melyen ő maga tükröződik vissza egy egyházi kegytárgyban egy kiállításon, illetve pár további fotó péntekről, melyeket Alexandru Niţescu kollégánk készített. 
     Tíz évvel ezelőtt, 2009. januárjában Albert Ferenc, a Bihari Napló újságírója szabadságra készült, az előző évről maradt pár napját akarta letölteni. A pár napból örökös szabadság lett... Vannak pillanatok, dátumok, mozzanatok, amik beleégnek az ember emlékezetébe. Emlékszem, hétfőn reggel, 2009. január 12-én, amikor beértem a szerkesztőségbe, szokatlan csend fogadott. Senki nem válaszolt a köszönésemre. Nem udvariatlanságból, egyszerűen mindenkit nyomasztott a döbbenet: előző este "elment" Alfer... Íróasztal-szomszédok voltunk, egymásnak háttal ültünk, ez a közelség is adta, hogy sokszor elmesélte, nekem, a fiatalabb "megyejárósnak",milyen kalandokon ment keresztül a korábbi évtizedekben, amikor még gyakran kószált a megyében széltében-hosszában. Most egy fehér lapra állított gyertya égett az asztalon. A másnapi, a halálhírét tudató lapban még két általa jegyzett cikk is megjelent, mintha fekete keretes neve búcsúzott volna olvasóitól… Hogy voltak egészségügyi gondjai, azt mindannyian tudtuk, ám ő ezt egy kézlegyintéssel elintézte. Annál komolyabban vette, ha az elvei mellett kellett kiállni. Ahogyan Szilágyi Aladár fogalmazott a temetésen mondott beszédében: "Alfernek (ez volt önmagának adott beceneve) mindig volt mindenről véleménye és gyakran kérdések helyett akár vitába is szállt interjúalanyaival". Ugyanakkor Aladár fel is sorolt néhányat az addig eltávozott kollégák közül: Bokor Andrást, Tőke Csabát, Moldovan Ghicát. Én itt most sajnos bővíthetem a sort több-kevesebb kötelékkel hozzánk tartozottakkal: Both Abigél, Kinde Annamária, Szegedi László, Tuduka Oszkár, Dávid (Völgyesi) Erzsébet, Szántó Sándor... 
Ahogyan öregszem, azon kapom magam, hogy egyre többet járok temetőbe. Temetésre, illetve emlékezni is. Évente egyszer - kétszer eljöttem ide is az elmúlt 10 évben, hazafelé tartva valamilyen eseményről. Ilyenkor fülembe csengett hangja, jellegzetes nevetése. Ha most szólhatna hozzánk, talán azt mondaná: "Gyerekek, nem kell a duma, nincs semmi baj. Ez az élet rendje." Talán igaza van. De az is ehhez a rendhez tartozik, ha mi most egy-egy könnycseppet próbálunk elrejteni...






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése