Amikor a szónokok a már unalomig ismételt „nagybetűs élettel” riogatják a végzősöket. Utóbbiak tapasztalatom szerint nem is figyelnek előbbiekre az ünnepségeken, mikor már szorít a magassarkú, kényelmetlen a nyakkendő, meg egyáltalán „abbahagyhatnákmán”.
Minden évben megelevenedik bennem az a még ma is mellbevágó érzés, amikor annak idején én szembesültem a nagybetűssel – persze ezt nem így neveztem akkor. Vége volt a tanévnek, az érettséginek, és egy reggel arra ébredtem, hogy... nincs semmi. Nincs reggel nyolc órai becsengetés, nem kell menni sem órára, sem vizsgára, az osztálytársak szétszéledtek, ki tudja, melyik hova. Egyszerűen megszűnt az addigi életem! Döbbenetes pillanat volt, még ma is megborzongat. Aztán, elindult egy „másik” élet. Azt mondják, ez a nagybetűs.
A minap is részt vettem ballagási ünnepségen. A ceremónia végeztével kialakult forgatagban családtagok lepték el az ünnepelteket virágokkal, borítékokkal, jókívánságokkal. Felfigyeltem egy gyerekre, egy fiúra, kit nem háborgatott senki. Egy darabig félszegen állt, majd kinyomakodott a tömegből. Levetett zakóját vállára dobta, kezében csak a ballagási batyu volt a teher. Senki nem veregette meg a vállát, nem kapott virágot, kézfogást. Elindult kifelé az iskola udvaráról. Pár perce még mosolygós libasor tagjaként, most csendben, egyedül ballagott. Arra gondoltam, neki talán már elkezdődött a nagybetűs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése