Kossuthkifli - Ahogy én szeretem

Szégyen, nem szégyen, én pár héttel ezelőttig nem tudtam, hogy létezik a Kossuthkifli című regény. Akkor kezdtem utánanézni, amikor a tévé vetíteni kezdte (mikor máskor, március 15-én) a regényből készült filmsorozatot.
A meghatározás, miszerint magyar történelmi kalandfilm és vígjáték is egyben, illetve hogy némi kossuthkifli szállítása ürügyén 1848-1849-es "kémügy" tárul elénk, továbbá, hogy a rendező az "üvegtigrises" Rudolf Péter, elég volt ahhoz, hogy várjam az első részt. Az most mellékes, hogy éppen a nemzeti ünnepen debütált a nemzeti hírcsatorna, mely aznapra már szolgált éppen elég vígjátékkal...

Szóval, az első rész után nem is értettem pontosan, hogy mit láttam. Ám rövidesen kezembe került a regény, melyet azonmód olvasni kezdtem, így a történetben előrébb kerültem, mint a filmes sztori pergése. Be kell valljam, az olvasottak nagyban hozzájárultak annak megértéséhez, mi miért történik a filmben, sőt, a többedik részt valójában már csak azért néztem, hogy lássam, mi maradt meg benne a könyvből.
Úgy jártam, mint hasonló könyv-film esetekben már nem egyszer: ha nem olvastam volna a könyvet, nem biztos, hogy értettem volna a filmet - persze lehet mindez az én "micimackóságom".
Szinte divattá lett a filmsorozatot már vetítése idején ócsárolni. Én nem akarom sem védeni - nem is igen van szüksége az én védelmemre, sem dicsérni.
Inkább beszéljünk a könyvről.
Zseniális. Ha egy szót akarok mondani róla. Mondom ezt annak tudatában, hogy van olyan ismerősöm, aki néhány fejezet után letette, mondván, hogy olvashatatlan. Nekem nem az volt, sőt. Rendkívül jól szórakoztam.
Minden elismerést megérdemel a szerző Fehér Béla, aki szerintem kolosszális munkát végzett. Egyrészt nem lehetett kis dolog felkutatni azokat a korabeli helyszíneket, ahol a szereplők végig

utaznak Pozsonytól Debrecenig, hiszen hol vannak ma már azok az utak, fogadók, sőt, akár falvak is, másrészt - és ez a legnagyobb érdeme a kötetnek - korabeli nyelvezetet használ, tehát a kifejezéseket is meg kellett találni azokhoz a párbeszédekhez, melyek sokszor éppen ettől- és

magától a stílustól -  lesznek mulatságosak. Nemegyszer hangosan nevettem olvasás közben, aminél nagyobb olvasói elismerés azt hiszem nem is kell. Az olvasás élményéhez ugyanakkor hozzájárult az is, hogy közben a filmbeli színészek hangján hallottam a fejemben a mondatokat, márpedig Haumann Péter, Reviczky Gábor, Nagy-Kálózy Eszter, Trokán Nóra, Kálloy-Molnár Péter és a többiek jó választásnak bizonyultak - tehát, ha a filmnek vannak gyengéi, az nem miattuk van.
Mindezek mellett az sem elhanyagolható, hogy a korabeli viszonyokból is ízelítőt kapunk, például, hogy az emberi gyengeségek akkor is pont úgy mozdították a világot előre vagy hátra, hogy a titkosszolgálat akkor is éppen úgy "befigyelt" az életünkbe a saját módszereivel és a történelmi személyiségek megítélése kortársaik által korántsem volt olyan egyértelmű (és lelkesen hazafias), mint ahogyan azt az utókor láttatni szereti, persze saját politikai érdekeinek megfelelően.
Hogy olyat is mondjak, ami nem teljesen tetszett, az a "népmesei elemek" beemelése a történetbe, de ezzel együtt lesz teljes a történet, és így tesz eleget annak a meghatározásnak is, miszerint ez egy Jókai-paródia is egyben (erre én magamtól nem jöttem volna rá).
Szóval, aki egy-két fejezet után nem teszi le a könyvet, annak biztosan bejön annak stílusa, akkor pedig biztosra vehető, hogy jól fog szórakozni. 
A magam részéről csak ajánlani tudom. 

                           Jelenet a filmből: gyászkocsi és huszárok (fotó: mediaklikk.hu)