Lehet, történelmet írok. (Na, jó, tudom, hogy betűket, de ezt így mondják, na.)
Egész pontosan művészet-történetet.
Konzervatív vagyok. Ez a képzőművészetre vonatkozik. Vagyis - legyen az festészet, szobrászat, stb. - szeretem tudni, mit látok, Hogy ne csak nézzem, de lássam is azt, amit a művész elém alkotott. Ennek egyenes következménye, hogy nem szeretem az absztrakt és nonfiguratív "alkotásokat". Azért az idézőjel, mert ezekre nem is tudom őszintén azt mondani, hogy alkotások. Mindez annak kapcsán tört elő most belőlem, hogy a napokban (is) volt szerencsém egy kiállítás olyan festményeit látni, melyekről nem tudtam (volna magamtól) eldönteni, hogy melyik a tetejük, s az aljuk, de ami még elkeserítőbb, azt, hogy mit is látok. Ugyanannyi erővel lehetett volna a forgószél utáni búzamezőn tomboló kiserejű tűzvész elfojtását követő némaság, mint a világ teremtését követő első házibuli helyszíne takarítás előtt. Színek jobbról balra, fentről le, és vissza. A hozzáértők szerint éppen abban áll a művészi szabadság, hogy a művész ilyen esetekben saját gondolatait, érzéseit viszi vászonra (papírra, üvegre, stb.). Én meg úgy érzem, engem meg a jégre, mert azt magyaráz bele, amit akar - senki nem meri cáfolni, mert rásütik a műveletlenség billogát, aztán azzal marad. Jobb tehát okosnak tűnően nézni, és hallgatni.
Ezen tűnődtem éppen, amikor magam is ecsetet ragadtam. Mielőtt művészeti szaktekintélyek elszörnyednének, mindenkit megnyugtatok: kerítés, ajtó és ablak mázolásához cihelődtem. Ahogyan az ilyen alkotáshoz illik, a festés tárgya alá/elé újságpapírt tettem, egyrészt, hogy a lecseppenő festék ne kenje össze a padlót, másrészt az ecset ne érjen a földhöz.
Úgy képzelem, az igazi művészekre úgy törhet rá az ihlet, ahogyan rámtört a felismerés: az absztrakt művészet az általam tanusított értetlenség miatt úgy állt rajtam bosszút, hogy bűvkörébe vont! Ahogyan az éj sötétjébe belehasít a pirkadat első napsugara, úgy jöttem rá - magam is művész vagyok. És ez nem is akárhogyan derült ki, hiszen még szent naivitásomban meg is alkottam első festményemet, mely ott hevert a lábaim előtt (valójában a létra lábai előtt, de ez nem olyan fennkölt). Nem volt ez más, mint a festékcseppektől, és -csíkoktól
Elérkezett tehát a művészettörténeti pillanat - 2011. október 4., 16.54 : megszületett az újságfestészet, mint művészeti ág! Ezt, mint alapító, szeretném, ha az utókor a nevemhez kötné. (Megnéztem a mindent tudó interneten - nehogy a plágium bűnébe essek nagy igyekezetemben - és eddig valóban nem volt ilyen. Festőknek van újságjuk, újságoknak festőjük, na, az nem.) Mivel is zárhatnám találóbban annál, mint, hogy közzéteszem az új művészeti ág első alkotását, melyet majdan az újságfestészet alfájaként fognak emlegetni:
