Nem kerek évfordulós visszaemlékezés

A jövő héten lesz 19 éve, hogy 2000. október 31-én az Érmihályfalva - Nyírábrány határátkelőt hivatalosan is nemzetközi határállomássá minősítették (az addigi úgynevezett kishatárforgalomról továbblépve), és 24 órás működés lépett érvénybe. Akkor ahhoz még útlevél kellett, a csak személyigazolványos átkelést Románia 2007-es EU-csatlakozását követően vezették be.

Hogy miért most, és nem a 20 éves kerek évfordulón hozakodok ezzel elő? Mert most jutott eszembe, s mert ezt az egy évet is még meg kell érni...

Szóval, naponta sok százan, talán ezren mennek át ezen a határátkelőn, miközben igen kevesen tudják, hogy a 19 évvel ezelőtti esemény megtörténtét emléktábla őrzi a magyar oldalon, pár lépésre a konkrét határvonaltól és az autóúttól. 

De haladjunk sorjában: amint azt a tábla és a korabeli (Wágner István akkori kollégám által jegyzett, a Bihari Napló 2000. november 1. számában megjelent) újságcikk is megörökíti (lásd alább, rákattintással nagyítható), az avatáson jelen volt Mugur Isărescu akkori román miniszterelnök és Orbán Viktor akkori és mai magyar miniszterelnök (a Fidesz első kormányzása idején). A miniszterelnökök az év tavaszán egyeztek meg Bukarestben a határátkelő átminősítéséről. 

A két politikus egy-egy tölgyfát ültetett el ez alkalomból az említett emléktábla két oldalán, melynek szövege: "Ezt a két tölgyet / Orbán Viktor / a Magyar Köztársaság / miniszterelnöke és / Mugur Isarescu / Románia / miniszterelnöke ültette / 2000. október 31-én / a nyírábrányi határátkelő / nemzetközi határállomássá / történt nyilvánítása / alkalmából." (A román szövegben fordított a nevek említésének sorrendje, illetve Nyírábrány helyett Érmihályfalvát - Valea Lui Mihai - említik.)

A cikkhez a címlapon tartozó képen (amit külön is csatoltam) a két miniszterelnök parolázása látható, ám közöttük a háttérben ott van Torda Imre, Érmihályfalva akkori polgármestere, ő mögötte pedig (balra) Balazsi József, Érsemjén előtte és azóta is hivatalban lévő polgármestere.

Az ünnepi beszédek során Orbán Viktor sok egyéb mellett megköszönte kollégájának az együttműködést "egy olyan időszakban, amely a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető könnyűnek politikai szempontból".

Mugur Isărescu szintén udvarias válaszában például így fogalmazott: "Biztos vagyok benne, hogy ez a térség rövid időn belül fellendül gazdaságilag."

Mindez már történelem; hogy mit hozott az elmúlt 19 év, mi valósult meg, döntse el ki-ki maga. Az biztos, hogy az emléktábla mellé ültetett tölgyek nem keltik két évtizedet megélt fák benyomását, annál is inkább mert az egyik (a határvonaltól nézve a Magyarország felőli) ma már kiszáradva, lombtalanul állja az idő viszontagságait. 

(Forrás: saját archívum és fotók)

Ők is "Életrevalók"

Már az első bemutató filmecske alatt éreztem: ez a nagysikerű Életrevalók című filmhez fog hasonlítani. Legalábbis én ahhoz hasonlítom, több okból. Például, hogy két egészen eltérő karakter "csapódik" egymás mellé. Például, hogy egyik a másik segítségére szorul. Például, hogy minden eltérés (társadalmi rang, bőrszín, műveltség) ellenére nem csak jól kijönnek a végére, de barátok lesznek. Például - és talán ez a legfontosabb - hogy mindkettő megtörtént eseményen alapul. Hogy miről beszélek? A Zöld könyv - Útmutató az élethez című filmről, amit már legutóbb is ajánlottam. Az 1960-as években vagyunk, az USA-ban, ahol egy néger zongoraművész turnézni megy "délre", ahol, ugye a színes bőrűeket még kevésbé tolerálták (finoman szólva). Miközben meghívták a zsenit koncertezni, a "boxos" nem akárhol étkezhetett vagy lakhatott. Nos, ehhez kellett a "zöld könyv", ami útikalauz (ha jól tudom, a '30-as évektől a '60-as évek végéig volt aktuális) a korabeli USA azon helyeiről, ahol színesek ehettek, alhattak. Ez persze nem volt elég, a zongorista Don Shirley felfogadja az olasz származású Hantás Tonyt, hogy legyen a sofőrje, egyben testőre. Az inkább az erőben és hantázásban bízó alkalmazott eljut onnan, hogy eleinte eldobja azokat a poharakat, amikből négerek ittak oda, hogy pisztolyt ránt "gazdája" védelmében... fehérekre. Közben persze ott a sok kaland és tanulság, sok elgondolkodtató és megnevettető jelenet, amit érdemes megnézni. Némely kritikák giccsesnek mondják az öt Oscar-díjra (legjobb film, férfi főszereplő, férfi mellékszereplő, eredeti forgatókönyv, vágás) jelölt, 130 perces filmet, de az élet a legjobb forgatókönyvíró, ahogyan mondják, tehát ő is képes giccsekre. A bemutató másnapján láttam, a budapesti Sugár Mozi Hitchcock stúdiója tele volt. Igaz, mindössze 4 sorban 8 szék ez a kis terem, de mégis mondható, volt érdeklődés. Valószínűleg egyedül voltam, aki, amikor hallottam Shirley kifakadását: "(...) a feketéknek túl fehér vagyok, a fehéreknek meg túl fekete", arra gondoltam, hogy mi, romániai magyarok valami hasonlóval szembesültünk régen, és ma sem ritkán: Romániában magyarok, Magyarországon románok vagyunk. Abban sem vagyok biztos, hogy a hallhatóan jól szórakozók mindegyikében tudatosult: a másságról, az elfogadásról szóló filmet néznek. Ami minden esetre nem árt a mai Magyarországon.
  U.I.: A 91. Oscar-gálán a film megkapta a legjobb filmnek járó díjat. Övék továbbá a legjobb férfi mellékszereplő (Mahershala Ali) és legjobb eredeti forgatókönyv Oscarja is.

Határ ide, határ oda. Más kérdés?

Ezekben a napokban tartja izgalomban az érintetteket: megnyitják-e a határforgalmat Románia és Magyarország között 10 olyan tervezett átkelőnél, amelyekhez a régi földutakat még 2007 - 2013 között tettek rendbe. A projekt kezdetén még bíztunk benne, hogy Románia belátható időn belül csatlakozhat a schengeni övezethez, aztán ezeken az utakon is megindulhat a jövés-menés. Mint régen, amikor például az érsemjéniek vagy a községhez tartozó érkenéziek nem kellett az utóbbitól 3,5 kilométerre lévő Bagamérig 25 kilométeres kerülőt tegyenek (aztán ugyanannyit vissza). Bihar megyében ezen kívül két ilyen átkelőről van még szó, Biharfélegyháza és Pocsaj, illetve Körösszeg és Körösnagyharsány között (további részletek itt).
Egy külön téma lehetne, hogy miközben állítólag március 31. a végső határidő az átkelők nyitására, amíg nem kell visszafizetni az EU-tól kapott támogatást, miért kellett mindezt az utolsó napokra hagyni?! Szerintem jól sejti, aki politikai okokat sejt a háttérben. És az is, aki szerint most kapkodás van, az önkormányzatok azt sem tudják, merre induljanak, mi a teendőjük, hiszen váltig állítják: most szombaton meglesznek az ünnepségek (ma, ugye, csütörtök van).

És a sors keze...
Tegnap, miután kint jártam a Bagamér-Érkenéz közti tervezett határátkelőnél (lásd. az előbb megadott tudósítást), került a kezembe az alábbi fotón látható boríték: a margittai bíróság egy idézést címzett az érmihályfalvi elöljáróságra annak rendje és módja szerint. Mondjuk, a kisvárost Bihar megyébe, de Magyarországra (Ungaria) tették. 
Akkor most miért is ez a felhajtás az új átkelők miatt?! A bíróság már lehet, tud valamit.
Más kérdés?

...és többnyire úgy alakul

 

Olvasom, a terv az volt, hogy kitelepítik őket otthonaikból. Mert útban voltak. Azt mondták, így megmenekülhetnek. Akik ezt mondták, már eleve tudták, hogy nagyobbik részük úgy sem éli túl a költözést. Akkor meg minek bajlódni velük. Bár azt nem mondták végül, de jobbnak gondolták, hogy ne is legyen költöztetés, egyszerűen amelyik túléli a földgyalu tarolását, az ... megmarad. Már ameddig meg tud maradni a gyökeresen átalakított környezetben. Meg aztán nem is volt idő bíbelődni velük, hiszen az idő sürgetett, ők meg alig vannak pár százan az egész világon. Mit a világon?! A világon belül is ezen a pár tucatnyi kilométeren. Kinek fognak hiányozni, mikor minden percben teméntelen ember hal meg háborúkban vagy az éhségtől-szomjúságtól? Jöhetett hát a földgyalu, épülhetett a kerítés.

A kerítések építése rendszerint bajjal jár. Ki építse? Kinek a telkére? Hol a telekhatár? És ki ellen? 

Mindez már két szomszéd között is vitát szül. 

Mindez két ország között is vitát szül. 

Mindez sok ország és sok nép között is vitát szül.

Mit számítanak ők, akik alig vannak pár százan. Hiszen még emberek százai, ezrei, milliói sem számítanak, ha úgy alakul. És többnyire úgy alakul. 

Ráadásul a föld alatt élnek jobbára, nem is lesz szem előtt a hiányuk. Meg egyáltalán: amit nem látunk, az nincs. Amit látni kell, azt majd a szemünk elé teszik.

A délvidéki földikutya - mely az egyedüli gerinces állat, mely a Kárpát-medencében alakult ki, a Duna-Tisza közötti Homokhátságon és a Vajdaságon kívül sehol a világon nem fordul elő, tehát vigyázni sem lehet rá máshol - rosszkor rossz helyen volt. Pontosabban ő volt ott hamarabb, csak az idők változtak. A feje felett. Megesett az már emberekkel is, hogy tologatták a határ kerítését a fejük felett.

Nem ritkaság, hogy élőlények az ilyesmibe belehalnak.

                                                                          (fotó: termeszetvedelem.hu)

A nagyon ismeretlen Drakula

    - Rencz Norbert -

Még hogy manapság nem készítenek komoly mondandóval rendelkező, hiteles filmeket!

Az ismeretlen Drakula című mozi erre rácáfol, nagyon is… Olyan dolgokat tudhatunk meg belőle, hogy nacsak!

Már a film elején olyan tényekre világítanak rá ezek a szemfüles amerikaiak, hogy a rettegett Vlad, havasalföldi fejedelem nem is annyira havasalföldi. Annál inkább erdélyi. Hű emberei pedig Dimitru és Nyikolaj. Ezek a nevek kísértetiesen hasonlítanak Erdélyben ma is használt férfinevekre, de nyilván ez a véletlen műve, hiszen akkor ők még…

A film közepe felé megtudhatjuk, hogy a hős Vlad igazából nem is volt vámpír, ő csak egy ártatlan sarja a Drakula-háznak (!), aki abban leli szórakozását, hogy százakat húzat karóba. A vámpír valójában, akikről a legendák szólnak, egy tisztázatlan körülmények között a hegyekbe (ahol, mint megtudhatjuk, őshonos faj a madárpók) került öregúr, aki már alig várta, hogy végre valakire rásózhassa vámpírságát. Sikerült is, hiszen a hős Vlad élete árán is menti feleségét, népét és egyetlen fiát, akinek a neve Ingeras. Mintha ez is ismerős lenne… Szóval ördögi apa, angyali gyermekéért.

És most azokról, akiktől védeni kell îngerașt a fiút meg a népet: a csúnya török sereg és a kegyetlen török szultán, akik Magyarország ellen mennének, Erdélyen át, mindent elpusztítva és mindenkit megölve. Igen ám, de a hős Vlad, Dimitru és Nyikolaj nem hagyhatják, hogy a magyarokat bántsák! Milyen szép is a szomszédi összefogás!

Ezért aztán jaj a töröknek, mert a hős Vlad egy egész seregnyi vámpírt kreál, csak úgy, hipp-hopp! Ez logikátlannak tűnik, hisz a film elején még teljesen egyedül képes volt lemészárolni egy egész sereget. De hát filmet befejezni csata nélkül hogyan lehetne már? A fináléban persze Ingeras megmenekül a gonosz iszlamisták szultán karmai közül, mikor megjelenik a római-katolikus szerzetes, Lucian (?!) és a hit hatására aztán, most már tényleg jaj mindenkinek, aki csúnyán nézett a fiúra!

Örülhetünk tehát, hogy a havasalföldi, immáron tudottan római-katolikus szomszédok feláldozták magukat a magyarokért. A film válaszokat adott tehát évszázados kérdésekre, a külföldieket meg még jobban összezavarta, hogy ez után már végképp ne tudják megkülönböztetni magyart a romántól, vámpírt az embertől, Erdélyt Romániától, és persze belerúgott még egyet a muzulmánokba, akiknek most ez amúgy is nagyon kellett.

                                                                                        (Illusztráció: filmtett.ro)

Császár a kispadon

E sorok születése előtt pár nappal a magyar labdarúgó válogatott nagy kínok között legyőzte Albániát, egy tizenegyesből szerzett góllal. Örültek a fiúk, örült Pintér Attila szövetségi kapitány is, akinek ebben a minőségében ez volt első győzelme. Egykoron, mondjuk az eddigi egyetlen aranylabdás magyar focista, a császárnak becézett Albert Flórián idejében egy ilyen győzelem vereséggel ért volna fel. Nemrég, amikor az Albert-relikviákból kiállítás nyílt Nagyváradon, Kubatov Gábor, a Ferencvárosi Torna Club és az Albert Flórián Alapítvány kuratóriumának elnöke mondta: "Albert Flórián nagyon egyszerű módon élt, azt gondolta, hogy jónak lenni jó. Ma, amikor Európában egy másik értékrend zajlik, a jónak lenni jó egyre kevésbé számít. Hű volt hazájához, ebben a feloldott erkölcsi világban hű volt a családjához és a klubjához, olyan életet élt, amely példát jelenthet számunkra is." Az FTC felújított, a császár nevét viselő stadionja a hírek szerint augusztusban nyitja meg kapuit, 22.500 néző befogadására lesz alkalmas. Ugyancsak a hírek szerint át is keresztelik: 10 év alatt 5 milliárd forintot fizet a csapatot már eddig is támogató Groupama Garancia Biztosító azért, hogy a stadiont ez idő alatt Groupama Arénának nevezzék. Nem szokatlan ez a komoly bevételt hozó eljárás, gondoljunk csak a Bayern München Allianz Arénájára. Nem feledkeznek meg azért Albert Flóriánról, a továbbiakban a klub Népligeti edzőközpontja viseli a nevét. Úgy tűnik tehát, igaza volt Kubatov Gábornak: a jónak lenni jó tényleg egyre kevésbé számít, ebben a feloldott erkölcsi világban a forintok milliárdjai egy sorral hátrébb, stílszerűen szólva, a kispadra ültetik a császárt.

                         Átkeresztelik az augusztusra elkészülő Fradi stadiont (fotó: fradi.hu)

Öröm a családban

Részt vesz-e valaki a politikában, vagy sem, vagy csak érdeklik-e annak hírei, vagy sem, bárki megelégedéssel könyvelhette el, hogy egy újabb sikeres (EP-képviselő) választás után vagyunk. Például Magyarországon az egy MSZP kivételével mindenki ünnepelt, a kormánypárt a fölényes sikert, a kisebbek, hogy egyrészt a második politikai erővé léptek elő, vagy azt, hogy az ellenzékiek között lettek másodikak itt-ott. Romániában is sok helyen ünnepelhettek, nem csak a pártok berkeiben, de akár családi körben is. Hiszen megfigyelhető, hogy ahol legalább egy "tehetséges" politikus van, ott ez a pereputty több tagjára is átragad. Olvasom, hogy egyik-másik csúcs-politikus felesége is ingázni fog Brüsszelbe, nem hiába mondják, hogy minden sikeres férfi mögött ott egy erős nő (aki szintén nem jár rosszul). Aztán ott vannak a politikusi majdnem-családtag tanácsadók, akik ugyancsak jó tanácsokat adhatnak, hiszen közülük is jópár bérletet váltott a brüsszeli járatra, és az EP-pénztárhoz. Az ünneplésre csak egy apró árnyék vetül(het), hogy a szavazásra jogosultak alig harmadát - negyedét érdekelte, hogy ki megy Brüsszelbe. De ez már a nép baja, magára vessen. Örüljön, hogy nem váltják le. 

Schengeni házi őrizet

Az érseléndi vasútállomásra jártak a szekerek régen Álmosdról, Bagamérból, alig néhány kilométerre vagyunk egymástól, mondta egy hozzászóló azon a Székelyhídon tartott fórumon a minap, melyen a magyar-román határon átkelő utak feljavításának lehetőségeiről volt szó. 
A fenti mondat kevés információjából is érzékelhető, miként sorvasztotta el a szomszédos falvak lakói közötti kapcsolatot a mesterséges határ, ezért is kellett volna kiváltson nagyobb érdeklődést a lehetőség, hogy a schengeni övezetbe igyekvő Romániában újra lehetne esetleg éleszteni az egykori út-kapcsokat Magyarország felé. Ám konkrétan 12-en ültünk a teremben tokkal-vonóval, elöljárók pedig, akik esetleg tehetnének is valamit az ügyben, hát... És most nem utóbbiakat, a meg nem jeleneteket akarom ostorozni, mert úgy gondolom, eljutottunk egy olyan közönyösségi szintre, amikor már csak nosztalgiaként jelenik meg az 1990-es évek elejének eufóriája, hogy ide nekünk Európát. A lassan, de biztosan fogyó optimizmusunkat jól hazavágta, hogy az óhajtott Európai Unió vajmi kevés gondunkra adott, és ad megoldást 2007. januárja óta, pedig micsoda reményeket tápláltak bennünk mondjuk a kisebbségi kérdések ügyében. Hogy mikor leszünk tagjai a schengeni övezetnek, ki tudja? Csoda-e, hogy a romániai politika ingoványa láttán irtóznak tőlünk a már bennlévők? Bár ezek az összekötő utak lennének a legnagyobb gondjaink, mikor sokan éppen azt akarják, hogy üljünk itthon. Olvasom a minap: úgy rendelt el egy bíróság házi őrizetet, hogy nem volt hozzá a kényszerintézkedés ellenőrzését lehetővé tevő nyomkövető. A gyanúsított tehát gyakorlatilag becs'szóra marad lakása falai között - vagy nem. Valahogy így vagyunk a schengeni csatlakozással is: politikusaink becsület szavára (?) készen állunk rá, csakhogy nyomkövető nélkül szabadulna be az ország az övezetbe.

                  Mégsem tehetnek mindenki lábára nyomkövetőt?!  
                                                                                                                          (Illusztráció: maszol.ro)

Szenteskedés

Jó együtt lenni, hogy vállvetve keressünk támpontokat a közös jövőhöz abban a világban, melyben egyre nehezebb eligazodni. 

Ha nem is szó szerint, de nagyjából ezt mondta közmegelégedésre az egyik szónok azon a napokban tartott találkozón (katt ide), melyen Magyarországról és Erdélyből vettek részt olyan települések képviselői, melyek Szent Imréről kapták neveiket. 

Nem minden meghívott vett részt, a nyilvános köszöntések során úgy mondták, hogy "ilyen-olyan okokból" maradtak némelyek távol. 

Nem hivatalosan, nem az újságírónak, hanem a barátnak címezve az infót (ezért is nem fogalmazok konkrétabban) egy "bennfentestől" megtudtam, hogy az egyik székelyföldi település elöljárói állítólag azért nem vágtak neki a több száz kilométeres útnak, mert az őket funkciójukba delegáló szervezet „nem azonos színezetű” a vendéglátókéval. Amúgy a rendezvénnyel nem lehetett volna bajuk: a vendéglátás kifogástalan volt, a történelmi előadás nem ejtett sebet senki nemzeti érzületein, a színpadi előadások sorában is volt olyan, amely a legmagyarabb magyar szívét is megdobogtathatta. Tanúsíthatom, aki ott volt, annak jó volt együtt lenni a többiekkel, önmagát fosztotta meg az élménytől, aki távol maradt. 

Csak, hát ezek a színek – hogy stílusosan fogalmazzak – a szentnek sem akarnak egyforma piros–fehér–zölddé válni. 

 

Szent Imre mellszobra Hegyközszentimrén, mellette az épülő millenniumi emlékkápolna makettje, háttérben a református templom (saját fotó)

Kezek a kötélen

Amikor megírtam a Jövőnk alakítása cím alatti soraimat, nem is számítottam más fogadtatásra, minthogy "kapok a fejemre".
Kaptam. De jót is, meg kevésbé jót is.
Már a blog-változat közzétételekor is (miszerint írásom valójában a regisztráció, illetve a magyarországi választáson való részvételről lebeszélő nagyobb szabású kampány nyitó momentuma lenne - ez a a vélemény azt hiszem túlbecsült engem...), de a Bihari Naplóban volt megjelenés váltott ki erőteljesebb indulatokat.
Mindkét részről.
Már a megjelenés napjának délelőttjén több telefonhívásom is volt, valamennyi gratuláló, azonos véleményt megfogalmazó, ugyanakkor figyelmeztető is: sokan nem fogják (vagy nem akarják) majd érteni a mondanivaló lényegét, de azokkal ne törődjek.
A nap folyamán, majd a következő napokban is jöttek e-mailek, pro és kontra egyaránt.
Volt, amelyik egyetértett, és kitartást kívánt a "más véleményűek mocskolódásával" szemben, míg volt olyan is, aki érezhetően olyan szavakat próbált összeválogatni, hogy megsértsen.
"Aki céltáblának áll, az ne csodálkozzon, ha lőnek rá" - ezt egyszer régen hallottam Horváth János újságírótól, azóta is ehhez tartom magam, most sem volt másképp, tehát ennek megfelelően nem bocsátkoztam vitába se senkivel. Tiszteletben tartva - némelyik hozzászólótól eltérőn - hogy a vélemények lehetnek eltérőek, ettől még lehetünk akár egyforma mértékben is "jó magyarok".
Alább közreadok két levelet (nem belejavítva), csak mintaképpen, mindkét "oldalról", természetesen az aláírókat nem felfedve:
     1. 
Tisztelt Rencz Csaba!

Teljes egészében azonos véleményen vagyok Önnel a magyarországi választásokon való részvétellel  kapcsolatban. Az is nyilvánvaló, hogy az egész ügy , a sok tizezer levél postázása politikai indittatásu, ami bebiztositja a Fidesz választási győzelmét, ha nem is kétharmados többséggel, de abszolút többséggel, az szinte biztosra vehető. 

Ugyanakkor együttérzésemről biztositom Önt és kivánom Önnek, hogy erős idegzettel, nem szivre véve, vészelje át az elkövetkező pár napot, amikor a sok mocskolódó levelet fogja kapni a melldöngető nagymagyaroktól a cikkében leirtak miatt és amiért nem akar részese lenni a "történelmi" szavazásnak.

                   Tisztelettel: I. T.

     2.

Tisztelt Rencz Ur!

Elszomorodva olvastam Jovonk alakitasa c. cikket a Bihari Naploban.

En pedig "azon a velemenyen vagyok", hogy jobb lett volna ha meg sem irja a cikket, megtartja velemenyet sajat maganak. Ha mar ez a velemenye.

Senki sem keri ontol, hogy kotelezo modon eljen a magyarorszagi szavazas lehetosegevel. Csak mint lehetoseget ajanljak fel.

Szerintem, e lehetoseggel pedig elnunk kell, es egyertelmu, hogy kire kell szavaznunk. Ha csak nem akarjuk, hogy ismet olyan politikai erok kerekedjenek felul Magyarorszagon melyek ujabb december 5.-et generalhatnak. Az en velemenyem szerint inkabb errol kellene irni.

Ezen gondolkozzon el tisztelt uram!

              Üdvözlettel  H. Á.

Mielőtt valaki esetleg szóvá tenné, nem szándékosan időzítettem augusztus 20-ra ezt a bejegyzést, egyszerűen most lett időm rá. Ami végül nem is rossz, ugyanis ma már elolvashattam, hogy tegnap, augusztus 19-én a Kolozsvári Magyar Napok megnyitó gálájának egyik szimbolikus gesztusaként Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Tőkés László EMNT-elnök és EMNP-védnök együtt kongatta meg Bálint Tibor kolozsvári író emlékharangját. Íme:

                                                                                          (fotó: MTI)

Igaz, ez még nem kézfogás, de együtt fogják a kötelet. (Most aztán gondoljon mindenki arra, amire akar...)

Ezt most azért hoztam szóba, hogy lám-lám, a nagypolitika bugyraiban újra kezd, kezdeget főni valami varázslé...
Ugye emlékeztek még az alábbi, 2009-ből való fotóra is, amit ugyancsak nagy egymásra mutogatás előzött meg, majd utána megint lett, ami lett:

 
Hát így van ez, ha az érdek úgy kívánja (hát persze, hogy a közösségé, naná, majd nem...), akkor mindent lehet.

Hát érdemes vitáznunk?!

Jövőnk alakítása

Azon a véleményen vagyok, hogy egy közösség dolgairól annak tagjai döntsenek. Ennek megfelelően vonatkozik ez a romániai, illetve bárhol élő magyarságra is, ha egy-egy közösségnek tekintjük őket, magunkat - és miért ne tennénk? Választhassuk meg vezetőinket, határozhassuk meg, mi a fontos számunkra. Ellenben jogosnak érzem azt az elvárást, hogy az anyaország mindenkori, bármilyen színű vezetése támogassa ezeket a törekvéseket. A kölcsönösség elvén mindez visszafelé is érvényes kell legyen. Annak kapcsán mondom ezt, hogy levelet kaptam, feladó a budapesti Nemzeti Választási Iroda. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy annak idején az állampolgárság felvételét titkos információnak határozták meg, azóta már postán kaptam magyar címeres levelet Orbán Viktor miniszterelnöktől, most meg ezt - ennyit a titkosságról, amit egyébként sem gondolhattak komolyan...) Mint további több százezer honosított kollégámat, a hivatal elnöknője tájékoztat, mit kell tennem, hogy a 2014-es szavazáson "a magyar történelemben egyedülálló módon első alkalommal részt vehessek Magyarország jövőjének alakításában".  Le kell szögeznem: az állampolgárság felvételének lehetőségével gondolkodás nélkül, büszkén éltem, annak gyanúja mellett is, hogy annak inkább a nemzeti érzület mögé búvó politikai indíttatása van. És íme, közeledik az idő. Nem "hálátlanságból", de úgy tervezem, a fentebbiek miatt nem leszek részese a "történelmi" szavazásnak: nem Magyarországon élőként nem érzem jogosultnak magam beleszólni mások dolgába. Válasszanak ők maguknak, a választott azonban érezzen magáénak, mint határon túlit.

                                                                                                             (Illusztráció: csepel.info)

Üljön át

Ritkán látott, Magyarországon élő ismerősömmel beszélgettem a minap. Elég hamar szóba került a politika is (sajnos), és korántsem mondható manapság szokványosnak (ismét sajnos), hogy az én határon túli, és az ő "anyaországi" véleménye nem különbözött (legalábbis nem számottevően). Kapcsolódó téma volt a nemég elvonult árvíz "lefolyása", ennek apropóján jutott eszébe, és meg is mutatta a telefonjában azt mai napig őrzött sms-t, melyet egyenesen a belügyminisztertől kapott még márciusban. Akkor a hó szándékozott elárasztani az ország egyes részeit. Az sms valahogy így szólt: Segítünk! Ha elfogyott kocsijából az üzemagyag, üljön át egy másik gépjárműbe. Ismerősöm, mint mondta, megtisztelve érezte magát, hogy a belügyminiszternek megvan az ő telefonszáma, és nem spórolt az sms árával. Másrészt, ha megvan neki a telefonszáma, akkor azt is kellett volna tudja, hogy ott, ahol ő lakik, nincs "hóhelyzet". Ennek folyományaként furcsán adta volna ki magát, ha az üzemanyagtartálya kiürülésekor egyszerűen átült volna egy vadidegen kocsijába, hogy: na, itt vagyok, a belügyminiszter küldött. Belátom, utóbbi valójában nem is történhetett volna meg, mivel ismerősömnek nincs is kocsija, de kicsire nem adunk, mindent egy belügyminiszter sem tudhat. Összességében: jó érezni, hogy egy miniszter személyesen odafigyel minden állampolgárra. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban ezzel olyan sok poénra alkalmat adott, hogy már azok átmelengették az ember szívét-lelkét (már, ha nem eleve otthon ült a melegben a hótorlasz helyett).

                                                 2013 márciusában...

Határontúliság, ami összeköt

Egy késő esti rádiós beszélgetésben Rúzsa Magdi volt a riportalany.
Bevallom, elfogult vagyok az énekesnővel szemben, a legkimagaslóbb tehetségnek érzem, akit sikerült a már futószalagon gyártott tehetségkutatókon valaha felfedezni. Ehhez járul szimpatikus személyisége, amit személyes találkozás során is megtapasztalhattam már.

                        Rúzsa Magdi 2007. októberében Nagyváradon, sajtótájékoztatón...
 
Az említett beszélgetés meghallgatása csak erősített meggyőződésemben.
Felelevenítette, hogy végzettsége szerint bába, és mint vajdasági magyar lánynak egy macedón cigányasszonyhoz, illetve annak gyermekéhez fűződik legemlékezetesebb "szülése". Egy szeletke a kelet-európai szivárványból...

                                         ...majd a színházban tartott koncertjén 

Felidézte, hogy hátizsákját felpakolva hogyan próbált szerencsét a tehetségkutatón, és micsoda élményt jelentett neki, a határon túlinak, a győzelem. Arról pedig még most is hallható meghatódottsággal beszélt, hogy mindannak tetejébe egy éven belül Magyarországot képviselhette az Eurovíziós Dalfesztiválon.
Ő, a határon túli!
Kilencedik lett, ám elnyerte 17 éves korában írt dalával a szerzők díját. Ennek átvételekor a magyar zászlóba burkolózhatott, Magyarország volt ő akkor egy pillanatra a világ előtt.
Ő, a határon túli.
Aki nem is volt akkor még magyar állampolgár!
Én, a szintén határon túli, e sorok írásakor is lúdbőrös lettem, pedig csak a billentyűzetet koptatom, sem színpadon nem állok, a világ se nagyon ügyel rám.
Azt hiszem, a "határontúliság" az, ami kiváltja ezt, az az érzés, amit csak a határon túli érez igazán, ami összeköt. Túl érzelgős lennék? Ha ez azt jelenti, akkor vállalom. Sőt, úgy gondolom, ez olyan "határontúli" érték. Amit veszélyeztetnek azok, akik elhintik köztünk a gyűlölködés apró, csillogó magvait. Hát, ezektől is lúdbőrös leszek.
De ez már egy egészen más érzés!

Magyarország, jól vagy?

Olvasom egy hírkereső portálon, hogy a nézők fel vannak háborodva, és hülyeségnek nevezik, hogy bizonyos Tamás atya bűnözőként tért vissza egy sorozatba. Na, mondom magamban, ezt csak elolvasom, lesz, ami lesz.

Aki esetleg nem tudná miről van szó - ha van ilyen ?! - szóval a "Jóban, rosszban" sorozat elővigyázatlan írói kiírták a sztoriból a Tamás atyát, de a nézők visszakövetelték. Mit volt mit tenni - nehogy essen már a nézettség, meg a reklámidő értéke - vissza kellett hozni. Az mondjuk nem gond, hogy meghalt, az ilyen sorozatokban láttunk már feltámadást. Előbb szellemként jelengetett meg az atya, most meg valami bűnöző plasztikai műtétje után annak arcaként tűnt fel. Hát ez váltotta ki a hűséges nézők felháborodását, akik természetesen levelekkel árasztották el a szerkesztőket: mi ez a hülyeség? Egy drága, jó lelkű atyát bűnözőnek támasztanak fel?

Szerintem is egy nagy hülyeség. Na, de nem ez. Már maga az egész sorozat - akkor ezen belül miért kell hülyeségnek nevezni egy rész-hülyeséget? Már csak azt nem értem, miért foglalkozom én ezzel? Azt hiszem, az egész nagy sztori valójában ott ért véget, mikor "a hűséges nézők" a szappanoperák hajnalán pénzt gyűjtöttek bizonyos Isaura ifiasszony szemműtétjére. Aki nem tudja, hogy ez mit jelent - ne bánja, hagyjuk.

Más.

De részben nem.

Ugyancsak nézői kérésre folytatódik az m1-en a "Magyarország, szeretlek!" vetélkedő. Olyan, mint egy szórakoztató kvíz, nem több, nem kevesebb. Abban viszont más, hogy az országimázs javítását célozza, "magyaros" kérdésekkel, körítéssel. Nincs ezzel semmi baj. Van viszont egy állandó műsorelem, amikor egy játékos felolvas egy csapattársának egy szöveget. Utóbbi a hallottakat memóriából tovább kell mondja egy harmadiknak, aki nem hallotta a felolvasást, a harmadik meg a negyediknek, és ez pedig vissza kell fogalmazza, amennyire lehet a történetet eredeti formájában, bizonyos kulcsszavak említése pontokat ér. Jópofa játék - lehetne. A műsort egészében véve szeretem, de ez a része kifejezetten idegesít néha. Mondanom sem kell, hogy a játékosok - a csapatkapitányok, Jakupcsek Gabriella, és Csiszár Jenő mellett - mindig ismert emberek, nem ritkán úgynevezett celebek. Meglepően sokszor lehet tapasztalni, hogy ezek a celebek, kiknek milliónyi rajongójuk van, a szó szoros értelmében nem tudnak olvasni! Az említett szögevet alig tudják kibagadozni. Az pedig szinte mindig megesik, hogy ebből a nem túl hosszú, talán 15 mondatos szövegből alig tudnak megjegyezni valamit. Nemhogy szó szerint, á dehogy, de még a történetből sem, hogy legalább annak a fonalát vissza tudnák adni. Arról nem is beszélve, hogy sokszor a történetek szereplőit sem ismerik, pedig azok - a műsor koncepciójához igazodva - ismert, híres magyar emberek. Kín nézni is őket...

Most poén lenne azt mondani, hogy Magyarország, én így szeretlek - hiszen egy olyan hely vagy, ahol Tamás atya akár fel is támadhat, és celeb lehet az is, aki alig tud olvasni. 

De inkább nem poénkodok.

Ez nem vicc.

A műsor játékvezetője, Szente Vajk, mellette Jakupcsek Gabriella és Csiszár Jenő - ők jó fejek

                                                                                        (fotó: nlcafe.hu)

Írt(ak) nekem az elnök(ök)

Írt nekem Orbán Viktor.
De tényleg.
És nem csak úgy, hogy nyílt levélben, hanem személyesen nekem címezve. Utca, házszám - ahogyan kell.
Erről jutott eszembe, hogy már több mint 3 éve a román államelnöktől, Traian Băsescutól is kaptam levelet, akkor ezt írtam arról:

                           Írt nekem az elnök!

Az utóbbi időben alig, mondhatni sosem kapok hagyományos, postai úton levelet, a hivatalos küldemények, számlák kivételével. Néha érkezik a postaládámba címzés és bélyeg nélküli boríték, ha valamelyik olvasónk szándékszik így eljuttatni valamit a szerkesztőségbe, esetleg személyesen nekem. Az ilyenek sajátja, hogy az illető maga dobja be. A választási kampány delén is ilyet találtam, se címzés, se bélyeg, se postai pecsét. No, ismét itt járt valaki, gondoltam. Aztán látom, van feladó: Traian Băsescu, Románia elnöke. Előbb természetesen örültem, hiszen nem minden nap ír az egyszerű adófizetőnek levelet az elnök. Az első lelkesedésem lelohasztotta a gyanú, talán nem is személyesen járt erre. Valahogy nem életszerű a kapum előtt óvakodó elnök látványa. Amikor kibontottam, teljesen elkeseredtem, nem is nekem írt, hiszen a megszólítás így hangzik: Kedves románok! Hát, ez bizony nem nekem szól - már csak a többes szám okán sem. Aztán megköszöni, hogy ekkor meg akkor kiálltam mellette, meg támogattam, meg ilyenek. Nem is emlékszem. Meg azt is írja, hogy ő a jóérzés országának felépítésén dolgozott. Szerintem ő sem emlékszik már jól. Azt is ígéri, ha rengeteg sokan elmegyünk szavazni a referendumon, akkor a nép akaratát a politikusok nem hagyhatják figyelmen kívül. Aha, szinte látom azt a huncut mosolyát... Szóval rájöttem, az azóta újraválasztott elnök nem is nekem írt, csak összekevert valakivel. Ha tehát valaki viszont várta a levelet, de nem kapta meg, nálam átveheti. Már értékesebb...

                                               (BN, 2009. december 21., illetve "Közeli történelem", 31. oldal)

Na, szóval most Orbán Viktor miniszterelnök.
Örömmel köszönt, mint Magyarország új állampolgárát. Ez rendes dolog. Sőt, azt is megígéri, egy ezután rendszeresen küld majd tájékoztató leveleket, hogy bekapcsolódhassam Magyarország sorsának alakításában. Na, ezt már nevezem.
Családom hölgy tagjainak is megjött a címeres boríték. Gondoltam, hátha nekem azért írt mást is, mint nekik - érted, mégis mint férfi a férfinak. De nem. Azért nincs harag, hiszen legalább mégis névre szólóan írt, nem csak úgy, mint a kollégája, sőt a fényképét is mellé tette. Érezhetem, hogy az enyémmel együtt 160 ezer hasonló levél előállítására és kézbesítésére költött 45,8 millió forintból rám is jutott.
Hát akkor íme a levél:

Huszonhárom év

Ismét évforduló, 23 éve volt a romániai „forradalom”. Most sem vagyunk nyilatkozatok híjával – sosem voltunk... Mégis inkább abból a Hankiss Elemér–interjúból idéznék, amit bár a neves szociológus–filozófus persze nem a romániai események kapcsán adott még a nyáron (és amit a minap ismételt meg egy kereskedelmi tévécsatorna), de ahogyan Magyarországról „látleletet” vett ugyancsak az elmúlt 20 év alapján, hát, mintha nekünk (is) szólt volna. Elvesztegetett, elkótyavetyélt két évtized van mögöttünk – mondta. Vitathatatlan, hogy vannak bizonyos előrelépések, épült ez–az, de távlatokban gondolkodva nem fejlődtünk. A társadalom szétszakadt, a politikai vezetők túlnyomó többsége pedig csak annak gyakorlása miatt törekszik a hatalomba, nem jó eszközként való kihasználásának vágyával. A médiát is kárhoztatta, mely inkább népbutító lett, mint népnevelő. (Élő példaként azonos időben egy másik csatornán éppen a szinte kilóra gyártott „tehetségek” felfedezése zajlott, és az áldott állapotban lévő műsorvezetőnő úgy kiabált órákon át, hogy félő volt, idejekorán beindul a szülés...) Önkritikát is gyakorolva az értelmiséget nevezte meg legfőbb felelősként, mely vagy a politikum, vagy a biznisz felé hajlott el, nem termelve ki saját utánpótlását, a szellemi fejlődést is sutba dobva. Egy ismerősöm találó megfogalmazása jutott eszembe, miszerint a „diplomagyárak” ontják a végzősöket, ám nagyon kevés közöttük az értelmiségi. Bizony, nem túl optimista gondolatok egy „forradalmi” évfordulón. De, hát milyenek is lennének, hiszen az is szépnek indult, aztán itt tartunk... 

Kilenc sorban 101 írásjel

Többször elmentem már mellette, de sosem figyeltem meg.
Most igen.
Egy sírkő a sok között, nem messze a magyar-román határtól.

Lajos három évvel volt idősebb Ilonánál, mindketten még az első világháború előtt születtek, az akkori Magyarországon. Nagy valószinüséggel a két világháború között kötöttek házasságot szülőhelyükön, de már Romániában. Aztán egyszer csak újra Magyarország állampolgárai lettek a második világháború idején. Lajosnak is be kellett vonulni katonának, és már nem lehetett messze a világégés vége, amikor 1945-ben meghalt. Távol szülőföldjétől, ismeretlen helyen nyugszik, talán egy tömegsírban, ezért irathatták a sírkőre, hogy érte még a harang sem szólt... Mindössze 36 éves volt akkor, felesége pedig 33 évesen maradt özvegy. Nem tudjuk, hogy voltak-e gyerekeik, de bárhogyan volt, nem lehetett könnyű, már újra Romániában. És azt is látni, hogy 59 évvel élte túl férjét, s mivel neve nem változott, arra lehet következtetni, hogy nem ment újra férjhez. Élt 92 évet, annak kétharmadát özvegyként.
Kilenc sorban 101 írásjel.
Két élet.
Egy kisregény.

34 éves bunda

Ne kövezzetek meg érte, de már megint foci...
De azért több is annál, akinek van türelme a végéig, meglátja.
Szóval vannak az ember életében, mármint a focit szeretőkében, olyan meccsek, melyek egyszerűen megmaradnak. Szokták mondogatni a szpíkerek egy-egy jó meccs után, hogy erről sokáig fogunk beszélni, meg, hogy ez felejthetetlen - ááá, fenét, ritkán az ilyenek olyanok.
Nekem például ilyen az 1982-es VB-ről a brazil-olasz, amit a brazilok egyszerűen képtelenek voltak megnyerni, bármilyen szép gólokat lőttek - de az olaszok eggyel többet. Vagy az 1999-es BEK-döntő, amikor a Bayern München 1-0-re vezetett a 90. percig, a hosszabbítás három percében pedig 2 gólt kapott a Manchester Unitedtől.
Na, valami milyen emlékezetes az 1978-as VB, és annak előzményei. (Húúh, de öreg vagyok!)
Szóval az 1978-as VB-t Argentínában rendezték.

                                         A VB kabalafigurája, Gauchito...
                                                                                                    (Illusztrációk: focitortenelem.blogspot.hu)                                                            
107 ország nevezett az akkor még 16 VB-döntős helyre (azóta ez már 32), és akkor ennyibe is belefért a magyar válogatott. Az európai csapatoknak 9 hely járt, illetve a 10. helyezett egy Dél-Amerikai csapattal küzdhetett meg egy plusz helyért. Így került szembe egymással Magyarország és Bolívia az úgynevezett interkontinentális pótselejtezőn, még 1977-ben. Az első meccset Budapesten játszották 1977 október 29-én, és a magyarok már akkor dűlőre vitték a dolgot egy sima 6-0-lal. Egy hónap múlva, november 30-án volt a visszavágó La Pazban. Na, akkor tanultam meg tutira, hol van Bolívia, annak mi a fővárosa. Emlékszem, az időeltolódás miatt valami lehetetlen időpontban hallgattuk apámmal (aki nagy fociszerető volt, mindig vitt a helyi meccsekre már kicsi koromtól, neki köszönhetem, hogy értek - már, ha értek valamennyit - a focihoz) a rádióközvetítést, ami ugyancsak magyar győzelemmel, 3-2-vel ért véget.
Tehát a magyarok kijutottak.

                                                                ...és a logója


Egy csoportba kerültek a házigazda argentinokkal, továbbá a franciákkal és az olaszokkal. Na, itt következik az az emlékezetes meccs: az első találkozót a magyarok vívták a jóval esélyesebb argentinokkal. És a magyarok szerezték meg a vezetést! Ám érezni lehetett, még ha nem is mondták ki, hogy Argentínát nem lehet - úgy értem, nem szabad - megverni. Hát, a bíró tett is róla, olyan gólokat rúgtak, amilyeneket, ráadásul addig bőszítette a spori a magyarokat, míg végül a két legjobb játékost, Nyilasi Tibort meg Törőcsik Andrást kiállíthatta. (A meccs összefoglalója itt.) Én erre emlékszem leginkább, de azért arra is, hogy később, amikor kellett, Argentína 6-0-ra lelépte az addig kiválóan játszó Perut, és így Brazíliát maga mögé utasítva a döntőbe jutott. Rebesgették, hogy bunda volt, de senki nem tudott bizonyítani semmit, így hiába mondták "erkölcsi győztesnek" a végül bronzérmet szerzett brazilokat, a VB-kupát az argentinok vehették át, egy ugyancsak kétes döntő után - nem véletlen, hogy a vesztes hollandok ki sem mentek a díjátadásra.
Ennyi szövegelés után jutottam el oda, amiért valójában belekezdtem: 34 év után kiderült, hogy bunda volt! Legalábbis az említett Argentína-Peru meccs, ahol a hazaiaknak legkevesebb négygólos győzelem kellett a döntőbe jutáshoz. Bizonyos Genaro Ledesma perui szenátor elsimerte, hogy "a két ország megállapodott: a peruiak legalább négygólos vereséget szenvednek – ezzel biztos döntőbe jutáshoz segítik ellenfelüket -, cserébe az argentinok átadnak 13 perui politikai foglyot. A szenátor szerint Jorge Videla argentin diktátornak (aki 2 évvel korábban katonai puccsal jutott hatalomra - megjegyzés tőlem) szüksége volt a világbajnoki címre, hogy általa is javítsa országa rossz imázsát a világban." (erdon.ro)
Hát, eddig a sztori. Beigazolódott, amit tulajdonképpen mindenki sejtett, már akkor is. Bennem pedig már gyerekként is nyomot hagyott. Valahogy mégsem érzek elégtételt, hogy ugye-ugye, mi (illetve a felnőttek) már akkor megmondtuk. Inkább szomorú vagyok.
Na, nem mintha a mai világ tisztább lenne :(