...én köszönöm

A minap volt szerencsém székelyhídi táncosokkal részt venni egy magyarországi tehetségkutató verseny tévés felvételén. Sok mindent tudunk, vagy tudni vélünk az ilyen show-műsorok kulisszatitkairól, itt a lehetőség, hogy egy kicsit jobban a színfalak mögé nézzek, gondoltam, mikor elfogadtam az utazás lehetőségét. Nem részletezem kalandjainkat (azok kiderültek a megjelent tudósításból), melyek egyrészt igazolták előzetes sejtéseinket, másrészt jó pár lapáttal rá is tettek azokra. Napközben többen megkérdezték: ha tudtam volna előre, hogy így alakul, ugye, nem vállaltam volna? Hát, lehet, pillanatnyi felindultságomban másként gondoltam, de így, napok múltán semmiként nem bántam meg. Élmény volt minden jó és rossz epizódjával együtt, melyekre évek múlva is emlékezni fogunk. Fogunk, mondom többes számban, hiszen úgy gondolom, hogy bár még lehet, keserű a szájíz, ám útitársaim is gazdagodtak sok olyan élettapasztalattal, közösségi élménnyel, melyet, lám, újra a táncnak köszönhetnek. Ami rám kiemelkedő hatással volt, hogy a megpróbáltatásokat (higgyék el, nem túlzok) a gyerekek és fiatalok kivétel nélkül egyetlen zokszó nélkül viselték és ez a fegyelmezettség számomra azt sugallja, érettek annyira, hogy felismerték és megértették a körülöttük történtek lényegét, ami hozzájárul ahhoz, hogy nem válnak könnyen megvezethető felnőttekké. 
Ha másért nem, ezért már megérte ...és én köszönöm.