Nem az iskolának...

Ballagás. Egyetem. Keresztény.
"Non scholae, sed vitae discimus – Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk." Ettől kaptunk frászt már mi is annak idején. Gondolom manapság sincs másképp.
Én ezt most nem hallgatom. Nem muszáj.
Kint.
Előttem vonulnak el a végzősök.
Sokan. Gódeámusz.
Sok az ismerős. Többek láttán elcsodálkozom: ez is?! Te jó ég! Itt mindenkinek adnak diplomát, aki be mer lépni a küszöbön?
 A sok szép beszédben (csak töretlenül előre az élet rögös útján, maradjatok hűek a közösséghez meg a szülőföldhöz - mi mást lehet ilyenkor mondani?) - belátom, ünneprontás lenne elismerni, hogy a szakok jó része csak arra való, hogy a végzős elmondhassa: diplomás. Aztán pár nap múlva kitörölheti vele. Majd mehet mosogatni egy étterembe (ha felveszik), meg epret szedni "spanyolba". Meg aztán az egyetemnek is élni kell.
De ez most nem az a film.
Ma örülünk.
Én inkább járok egyet. Aztán még, és még egyet.
Nem rövid ünnepség. Kinéztem magamnak a villamosmegálló lócáját, ott jól el lehet üldögélni. Lehetne. Mások gyorsabbak voltak...
Ülök hát a kerítés tövében, ahol még van hely. Az udvaron, az utcán hozzám hasonló várakozók. Egyre többen.
Loncsos cigánylegényke áll elém. Ő is le akarja aratni a ballagás nyújtotta előnyöket. Mögötte a "mentora" figyeli, lesz-e eredmény - közben energiaitalt szürcsöl. Sok energiát felemészthet a hivatásuk... Látva, hogy nem kapok a zsebemhez, odébb állnak.
Miniszoknyás szépség biceg tova. Nem testi hibás, az araszos tűsarok nem bírta a strapát.
Hajléktalan(nak tűnő) asszony vág át a tömegen. Télikabát, mackónadrág, csónak-cipő. Valamit motyog. Ki figyel rá?!
Anyuka kisfiúval sétál. A gyerek egész jól viseli. Szájában cumi. Összemosolygunk, ültömben azonos szemmagasságban vagyunk. Köszönj szépen a bácsinak - kéri anyja, s fiúcska párat lapátol kis kezével.
Jönnek kifelé - mint futótűz terjed az örömhír.
Viseltesebb Dácsiából pattan ki egy szűk ruhába passzírozott nő, bájai hullámokat vetnek tengerkék kosztümjén. Férje (gondolom) őtönybe', ahogy kell. Izzadnak akkurátusan. Előhúzzák a csomagtartóból a kókadozó csokrokat, aztán bevetik magukat a tömegbe.
Tényleg jönnek.
Öröm.
Fotózás.
Levegőbe a kalapokkal.
Ez az öröm napja.

                                                                                                      (Illusztráció: szekelyhon.ro)