Szenteskedés

Jó együtt lenni, hogy vállvetve keressünk támpontokat a közös jövőhöz abban a világban, melyben egyre nehezebb eligazodni. 

Ha nem is szó szerint, de nagyjából ezt mondta közmegelégedésre az egyik szónok azon a napokban tartott találkozón (katt ide), melyen Magyarországról és Erdélyből vettek részt olyan települések képviselői, melyek Szent Imréről kapták neveiket. 

Nem minden meghívott vett részt, a nyilvános köszöntések során úgy mondták, hogy "ilyen-olyan okokból" maradtak némelyek távol. 

Nem hivatalosan, nem az újságírónak, hanem a barátnak címezve az infót (ezért is nem fogalmazok konkrétabban) egy "bennfentestől" megtudtam, hogy az egyik székelyföldi település elöljárói állítólag azért nem vágtak neki a több száz kilométeres útnak, mert az őket funkciójukba delegáló szervezet „nem azonos színezetű” a vendéglátókéval. Amúgy a rendezvénnyel nem lehetett volna bajuk: a vendéglátás kifogástalan volt, a történelmi előadás nem ejtett sebet senki nemzeti érzületein, a színpadi előadások sorában is volt olyan, amely a legmagyarabb magyar szívét is megdobogtathatta. Tanúsíthatom, aki ott volt, annak jó volt együtt lenni a többiekkel, önmagát fosztotta meg az élménytől, aki távol maradt. 

Csak, hát ezek a színek – hogy stílusosan fogalmazzak – a szentnek sem akarnak egyforma piros–fehér–zölddé válni. 

 

Szent Imre mellszobra Hegyközszentimrén, mellette az épülő millenniumi emlékkápolna makettje, háttérben a református templom (saját fotó)