Ω

Ezt nem  ismered?
Egy nagyjából velem egykorú(nak tűnő) férfi kérdezte lányát (bár nem ismerem őket, de hogy az volt, nem kérdés, látva vonásaikat), miközben ringatózott copfja a Léna ritmusára. A lány, akit szintén ringatott a dal, nemet intett fejével: bizony, hol volt ő, amikor ez az Omega-sláger tarolt... 
Mindez már a vasárnapi, az V. Szent László napokat záró koncert ráadásában volt, a váradi várban, a Lénát a Gyöngyhajú lány követte. Ezt már a kislány is ismerte, sőt, az a fiatalember is, aki addig csak láthatóan brahiból vett részt a koncerten, meg, hogy csaphassa a szelet a vele lévő kiskorúnak és a gitárszólókra majmolva igyekezett imponálni annak. Ám a Gyöngyhajú lány neki is bejött, még a szövegét is tudta, sőt, a nagy átélés közben még pacsizott is azzal a "vén rockerrel", aki pár lépésre állt előtte, és aki egyébként mindenkivel pacsizott, aki szembejött és hajlandó volt...

A '70-es évek legvégén, a '80-as évek elején tapasztalhattam meg, tinédzserként, hogy Székelyföldön elérhetőek voltak olyan magyarországi holmik, amik nálunk nem, annak ellenére, hogy mi a határtól karnyújtásnyira éltünk. Így jutottam hozzá például Csíkszeredában Jókai kötetekhez, vagy éppen az Omgea együttes 1977-ben megjelent Időrabló című lemezéhez (a képen, kicsit kopottan), de a zenénél maradva, Fonográf, Bojtorján, Neoton lemezek is képbe kerültek. Kétségtelen, hogy abban az életkorban mindez hozzájárult a zenei ízlés alakulásához.
Az 55 éves Omega váradi koncertjén pedig ezek az emlékek felelevenedtek. Mint a régi és nem olyan régi dalok. A koncerten, melyen nem volt sok szó. Minek is?! Kit kellett volna bemutatni? Nem kellett kérni a közönséget, hogy tegye fel a kezét. Meg tapsoljon. Meg énekeljen. Mert tapsolt. Mert énekelt. Mert évtizedek óta tudják, hogy "Ilyen a világ, s kell a fegyver", vagy az sem változott, hogy "A lényeget fentről / Úgysem veszed észre". Ma is érvényes, hogy "aki ebbe a játékba kezd / Az elég, ha egyszer veszt", mert "azt hittük, az ég mindig sötét /Ezért bánt, hogy itt vagyunk /Mert zarándoklatunk véget ért". De mielőtt nagyon elkeserednénk, mindig ott a remény: "hív egy gyöngyhajú lány / Álmodtam, vagy igaz talán / Rám vár gyöngye mögött / Ég és föld között". 
A dalok egymás után azt a képzetet keltették, hogy egyetlen nagy szimfónia részesei vagyunk, gyorsabb és lassúbb, ismertebb és ismeretlenebb, lágyabb és keményebb tételek váltakozásának. Mindehhez jött a lézerfényjáték, ami egészen fantasztikusan volt megkomponálva - ezt látva elképzelhető, milyen hatása volt ennek a '80-as években, amikor az Omega párját ritkítóan már alkalmazta ezt a látványhatást a koncertjein!
Ha rajtam múlt volna, a ráadásban a Gyöngyhajú lánnyal lett volna vége a koncertnek, úgy éreztem, annál már nincs feljebb. Számomra nem is volt, de a Petróleumlámpa nem maradhatott ki. Amikor a basszusgitár "beetetésként" megkezdte a félreismerhetetlen zenei alaptémát, nem messze tőlem egy olyan középkorú-forma hölgy olyan önkívületbe esve kezdett táncolni, hogy az minden rajongást megmagyarázott. Ahogyan jöttünk már kifelé a várból, halottam, hogy egy hölgy kifogásolta: miért nem játszották el a Régi csibészeket is? Szerintem jól tették. Van néhány régi nóta, melyek "ellakodalmizenésedtek". Persze, ezzel lehet nem egyet érteni, és természetesen ez nem az együttes hibája, sőt, éppen a népszerűségükből adódik, de valahogy már nem illik a sorba, akkor sem, ha az Omega-történelem része. Megesnek ilyen epizódok a mi életünkben is...

Ellenben még jól esett volna mondjuk a Gammapolis, az Ezüst eső, a Nyári éjek asszonya, meg... még vagy tucatnyi, sőt, ha még mindig a várudvaron lennénk sem igen kellett volna ismételjék magukat, telne 55 év repertoárjából. 
Nekem a legnagyobb élmény a Hajnali óceán volt: a zene, a szöveg és a lézershow tökéletes egysége. 
Majd erre fogok gondolni, amikor rám zúdul a nyári falunap mulatási. 

                                      (Fotók: Facebook/Szent László Napok)