Az én fotógalériám 5.

A szokásos szöveg: a negyedik után itt az ötödik (ITT az első, ITT a második, ITT a harmadik). Most is hangsúlyozom, saját felvételek és mentesek a tartalmat befolyásoló manipulációktól. (Nagyításhoz kattints a képre.)

Elsőre itt egy kis őszi hangulat (a fotó Érsemjénben készült):

Ez pedig a bolygónk kicsinyített másolata a nagyváradi Sas palotánál, arról a rendezvényről, melyről bővebben ITT írtam:

Egy telefonos holmikat árusító üzletben mivel támasszák ki a folyton becsapódó ajtót? Hát egy régi Nokia 3210-essel, ami a maga idején a legnépszerűbb márka volt:

Aranymondás a járdán - biztos nincs fészbukja:

Fürdőzés, mielőtt befagy a "medence":

Sport, vagyis inkább egy kis hangulat falusi focimeccsről (évekkel ezelőtt készült kép):

Egy dupla kép: ártézivíz-forrás tört fel Hegyközszentimre határában, rozsdaszínűre festve a környékét, a víz pedig tóvá változtatta a környéket:

Egy kis falunapi hangulat az elmúlt nyárról: a szalacsi menettánccsoport tamburmajorja:

Ez a fotó nem Kínában, vagy valamelyik dél-kelet ázsiai országban készült, hanem Érmihályfalván: százak járnak munkába az ARA cipőgyárba:

Dekoráció-lábbeli egy debreceni szaküzlet előtt:

A temető is el tud öregedni: az egyik sírkő már kidőlt, a mögötte levő még áll, de csak "mankóval":

Hangulatos szalmabála-kombájn a nyáron Érkörtvélyesen tartott traktorderbin:

Amikor túl nagy a választék a ruha (cipő, táska, bútor) boltban:

Egy újabb képsorozat, a visegrádi koronázási szobor. Eredetileg a szobor + száraz növényzet egy lila virággal - kompozíció volt a cél, ám egy ismeretlen "alkotó" installációja felülírta azzal, hogy a szobor csúcsára, akrobatikus ügyességgel felmászva, egy melegítőfelsőt tűzött (ugyanaz közelebbről, távolabbról):

Végül egy feladvány - bár a szöveg nehezen olvasható, mert panorámafotózás funkcióval készült, hogy az egész látszódjon, ám így is kibogozható: retro véradás lesz. Vagyis már csak volt. Aki tudja, mitől lehet retro egy véradás, az mondja már meg, köszönöm.

Megplaketteztek

Tapasztalatom, hogy a kedves olvasó vagy interjúalany általában akkor "jelez vissza" az újságírónak, ha valamivel elégedetlen, vagy ha nem úgy sült el a dolog, ahogyan ő elképzelte. De ezzel most nem rontom a hangulato(ma)t, hiszen vannak üdítő kivételek, mint például a mostani fő csapásvonal: "programpont" voltam a minap Hegyközszentimrén megtartott 12. borversenyen. Nem, nem a borommal neveztem, bár annyit járok ilyen versenyekre, hogy simán megtehetném. Akkor is, ha se szőlőm, se borom, de láttam már néhány turpisságot - na, de megint elkalandozok.

Arról van szó tehát, hogy Kucharszki Zoltán tiszteletes, aki műsorvezetőként tartotta kordában az eseményeket, egyszer csak "rajtaütés-szerűen" előszólított rejtekemből, hogy átadjon egy égetett-zománc plakettet. Mint mondta, ezzel egy adósságát törlesztette, mivel már tavaly ősszel kellett volna, amikor megtartották a Szent Imre Millenniumi Emlékkápolna és Kilátó avatóját (amiről ITT írtam). Amivel pedig kiérdemeltem ezt a plakettet, amit egyébként az ünnepségen a meghívott vendégek, támogatók kaptak meg: írásaimmal végig követtem a 11 éves építkezést, a magam eszközével "ébren tartottam a tüzet". Azzal, hogy akkor nem kaptam meg, időközben még jobban kiérdemeltem, mert decemberben megjelent a Bihari Napló Kalendárium, amelyben összefoglaltam a 11 év történéseit szöveggel, fotókkal. Azt már a helyeiktől tudom, hogy a faluban buzdítják egymást az emberek a kalendárium megvételére, azzal, hogy már csak emlékbe is el kell azt tenni. És azt is tudom, hogy az összefoglalóm a vonatkozó jegyzőkönyvbe is bekerült, tehát valóban hitelesnek tartják. 

Szóval átadta, átvettem, megtapsoltak. 

Nem tagadom, jólesett. 

Köszönöm.

A plakett, mely László Attila nagyváradi keramikus munkája, az építményt ábrázolja, felirata: Szent Imre Millenniumi Emlékkápolna Hegyközszentimre 2018  »Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten!«

     (fotó: Kőrösi Tímea)

Kilátásunk van

Történelmi nap volt 2018. szeptember 2. Hegyközszentimre történelmében: felavatták a Millenniumi Szent Imre Emlékkápolnát és Kilátót. Éppen 11 éve, 2007. szeptemberében volt az alapkőletétel és az ünnepségen, mármint a minapin, mondtam is a helyieknek: jó, hogy akkor nem tudták előre, meddig fog tartani Wágner Péter Ybl-díjas építész "álmának" megvalósítása, mert tán' bele sem fognak.

 Nem sorolom el, mi minden történt az elmúlt több mint egy évtizedben, bár szinte kívülről fújom a sztorit, hiszen vagy kéttucatnyi cikket írtam az építkezés menetéről, olykor nem-menetéről (nézzen utána, akit érdekel, a Google simán kiadja ezeket). Az avatóünnepségről ITT a tudósításom, amiben a részletek nagyjából benne vannak. 

Ami nincs benne, mármint külön hangsúlyozva, ám szerintem szintúgy történelmi pillanat: a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye püspöke egyidejűleg volt jelen az eseményen, a református kis faluban! Nem tudom, katolikus püspök mikor volt ott utoljára, ha volt (helyettese többször is az elmúlt években), a református viszonylag nem régen - de a kettő egyszerre?! Amint elhangzott: református faluban katolikus emlékhely, ami mindannyiunké. 

Kész tehát a kilátó és az emlékkápolna, igen szépre sikeredett, aki arra jár, nézze meg, érdemes.

Alább néhány fotó az elmúlt 11 évből, de főként a kész látványosságról. 
    (Akkor is az én fotóim, ha egyik- másik megjelent időközben itt-ott, amivel nincsen semmi baj, csak pontosításként. És persze rákattintással lehet nagyítani.)

Ártézi kitörés, kőolajvízió

Éppen három hete írtam egy Gyulán látott köztéri kút kapcsán a hegyközszentimrei ártézi kútról (is). Erre tessék, fejlemény van: a falu határában a minap égbe szökött egy újabb forrás. Igaz, nem magától, az ivóvízhálózat kiépítése során tört elő a mélyből, bőséges hozama egyelőre a Berettyóban végzi (részletek itt). 

Beszélgetve a részletekről egy kollégával, adódott a briliáns ötlet: mennyivel jobban jártak volna a falubeliek, ha kőolaj tör felszínre. Igen, első hallásra valóban úgy tűnik, talán nekilendült volna a falu fejlődése. Lelki szemeink előtt máris hatalmas olajkutak jelentek meg, árnyékukban az immár csilivili várossá dagadt egykori faluval, talán még a Dallas című film zenéjét is hallottuk.

Aztán még tovább gondoltuk a sztorit, a geopolitikai adottságok (ó, de szép!) tükrében. Ez már nem volt olyan bizalomgerjesztő, ám talán közelebb állt a valósághoz.

Mi történhetett volna? 

Jött volna egy cég, rátéve kezét az állami altalajkincsre, kisajátítva területeket. Fúrtak volna, és fúrtak volna és fúrtak volna, közben csőtörés csőtörést követ, a kiömlő massza elszennyezte volna a termőtalajt. Annyi lett volna a szőlőnek, a halastónak, a 80 éve a falu központjában működő ártézi kútnak, a Szent Imre szoborhoz is egyre kevesebben jöttek volna a bűz miatt, a fejlődésről álmodozott, ám még nagyobb elgyötörtségbe esett emberek pedig a temetődombon épült (egyelőre épülő) kilátóból pedig az egyre szebbé váló múltat szeretnék látni...

Aki nem hiszi ennek a víziónak, de legalábbis néhány részletében, az nézzen szét alkalomadtán Berettyószéplakon (vagy olvassa el EZT).

Abban maradtunk, legalább az ivóvízhálózat legyen akkor meg már végre, aztán majd meglátják a többit. 

    (fotók: Kocsis Olivér)

Forrásügyek

Van annak már jó pár éve, pontosan 2010 nyarán volt, amikor is azt vettem észre Hegyközszentimrén, hogy a helyiek által "ártézinek" nevezett kútra felirat került: "Apa nu este potabilă!" (A víz nem iható). A falunak a szőlő, a bor és a névadó kultusza mellett ez a kút az egyik nevezetessége, mely által az akkor is idézett internetes lexikon szerint 140 méteres mélységből tör elő az erősen szénsavas, ásványi sókban gazdag jóízű ásványvíz, már több, mint 7 (tehát lassan már 8) évtizede. A feliratot a közegészségügyi hatóság nyomására tették ki, akik szerint mindenféle olyan anyag volt a vízben, ami nem csak emberi fogyasztásra, de még locsolásra is alkalmatlanná tette. Mondanom sem kell, a helyiek továbbra is legalább olyan intenzitással fogyasztották, mint előtte, tudomásom nincs megbetegedésekről, legalábbis olyanokról nem, melyeket az ártézi okozott. A további években aztán sorra jelentek meg ilyen-olyan riasztások, hogy sok más helyen is mérgezőek lettek a a források, kutak, jórészt olyanok, melyekből a népek évtizedek óta hordják a vizet, sokszor messziről is elzarándokolva érte. Mint kiderült, legtöbb esetben mit sem változott a víz minősége, hanem az egészségügyi határérték lett szigorúbb, alkalmazkodva az EU-előírásokhoz. (Bizonyára igaz, hogy a felszíni vizek szennyezettebbek lettek az elmúlt években, de az más téma.)

Nemrégiben Gyulán járva fotóztam a képen látható kutat, illetve a mellette lévő táblát. Utóbbin ugye, az olvasható, hogy a 300 méteres mélységből előtörő víz vegyszert és fertőtlenítőszert nem tartalmaz, ám az EU-előírást meghaladó arzéntartalma miatt ivóvíznek nem felel meg. Mivel mindez Gyulán, a "vizek városában" van, közterületen, bárki által hozzáférhetve, még csak egy apró kerítés sincs mellette, gondolom, még ott sem sokan lelték halálukat a szabadon csobogó víztől.

A kút Gyulán, hátul jobbra a tábla

Szenteskedés

Jó együtt lenni, hogy vállvetve keressünk támpontokat a közös jövőhöz abban a világban, melyben egyre nehezebb eligazodni. 

Ha nem is szó szerint, de nagyjából ezt mondta közmegelégedésre az egyik szónok azon a napokban tartott találkozón (katt ide), melyen Magyarországról és Erdélyből vettek részt olyan települések képviselői, melyek Szent Imréről kapták neveiket. 

Nem minden meghívott vett részt, a nyilvános köszöntések során úgy mondták, hogy "ilyen-olyan okokból" maradtak némelyek távol. 

Nem hivatalosan, nem az újságírónak, hanem a barátnak címezve az infót (ezért is nem fogalmazok konkrétabban) egy "bennfentestől" megtudtam, hogy az egyik székelyföldi település elöljárói állítólag azért nem vágtak neki a több száz kilométeres útnak, mert az őket funkciójukba delegáló szervezet „nem azonos színezetű” a vendéglátókéval. Amúgy a rendezvénnyel nem lehetett volna bajuk: a vendéglátás kifogástalan volt, a történelmi előadás nem ejtett sebet senki nemzeti érzületein, a színpadi előadások sorában is volt olyan, amely a legmagyarabb magyar szívét is megdobogtathatta. Tanúsíthatom, aki ott volt, annak jó volt együtt lenni a többiekkel, önmagát fosztotta meg az élménytől, aki távol maradt. 

Csak, hát ezek a színek – hogy stílusosan fogalmazzak – a szentnek sem akarnak egyforma piros–fehér–zölddé válni. 

 

Szent Imre mellszobra Hegyközszentimrén, mellette az épülő millenniumi emlékkápolna makettje, háttérben a református templom (saját fotó)