...és többnyire úgy alakul

 

Olvasom, a terv az volt, hogy kitelepítik őket otthonaikból. Mert útban voltak. Azt mondták, így megmenekülhetnek. Akik ezt mondták, már eleve tudták, hogy nagyobbik részük úgy sem éli túl a költözést. Akkor meg minek bajlódni velük. Bár azt nem mondták végül, de jobbnak gondolták, hogy ne is legyen költöztetés, egyszerűen amelyik túléli a földgyalu tarolását, az ... megmarad. Már ameddig meg tud maradni a gyökeresen átalakított környezetben. Meg aztán nem is volt idő bíbelődni velük, hiszen az idő sürgetett, ők meg alig vannak pár százan az egész világon. Mit a világon?! A világon belül is ezen a pár tucatnyi kilométeren. Kinek fognak hiányozni, mikor minden percben teméntelen ember hal meg háborúkban vagy az éhségtől-szomjúságtól? Jöhetett hát a földgyalu, épülhetett a kerítés.

A kerítések építése rendszerint bajjal jár. Ki építse? Kinek a telkére? Hol a telekhatár? És ki ellen? 

Mindez már két szomszéd között is vitát szül. 

Mindez két ország között is vitát szül. 

Mindez sok ország és sok nép között is vitát szül.

Mit számítanak ők, akik alig vannak pár százan. Hiszen még emberek százai, ezrei, milliói sem számítanak, ha úgy alakul. És többnyire úgy alakul. 

Ráadásul a föld alatt élnek jobbára, nem is lesz szem előtt a hiányuk. Meg egyáltalán: amit nem látunk, az nincs. Amit látni kell, azt majd a szemünk elé teszik.

A délvidéki földikutya - mely az egyedüli gerinces állat, mely a Kárpát-medencében alakult ki, a Duna-Tisza közötti Homokhátságon és a Vajdaságon kívül sehol a világon nem fordul elő, tehát vigyázni sem lehet rá máshol - rosszkor rossz helyen volt. Pontosabban ő volt ott hamarabb, csak az idők változtak. A feje felett. Megesett az már emberekkel is, hogy tologatták a határ kerítését a fejük felett.

Nem ritkaság, hogy élőlények az ilyesmibe belehalnak.

                                                                          (fotó: termeszetvedelem.hu)