Apósom mondta egykor: hallgasd meg a gyermeket is, nem tudhatod sosem, ki segít rajtad. A falusi ember egyszerű, talán ettől nagyszerű bölcsessége köszön vissza a megállapításból, és azzal is csak egyetérthetünk, hogy a gyerekek szavaira érdemes figyelni. Poénosak, bölcsek, viccesek egyaránt lehetnek, de mindenképp őszinték (még). Éppen ma reggel hallottam a rádióban egy felmérésről, melynek során arról kérdezték a gyerekeket, hogy szerintük mi a "szeretet". Persze sokféle válasz volt, ami nekem leginkább tetszett: a szeretet az, hogy a tesóm minden reggel kilopja a csokimat a táskámból, de én mégis mindig ugyanoda teszem. Hát nem haláli?!
És még egy "gyerekszáj". A napokban egy óvodáskorú kislány volt nálunk. A nyomomban járkált a házban, az udvaron, közben egyfolytában csicsergett. Adott pillanatban a lomtárnak nevezett helyiségbe mentem, ahol minden ellenkező kísérlet ellenére csak gyűl és gyűl a sok kacat. Csodálkozva körülnézett és megkérdezte: Itt tartjátok az emlékeiteket?
Erre soha nem gondoltam így, de mennyire igaz: igen, ott tartjuk az emlékeinket. Lomoknak mondjuk: ott vannak például a gyerekeim egykori játékai, melyek egyike-másikának a "nevét" még mindig emlegetjük; ott a széthullott gyerekkocsi, melyet büszke apukaként tologattam; néhány bútordarab, melyek annak idején modernnek számítottak és hogy örültünk nekik, amikor megvettük; sok könyv, melyekért évtizedekkel korábban akár sorba is kellett állni, vagy éppen titokban áthozni a határon; vagy ott a 20 éves újságírói múltam teljes archívuma.
Emlékeink.
Persze, ettől függetlenül alig lehet lépni a sok lomtól...
(Illusztráció: forraiforras.blog.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése