Ismét temetőben gyülekeztek az újságíró kollégák az elmúlt pénteken: Albert Ferencre emlékeztünk, akinek éppen ma 10 éve volt a temetése, a megemlékezést pedig halála évfordulóján, január 11-én, pénteken tartottuk a biharpüspöki temetőben.
ITT olvasható az eseményről készült tudósítás, alább a beszédem, melyet a kollégák nevében mondtam, alatta az akkoriban megjelent írások a Bihari Naplóból (rákattintva nagyíthatóak), a kedvenc fotója, melyen ő maga tükröződik vissza egy egyházi kegytárgyban egy kiállításon, illetve pár további fotó péntekről, melyeket Alexandru Niţescu kollégánk készített.
Tíz
évvel ezelőtt, 2009. januárjában Albert Ferenc, a Bihari Napló újságírója
szabadságra készült, az előző évről maradt pár napját akarta letölteni. A pár
napból örökös szabadság lett... Vannak pillanatok, dátumok, mozzanatok, amik
beleégnek az ember emlékezetébe. Emlékszem, hétfőn reggel, 2009. január
12-én, amikor beértem a szerkesztőségbe, szokatlan csend fogadott. Senki
nem válaszolt a köszönésemre. Nem udvariatlanságból, egyszerűen mindenkit
nyomasztott a döbbenet: előző este "elment" Alfer... Íróasztal-szomszédok
voltunk, egymásnak háttal ültünk, ez a közelség is adta, hogy sokszor
elmesélte, nekem, a fiatalabb "megyejárósnak",milyen kalandokon ment
keresztül a korábbi évtizedekben, amikor még gyakran kószált a megyében
széltében-hosszában. Most egy fehér lapra állított gyertya égett az asztalon. A
másnapi, a halálhírét tudató lapban még két általa jegyzett cikk is megjelent,
mintha fekete keretes neve búcsúzott volna olvasóitól… Hogy voltak egészségügyi
gondjai, azt mindannyian tudtuk, ám ő ezt egy kézlegyintéssel elintézte. Annál
komolyabban vette, ha az elvei mellett kellett kiállni. Ahogyan Szilágyi Aladár
fogalmazott a temetésen mondott beszédében: "Alfernek (ez volt önmagának
adott beceneve) mindig volt mindenről véleménye és gyakran kérdések helyett
akár vitába is szállt interjúalanyaival". Ugyanakkor Aladár fel is sorolt
néhányat az addig eltávozott kollégák közül: Bokor Andrást, Tőke Csabát,
Moldovan Ghicát. Én itt most sajnos bővíthetem a sort több-kevesebb kötelékkel
hozzánk tartozottakkal: Both Abigél, Kinde Annamária, Szegedi László, Tuduka Oszkár, Dávid (Völgyesi) Erzsébet, Szántó Sándor...
Ahogyan öregszem,
azon kapom magam, hogy egyre többet járok temetőbe. Temetésre, illetve
emlékezni is. Évente egyszer - kétszer eljöttem ide is az elmúlt 10 évben,
hazafelé tartva valamilyen eseményről. Ilyenkor fülembe csengett
hangja, jellegzetes nevetése. Ha most szólhatna hozzánk, talán azt
mondaná: "Gyerekek, nem kell a duma, nincs semmi baj. Ez az élet
rendje." Talán igaza van. De az is ehhez a rendhez tartozik, ha mi most
egy-egy könnycseppet próbálunk elrejteni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése