A minap egy barátom látogatott haza a nem túl távoli nyugatról, szabadságolni. Rendes, csendes, dolgos fiatalember. Évekkel ezelőtt, amikor még itthon dolgozott, inkább a kevés fizetés volt jellemző az ő munkahelyére is, mint a megbecsülés. Megunta, elment családostul. Halk-szavúsága nem változott, például nem dicsekszik azzal a gépkocsival sem, mely lehet, nem számít a legmodernebbnek a Lajtán túl, de magam például évekig kellene keressek rá, úgy, hogy közben nem költenék másra... Mit mondhattam volna neki? Poénnak számít ilyen esetekben, hogy "ha mind elmegyünk, nektek nem lesz hova hazajönni", de nem éreztem helyénvalónak, hiszen az a korosztály, melynek tagja, bár szereti a szülőföldjét, nem érzi a viszont-szeretetet. Fülembe csengenek, így a helyhatósági és parlamenti választások közti félidőben, a mindenféle nyári eseményeken románul és magyarul egyaránt hallott beszédek, szónoklatok értékekről, megmaradásról. Közben meg mennek el a tíz- és százezrek, mert úgy látják: nem csak az igazság, de a boldogulás útja is odaát van.
Mi pedig, ideát továbbra is várjuk a megígért jövőt.
