Ellapátolt a kenukirály

Annak idején, amikor még csak egyetlen tévécsatorna volt - és az is fekete-fehér, te jó ég?! - mindig kiemelt figyelem kísérte a sportközvetítéseket. Ültünk apámmal a tévé előtt, és szinte mindent néztünk, ami sport. Így "égtek belém" már kicsi legényként a különféle sportágak szabályai, valahogy egyszer csak tudtam például, mi a les a fociban, hogyan számolják a pontokat a teniszben, de azt is, hogy hol vannak a legfontosabb síversenyek a világban (máig nem volt síléc a lábamon). Ezzel együtt persze a nagy sportversenyek, nagy sportolók nevei is rögzültek. Máig előttem van, ahogyan az 1980-as moszkvai olimpián vártuk a tuti aranyérmet a kenus Wichmann Tamástól 1000 méteren, aki olyan esélyes volt, mint ide Lacháza. Ma is látom magam előtt a fekete-fehér képernyőt, ahogy a Wichmann egyre jobban marad lefelé a mezőnytől, már nem is fért bele a kamera látószögébe... Értetlenül néztünk, én akkor 15 éves voltam, egyszerűen nem értettem. 

Kilencszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok, 37-szeres magyar bajnok! Az olimpiai arany sosem jött össze neki, "csak" két 2. és egy 3. hely, meg ez a nem is tudom hányadik, talán nem is jegyzett helyezés, ami egyike azon sportpillanatoknak, melyek, mint mondtam, máig előttem vannak, immár lassan 40 (huhh!) év távlatából is.

Később sokszor nyilatkozta, hogy rémálmaiban jött elő az a verseny, melyet úgy meg akart nyerni, ám amikor látta, hogy első nem lehet, más helyezés nem érdekelte, feladta.

Wichmann Tamás megjelenésében is olyan volt, ahogyan az idealizált ősmagyart (ha van ilyen) el lehet képzelni.

72 éves korában február 12-én, tegnap, súlyos betegség után meghalt emlékeim egy darabja.

                                 Akkoriban... (fotó: szekelyhon.ro)

Már nem csak az oroszok vannak a spájzban

Hogy miért nem mondom majd el az alábbiakban, hogy a történtek egy része hol esett meg, az azt hiszem nyilvánvaló lesz a napi események tükrében.

Egy minapi rendezvényen egy ismerősömmel beszélgetve megtudtam: egy európai projekt keretében egy törökországi fiatalembert látnak vendégül, aki egyfajta szakmai gyakorlatra érkezett hozzájuk. A hírre én nagy viccesen megjegyeztem: aztán nehogy úgy járjatok, mint a ditróiak a Srí Lanka-i pékekkel. 

Mint bizonyára te is tudod, két Srí Lanka-i pék érkezett a Hargita megyei város egyik pékségébe, törvényesen, szabályos munkavállalási engedéllyel, ám a ditróiak a helyi katolikus segédlelkész-főrettegő vezetésével bepánikoltak, mintegy előre látva a várható migránsáradatot, és olyan ügy középpontjában találták magukat, amire szerintem ők sem számítottak és vélhetően nem is így járnának el, ha újrakezdhetnék. 

Hogy milyen kihatásai lettek a történetnek, meg mi vezetett idáig, arról most nem okoskodnék itt, a lényeg, hogy erre az esetre hivatkozva viccelődtem az ismerősömmel.

És kitalálod? 

Bizony, már túl is voltak valami hasonlón, tehát beletenyereltem. 

A török fiatalembert - akit magam is láttam, de nem mondtam volna meg, hogy kicsoda-micsoda - mivel több hónapra érkezett, egy üresen álló, kiadó házban szállásolták el. Nem sok napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a szomszédok feljelentése nyomán megjelenjenek a rendőrök és határrendészek, megnézni: igaz-e, hogy migránsok kvártélyozták be magukat a házba? Szerencse, hogy a fogadók előrelátóak voltak, és mindenféle engedélyeket elrendeztek, így a hatóság ahogy jött, el is ment, de a teljes nyugalom érdekében ezeket a mindenféle engedélyeket és igazolásokat a szomszédoknak is be kellett mutatni, biztos, ami biztos. 

Hát így.

A minap egy olyan csoport fiatalember ment el mellettem, hogy szorosabban kapaszkodtam meg a táskám fülében. Aztán kiderült, saját városom egyik utcájának lakóiról van szó, ráadásul éppen az úgynevezett albán pékség előtt történt ez (nehogy összefüggést keress most a ditrói pékséggel, könyörgöm!). Éppen ma pedig egy olyan sajtóközleményt kaptam, mely szerint román és magyar határőrök közös akció során fogtak el határsértésre készülő afgán személyeket, akiket egy szerb férfi idegenvezetett... 

Internacionalizmus, oh! Már nem csak az oroszok vannak a spájzban...

A Srí Lanka-i pékek bizonyára nem vágytak a médiasztárságra...

(fotó: 3szek.ro)

KÓRkép: Lenin kajszán áll

A 92. Oscar-díj átadás előtt csupán pár órával nagy volt a kísértés, hogy olyan filmre üljek be, melyet még nem láttam, ám ott van az esélyesek között. (A Botrány című, amiről ITT írtam, a jelölései közül a legjobb haj és smink kategóriát húzta be.)

Végül olyan filmre esett a választás, mely nem csak a 100 éve született Béres József és az általa felfedezett Béres cseppről szól, de az 1960-1970-es évek Magyarországáról, sőt, a "szocialista tábor" működéséről is. Sokkal inkább, mint például a Drakulics elvtárs, ami végül is még egy évtizeddel korábban játszódik, meg más a felfogása is, ám A feltaláló mégis jobban betalál.

"Akkor leszek az elvtársa, ha társam lesz az elveimben", mondta a film szerint Béres József, az agrármérnök, a növényekre, állatokra és emberekre hatással lévő összefüggés felfedezője főnökének akkor, amikor ennél kevesebbért is tűntek el emberek börtönajtók mögött. 

Már a netes helyfoglaláskor látszott, hogy a február 6-án bemutatott filmre az átlagosnál nagyobb az érdeklődés, persze, ha a csillagháborús meg fantasy filmeket nem vesszük figyelembe, de azt igen, hogy ez mégis csak magyar alkotás. Arra számítottam, hogy a publikum túlnyomó részt abból a korosztályból fog állni, aki maga is átélte azt a korszakot, de örömmel láttam, hogy legalább a fél ház még nem is élt azokban az év(tized)ekben. Persze minden évtizedre igaz az a kijelentés is (szintén idézet a filmből), hogy a haza ott van, ahol félelem nélkül élhetsz...

Hogy a történet mennyire idealizált, mennyire nem, nem tisztem megítélni, az biztos, hogy amennyit én gyerekként annak idején halottam / hallhattam róla, annak megfelel. Meg annak is, hogy aki kilógott a sorból, azt vissza kellett oda kalapálni, vagy... megszüntetni a problémát. Mert a probléma nem egyértelműen a Béres csepp volt, a "csodaszer", hanem az, hogy egy vidéki agrármérnök nehogy már jobban tudjon valamit, mint a párt. (Még jó, hogy az a világ már elmúlt... khmmm.) Hogy emberéletekről van szó? Igen, mindként részről. Egyiken a betegekéről, másikon a tekintélyvesztéstől rettegő elvtársakéról. Egyik oldalon ott van Béres József édesanyjának intő szava, miszerint ha segíthetsz valakin, akkor azt kötelességed megtenni, másik oldalon meg ott egy előre eltervezett per, megkoreografált tanúvallomással és ítélettel, mint A tanúban.

A korrajzot tartom tehát a film erősségének. Például az ilyen párbeszédekért, ami a főszereplő és megfelelési kényszerrel élő igazgatója (kinek szobájában jelkép értékűen ferdén állt Lenin fotója, lásd a címet)  között zajlik (lehet, nem szó szerint van): 

     -Tanulni, tanulni, tanulni. Milyen jól mondta Lenin elvtárs!

     -Mifelénk úgy mondják, jó pap is holtig tanul.

     -De ma már nem csak a papok tanulhatnak.

      -Nem, hála istennek.

A feltaláló kritikusai szerint a film elnagyolt. Való igaz, nem egy dokumentumfilm, az életrajziak meg már csak ilyenek: valaki mindig másként tudja. De talán még a kritikusokban is ott van a késztetés, hogy a moziból kijövet egy patika felé induljanak...

                                            (fotó: port.hu)

Ki vállal itt felelősséget?

Szerdán bukott a kormány (már megint), a teljesen világos összefüggéseket ITT elemeztem. Azóta nem meglepő módon kiderült, hogy az államfő ugyanazt a Ludovic Orbant jelöli kormányfőnek, aki két napja megbuktatta magát, azzal a nem is titkolt céllal, hogy újra bukjon, majd újra, hiszen ez kell az előrehozott választásokhoz. Sőt, a volt kormányt adó párt részéről be is jelentették, ha megint kormányalakításig fajulna a helyzet, ők maguk sem fogják megszavazni saját kabinetjüket, nehogy már ne bukjanak meg, amennyiszer csak kell. És az ellenzékről még nem is beszéltünk akkor még, de ők csak egyfajta statiszták ebben a játszmában, akik mindamellett főszereplőnek is érezhetik magukat. 

A tét nem kicsi valójában, mármint némely politikus számára, hiszen az előrehozott választással jó féléves, a választóik érdekében kifejtett munkát nem tudnak elvégezni! 

Tessék? Ja, tényleg, nem. 

Mondom újra: a tét nem kicsi valójában, mármint némely politikus számára, hiszen az előrehozott választással jó féléves apanázstól esnek el, ami nem mindegy a jövedelmüket tekintve, hiszen biztosan lesznek, akik az új törvényhozásba nem kerülnek be, nem is beszélve a funkcióval járó ilyen-olyan előnyökről. Meg arról, hogy lesznek olyanok is, akiknek pártja "elengedi a kezét", aztán mehetnek petárdát árulni, mint a korábbi miniszterelnökök, Viorica Dăncilă és Victor Ponta egykori romaügyi tanácsadója, Dana Varga. Utóbbit karácsony és szilveszter idején kapták lencsevégre egy alkalmi utcai pult mögött, amikor állítólag a fia vállalkozásába segített be. 

Éppen tegnap beszélgettem egy mezőgazdasági szakemberrel. Érdeklődtem mindenféléről, ami az ágazatot érinti, miről is lehetne beszámolni. Nincs semmi, foglalta ő össze, hozzátéve: de mi is lenne ilyen belpolitikai helyzetben?! Nincs kormány, nincs miniszter, ki tudja mikor mi lesz, minden tisztviselő állása bizonytalan. Ki mer itt aláríni bármit is? Ki vállal itt bármiért felelősséget?

Tényleg, ki?

Decemberben készült fotó a törvényhozásban, de a mostani helyzetet is jól kifejezi...

(fotó: digi24.ro)

Jól megmagyarázom a kormánybuktatást

Amikor ezt írom, még csak pár perce derült ki, hogy megbukott a kormány. Ugyanezekkel a szavakkal kezdtem október 10-én közzétett bejegyzésemet, az akkor a Viorica Dăncilă vezette kormányra vonatkozott, és ím, még négy hónap sem kellett hozzá, már ugyanez mondható el az Orban kormányról. 

Mármint a Ludovic Orban vezette bukaresti kormányról. 

A miniszterelnök tegnap, amikor tudta már jól, hogy mi lesz, elragadtatással értékelte saját munkájukat, azt "teljesen lenyűgözőnek" minősítve. Ha ő mondja... De azért a finisben még beleerősítettek vagy két-három tucatnyi felelősségvállalásos sürgősségi kormányrendelettel az utolsó éjszaka (!) - olyan módszerrel tehát, amit elődjüknél kifogásoltak. 

Akinek volt gyomra nézni a kormánybuktatást megelőző "vitát", az láthatta, hogy a törvényhozás csupa megfontolt, az ország érdekeit mindennél előbbre valónak tartó politikusból áll. Ezt persze eddig is tudtuk... Aki eltévedt az elmúlt hetek összefogunk - nemfogunk - ki kivel és kivel nem ágas-bogas szövevényében, annak röviden összefoglalom (persze nem biztos, hogy én jól értem). Tehát, a kormánypárt azt mondta szövetségeseinek: ha a szövetségeseim vagytok, akkor a közös cél érdekében összefogtok a közös ellenségünkkel, hogy megbuktassatok engem. Ők olyan hülyék, hogy ezt beveszik, nem látnak át a szitán, és belemennek, hogy valójában ők legyenek az eszközök ahhoz, hogy mi újult erővel folytassuk. Ők majd jól azt hiszik, hogy ti tényleg meg akartok minket buktatni, holott csak azért bukunk meg, hogy megerősödve felállhassunk, és majd megint azt csináljuk, amit akarok. Izé..., akarunk! 

És lőn!

A kormány bedobta a csalit, amiért szövetségesei megorrolhattak rá, derekasan összefogtak azzal az ellenséggel, aki nemrég még a szövetségesük volt, most meg megint az lett (legalábbis egy kis időre), és jól megbuktatták az új volt-szövetségest, aki nemsoká megint az lesz. 

Érted, nem? Hiszen tök egyszerű.

Nem véletlenül mondta Ludovic Orban még az említett vita előtt, hogy ha bukik a kormány, a talpára fog esni. 

És igaza van. Valahogy mindig a talpukra esnek. Mindegyik.

Ludovic Orban volt (és lesz) kormányfő Klaus Johannis államfővel: "Eddig megvagyunk..."

Fotó: digi24.ro

A kínai nagy kór(házépítés)

Két olyan gyűlésen is voltam tegnap, ahol építkezések is szóba kerültek. Az egyik egy vízvezetékről szólt, ami nagyjából 60 kilométeres lesz, ha majd lesz és egy fél megyényi ember egészséges ivóvize a tét. Már az sem volt egyszerű, hogy az illetékesek eljussanak a tervezés lehetőségéig, de hogy hol a vége az egésznek, vagyis mikor csordul meg az első csap a beruházás befejeztével, azt csak a Fennvaló tudja - de remélhetőleg legalább ő igen. 

Egy másik egy kisváros emblematikus épületének felújításáról, kultúrközponttá alakításáról szól, ami 12 éve húzódik, ez alatt elkészült a terv, a költségvetés, ám közben kormányok és miniszterek jöttek-mentek, adóügyi szabályok módosultak, a szép és fennkölt terv pedig csúszott és csúszott, és... 

Ez csak két eset, minek soroljak többet?! Ezeket is csak annak okán hoztam fel, hogy a kínai Vuhan külvárosában 5, azaz öt nap alatt építettek fel egy 1000, azaz ezer ágyas kórházat. Persze értem én, hogy egy világméretekkel fenyegető járvány egész más dimenzió, de azért mégis. A munkások átlagos bérük háromszorosát kapták, hogy éjjel-nappal dolgozzanak, így végeztek 5 nap alatt a tervezett... 6 nap helyett! Elképzelem, ahogyan rakják fel az előregyártott elemeket, s mielőtt a toronydaru ráemeli a falra a szintén előregyártott tetőt, még beemeli az első betegágyat betegestől... - hiszen az első betegek nyomban meg is érkeztek.

Tudom én, hogy Kínában nincsen kecmec, ha a párt azt mondja, akkor az úgy van - nem volt ez másként a császárok idejében sem, de azért ez az építkezés mégis egy őrület.

Van az a vicc, amikor egy nagyotmondási versenyben az orosz azzal nyer, hogy amikor építették a transzszibériai vasútvonalat, olyan gyorsan haladtak vele, hogy éppen a felénél voltak, amikor az első szerelvény elindult Moszkvából, ami rendben meg is érkezett Vlagyivosztokba. Bár most kevertem az orosz nagyotmondást a kínai valósággal, mégis, ha utóbbiak fognának annak a számukra bagatell 60 kilométeres vízvezetéknek, mire az utolsó aknát is befednék, az első csapból megcseppenne a víz.

Állítólag a kínaiak további kórházakat is akarnak most építeni, de a hatóságok szerint azokkal nem fognak ennyit tökölődni, mint a vuhanival...
    (Az építkezés zanzásított videója ITT.)

Fent: mikor még legó-játékokként sürgölődtek a munkagépek; 

Lent: a kész kórház
(fotók: hvg.hu; blikk.hu)

Mikor a telefonod átveszi a hatalmat

Mondják, a NASA-nak gyengébb képességű számítógépe volt a Holdra szálláskor, mint amilyet mi hordunk manapság a zsebünkben. 1969. júliusában ki gondolta volna, hogy egy fél évszázad alatt ekkora fejlődés megtörténhet, hiszen akkor az emberek nagyrésze azt sem tudta, mi fán terem a számítógép. És aki mégis, az gondolta volna-e, hogy ezt az okostelefonba bújtatott kapacitást cicaképek, torták, cukirucik és innen-onnan összeollózott világmegváltó gondolatok hirdetésére fogjuk használni. Meg arra, hogy szupernek mutassuk be azt az életünket, ami lehet, nem is olyan szuper a valóságban, mint a virtuális világban. Az pedig, hogy a virtuális valóság és a mesterséges intelligencia mikor és miként veszi át a hatalmat a valóság felett, azóta téma, mióta a fogalmak léteznek. Előbb csak a fantasztikus irodalomnak adott alapanyagot, de már itt kopog az ajtónkon. 

De mondhatnám, hogy itt figyel a zsebünkben. Okostelefonunk képében.

Két film, ami két stílusban fogja meg a témát.

Az egyik a tavaly ősszel bemutatott Halálod appja. Hányszor megtörténik, hogy egy internetes oldal csak úgy enged be, ha elfogadjuk a felhasználási feltételeket. Te mindig elolvasod? Ugye! Na, így jártak a mi főhőseink is, amikor belefutnak abba az alkalmazásba, ami megmutatja, mennyi van hátra az életükből. Akiknek évtizedek, azok csak legyintenek vigyorogva, hogy hülyeség, de akiknek csak napokat vagy csak órákat mutat, azok érthetően idegesek lesznek. Főleg, amikor be is igazolódik a jóslat. Mit lehet tenni? Hogyan lehet megmenekülni, vagy a rendszert átverni? Amikor azt hiszed, happy end van, a horrorba hajló thriller még odavág...

A Jexi - Túl okos telefon nem kevésbé rémisztő a témáját illetően, de komédiaként dolgozza fel: a telefon úrrá lesz gazdáján, belepofázik (szándékosan nem finomkodok én sem) a mindennapjaiba, diktátorabb egy rossz anyósnál vagy egy házsártos házastársnál. Persze ez is azzal kezdődik, hogy főhősünk olvasatlanban elfogadja a felhasználási feltételeket (ahogyan mindig van egy kiindulási pont, hiszen a közösségi oldal is azt mutathatja meg rólad lényegében, amit magad megosztasz), hogy aztán annak jegyében a telefonja a szó szoros értelmében átvegye az irányítást a magánéletben (ami eleinte alig van), a munkahelyi kapcsolatokban (amik szánalmasak). Irányít, manipulál. Büszke rád, vagy éppen szégyelli, hogy a tied. Sőt, bosszút áll, ha ki akarod játszani! A happy end itt happy end, a jó elnyeri jutalmát, azaz valóságos életét, ami csak kialakul, de ... a telefon sem marad áldozat nélkül. 

Most jönne az, hogy levonjuk a nagy tanulságokat: bizony, bizony. Meg: ugye, hogy ugye. Ééén? Ugyan már! De ismerek olyanokat. 

Apropó, te ezt most hol olvasod? A telefonodon? Szólt már, hogy lájkolj és oszd meg?

                                (Illusztrációk: port.hu)

Nyelvükben él a nemzet

Ballagok a téli napsütésben. A napsugarak valójában nem melegítenek, csak világítanak, a nem túl erőteljes, de mégis gyilkos hideg szél ellenében mégis jólesnek. 

Kora délután van, mögöttem diákcsapat igyekszik hazafelé az iskolából. Mondjuk, az igyekszik talán erős kifejezés, de haladgatnak. Ha nem tudnám, hogy divatosan vannak öltözve, azt mondanám, hogy elég toprongyosak szegények, de a szakadt ruha ma nem azt jelenti, amit. Bizonyára az iskolában történteket vitatják, a talán kilenc-tizedikes három fiú mellett az egyetlen lány a hangadó. Persze az okostelefon is ott van valamennyiük kezében. Valami fényképet (vagy videót) mutogathatnak egymásnak a legények, jókat nyerítenek rajta. A lány is közibük furakodik, majd ami a szívén, az a száján: 

"Hát én meg hogy a fa.zomba kerültem erre rá?" 

Most ne ütközzünk meg a kérdés anatómiai abszurditásán, talán koncentráljunk inkább a fiatal hölgy őszinte csodálkozására, mellyel a számára meghökkentő helyzetet kezelte. Meglepődését zsenge kora ellenére, a kor erőteljes feminista előretörésének és a nemek közti egyenlőség jegyében, spontán fejezte ki. Nem keresgélt szókincstárának bugyraiban, nem foglalkozott a "nekem nincs" vagy "nekem van-e" ósdi problémakörével, hiszen manapság akár lehetne is neki az, ami anyukájának még nagy valószínűséggel nincs. Vagy legalábbis nem volt. 

Ahogyan az manapság elvárható, a fiúk egyenrangúan kezelték társukat, ebbe beletartozik, hogy nem vacakoltak az idejétmúlt udvariaskodással, meg különben is mi a francot jelent az, hogy "hölgy van a társaságban". Hogy kicsoda van?! Válaszoltak tehát:

"Úgy, hogy átbas.tunk, te kis hülye g.ci." 

A kedélyes hátbavágás már-már hozzátartozott a haveri csevejhez (ha stílszerű lennék, azt írtam volna, hogy jól hátba ba.zták, de persze nem írom), a csapástól a lány majd' orra bukik. Hogy ezt mily cirádás szavakkal viszonozta, azt már tényleg nem írom le még pontozva sem, mert letilt a rendszer, lényeg, hogy viszonylag pontos leírást adott arról, hogy barátai saját felmenőik nőtagjaival mit csináljanak, lehetőség szerint többször is.

Mint mondtam, kellemesen sütött a nap, úgy, ahogyan a magyar kultúra napjához illik. Mert éppen az volt. Lehet, a diákok is egy erre az alkalomra szervezett ünnepségről jöttek, ki tudja.

"Alig akad olyan árnyalat, melyet hajlékony, rugalmas, gazdag nyelvünkön ma nem fejezhetnénk ki." Kosztolányi Dezső mondta ezt, és milyen igaza volt, hiszen jövőnk zálogai manapság, az idézett mondat születése után közel száz évvel is milyen árnyaltan, rugalmasan és érzelemdúsan fejezték ki magukat. Nyelvükben él a nemzet. 

                           (Illusztráció: nyu.hu)

Homokórás boldog szülcsinapcsit!

Egyszer régebben már ironizáltam azon, hogy a kereskedelmi rádiók kívánságműsorában az a jó, hogy meghallgathatod ugyanazokat a dalokat, amiket egyébként is adnak, de te kérheted. Meg aztán annál nincs is jobb, amikor a valójában csak a saját hangját a rádióból hallani akaró betelefonáló nem is konkrétan kér, csak "valami pörgőset", vagy "valami szerelmeset" szeretne, amit aztán küld "mindenkinek, aki szereti, meg minden rádióhallgatónak". 

De megesik, hogy - stílszerűen szólva - homokszem kerül a lemezjátszóba.

Minap is szól az autórádió, egy betelefonáló anyuka a 42 éves kisfiát akarta köszönteni születésnapja alkalmából valami jókevdű dallal. Semmi akadálya, mondta a szintén jókedvű műsorvezető, aki még csacsogott egy keveset az anyukával, majd kicsit "lefagyott", amikor közölte, hogy a most következő (nyilván előre betervezett) dal nem éppen illik a kért alkalomhoz, de annak ellenére nagyon boldog születésnapot kíván az ünnepeltnek. Ez után megszólalt, hogy: "Ülök a szobámban búsan egyedül / És a fájó múltra gondolok..." A Záray Márta énekelte Homokóra című "kesergő" valamikor az 1980-as években jelent meg (a Záray Márta - Vámosi János előadópáros közös lemezén), az ünnepelt tehát ismerheti valójában, arra azonban nem fogadnék, hogy hallatára felpattant és vad csápolásba kezdett, hogy "deahomokóra / csakperegpereg / igyhátkedvestovábbszenvedek, yeee!"

Az anyuka tutira nem így gondolta a kisfia boldog szülcsinapcsiját, de hogy sokáig emlegetni fogják, az biztosra vehető. Közben meg "az órán pereg a homok"...

Diagnózis: az orvos informatikus

Épp a napokban foglalkoztam azzal a témával, hogy micsoda üzlet a gyógyszerforgalmazás. Az ágazatban több mint 4000 (!) erre szakosodott vállalkozás volt bejegyezve Romániában tavaly, a forgalmuk meghaladta a 20 milliárd lejt. Nem meglepő, hogy a piacot "leuralták" a nagy vállalkozások, a kicsik visszaszorultak a "préri" 30 százalékára. A téli időszakban a gyógyszert forgalmazók legjobb befektetése a reklámozás. A gyógyszerhasználatra jellemző, hogy a reklámokat nézők java része megy is a patikába megvenni vagy megrendelni a szert. Ez annak hatása (is), hogy Romániában az egyik legmegengedőbb a gyógyszerreklámokra vonatkozó szabályozás Európában, ez meg is látszik a hirdetők agresszivitásában. (Az információk a Frames konzultációs cég felméréséből valók.)

Mindezt azért hoztam most fel, mert egy újabb álorvost lepleztek le, ezúttal Predeálon. (Majd' egy éve derült ki, hogy egy bukaresti magánklinikán plasztikai műtéteket végzett egy képesítés nélküli olasz "orvos", akivel ráadásul a páciensek meg is voltak elégedve - ITT írtam róla.) Az illető felesége volt orvos (családorvos), s míg az a szabadságát töltötte, a férje mintegy beugrott helyettesítésére. Több mint egy hét alatt küldőpapírokat és vényeket állított ki, de vizsgálatokat is végzett, melyekről leleplezése után bevallotta: nem járt el helyesen. Az Egészségügyi Minisztérium és az Országos Orvosi Kamara is megállapította nagy szakértelemmel, hogy az álorvos veszélyeztette a betegek egészségét és biztonságát, de mondjuk arra is kitérhettek volna, hogy miért nem lehet egy orvost orvossal helyettesíteni...

Fontos részlet, hogy a rendelőbe betért betegek tudták, hogy nem orvos az, aki fogadta őket, hanem programozó informatikus, de ez láthatóan nem okozott zavart a rendszerben. Talán azért, amit a fentebb idézett felmérés is kimutatott: a lakosság igen nagy hányada úgy megy patikaszerért, hogy előtte csak a reklámokat nézi meg, orvosát nem keresi fel. De ha fel is keresi, akkor is csak "a szokásost" kéri, mint egy csehóban, a recept kinyomtatásához meg kell-e jobb szakember, mint egy informatikus?!

                  Az álorvos-informatikus a hírtévék kamerája előtt (fotó: digi24)

Kiszálltam a vonalból

Már nem tudom pontosan, de úgy 32 évig voltam vonalas telefon előfizetője. Voltam, írom, hiszen ennek a korszaknak vége.

Annak idején, tehát 1988-ban (maradjunk ennél), nem volt olyan egyszerű telefonhoz jutni. Mint sok minden egyébben, ebben sem volt válogatás (mondom a fiatalabb olvasóknak), tehát, hogy melyik szolgáltatót választod, annak milyen szolgáltatását. Volt A TELEFON, és kész. Elő kellett jegyeztetni és majd valamikor kaptál, ha "lett vonal". Valójában szerencsém volt, mert a közelünkben lakó szüleimnek volt, és akkoriban divat volt az úgynevezett ikertelefon. Mi is ez? Egymástól külön lehetett hívni, ám ha minket hívtak - egyik vagy másik készüléket - mindkettő csengett. A hívást sem a mai értelemben kell gondolni, hiszen a készüléken nem is voltak számok, meg tárcsa (amelyiken volt, az sem ért semmit), a kagyló felemelésére jelentkezett a "központos", aki megkérdezte, hogy kivel szeretnél beszélni, és a kézi kapcsolásos központ révén megteremtette az összeköttetést. Ilyen telefonos központokat lehet látni esetleg a régi filmekben, amikor az ott dolgozók "dugdossák a kábeleket". Mi voltunk a 97/A szám, az A jelentette az "ikerséget". 

A változás "a változás", vagyis 1989 után jött ebben is, amikor majd évek múltán modern, automata központra váltott a szolgáltató, hatjegyű számokat kaptunk és 1998-ban megjelent a város első, egyben egyetlen telefonkönyve (kiadta a Nyako Meteor cég, a cím- és hátlapon Dérer Ferenc fotói voltak a város ismert épületeiről). Aztán jöttek majd a mobiltelefonok, a számos szolgáltató az ajánlataikkal, és lassan kiszorult a vonalas.

Így járt az én esetemben is. Már évek óta csak a legegyszerűbb előfizetési módon üzemelt, ahogyan mondani szokás: érdeklődés hiányában. És most ennek is vége lett.

A 35-52-57-es számon tehát senki ne hívjon ezután. 

Bár évek óta nem is keresett már senki vonalason.

                   A "kis zöld telefonkönyv" elő- és hátlapja

A botrány, amiből nem maradsz ki

A világraszóló botrány 2016-ban robbant ki és mindenkihez eljutott a híre: az USA legbefolyásosabb médiabirodalmának, a Fox News-nak a vezetőjét, Roger Ailes-t szexuális zaklatás vádjával beperelte a csatorna egy korábbi sztár-műsorvezetője, Gretchen Carlson. Többen mögé álltak hasonló "élménnyel", de a per megnyerésében mégiscsak az volt a döntő, hogy a csatorna tulajdonosai, a Murdoch család kilépett Ailes mögül. A többi pedig már történelem: világszerte megindultak a szexuális zaklatási ügyek, az úgynevezett #metoo közismert kifejezés/mozgalom lett. A fentebbi történetet dolgozza fel a pár napja bemutatott Botrány című film, melyet a legnagyobb Oscar-esélyesként emlegetnek. Ha tarolni fog, az bizonyára nem csak a színészi teljesítményeknek lesz köszönhető, de a témának is.

A szexuális zaklatás témája mellett a film azonban beenged a médiabirodalom kulisszái mögé is. Talán mindenkinek van sejtése, mi zajlik egy ilyen médiabirodalomban, vagy hallott már róla: manipulációk, törtetés, hazugságok, hízelgések, lekötelezettségek. Ebben a filmben a legmagasabb szinten, hiszen a Donald Trump - Hillary Clinton elnökválasztási kampányban is benne vagyunk, amikor a többség nem hiszi, hogy az üzletember és médiaszemélyiség, a harsány és az éppen a nőknek is be-beszólongató Trump lehet a világ első számú hatalmának feje. És ki lett?

De miért írtam a címben, hogy a botrányból te sem, meg én sem maradunk ki. Mert szerintem ebben a globális botrányban, ami adott esetben a szexuális zaklatásban kulminálódott, ám még annál is többről szól, valamennyien benne vagyunk. Persze nem olyan szinten, mint Roger Ailes vagy Gretchen Carlson, de az ő, illetve a hozzájuk hasonló "médiások", véleményformálók hálójában én is benne vagyok, meg te is. Mi nézzük a tévét, olvassuk a nyomtatott és online sajtót, rajta vagyunk a közösségi hálón, tehát adatok vagyunk a nézettségi, az olvasottsági statisztikában. Hogy te nem politizálsz? Csak kiscicás fotókat meg recepteket osztasz meg? Esetleg a kirándulásod fotóit teszed közzé, azt is csak a barátaidnak? Bizonyára. De szoktál kapni ajánlatokat szállásfoglalásra, talán éppen oda, ahol legutóbb voltál nyaralni vagy ahol szándékoztál megszállni? Esetleg macskaeledel-rendelésre? És miért azok a hírek kerülnek eléd, amilyenhez hasonlót tegnap, meg a múlt héten is olvastál? Mert része vagy a "botránynak" - akkor is, ha belátod, akkor is, ha kételkedsz benne. Nem azért mert akarod - azért, mert téged akarnak. 

Ez a bejegyzés kevesebb figyelmet fog kapni, mint ha azt tettem volna közzé, hogyan napozott a macskám ma reggel a kerítésoszlopon (ha sütött volna a nap). Nincs ebben semmi meglepő, így működik ez a gépezet, ami alkalmazkodik az igényhez. Vagy az igény alkalmazkodik a gépezethez?

Azt hiszem, nem kell arról vitát nyitni, hogy szexuális zaklatás mindig is volt (sőt, nem csak egyirányú, bár a másik "irány" kétségtelenül kisebb arányú, meg sokaknak hihetetlen is), és mindig is lesz. Ami elég baj. Mint a hatalmi manipuláció, ami szintén nincs a kihalás szélén. Hogy vonhatod ki magad belőle? Esetleg, ha egyedül élsz egy lakatlan szigeten. De annak meg az a veszélye, hogy egyszer csak megtalálnak, és máris ott vagy mondjuk a Fox News képernyőjén.

                                    (Fotó: port.hu)

A Vénusz szobor, amit a hitelesség miatt kétszer is megtaláltak

Szenzációs régészeti leletre bukkantak egy Piatra Neamţ (magyarul Karácsonkő, Moldva) melletti ásatáson: Marin Cârciumaru és Elena Niţu professzorok vezetésével egy kb. 10 centis Vénusz-szobrot találtak, állítólag még tavaly június 21-én (az elnevezést a Willendorfi Vénuszra utaló hasonlóság miatt kapta). Mindezt december derekán jelentette be a Târgovişte-i múzeum, mely kiállítási anyagával a kőkorszakra specializálódott, s mely azt is közzétette, hogy a kicsike, de nagy jelentőségű alkotás a szénizotópos vizsgálat szerint 17 ezer éves. Az ennél fogva európai mércével is fontos leletet még december folyamán közszemlére is tették. 

Eddig tart az, ahol egy normális országban vége lenne a hírnek. Ebből következik, hogy van tovább is.

Ugyanis azóta kiderült, hogy a szobrocskát amatőr régészek találták, a két nevezett professzor a környéken sem volt, csak később jelentek meg ott. Ha pedig már ott voltak, a cuccot - biztos, ami biztos - magukkal vitték szállodai szobájukba (talán, hogy nehogy lába keljen?), s hogy nehogy valami kóklerek arassák le a babért, másnap visszavitték az ásatás helyére, majd ... na kitalálod? Ééééés igeeeen: ott újra elásták, majd egy megrendezett és dokumentált feltárás során újra "megtalálták". Az indok: amatőr régészek tevékenysége törvénybe ütközik, ők meg csak "rekonstruálták" az egészet. Végtére is régészek, vagy mi a vihar, nem?!

Mondják a szakértők, hogy egy lelet hitelességét a megtalálás körülményeinek pontos dokumentálása bizonyítja. Azon kár lenne vitatkozni, hogy ez a feltétel nem teljesült. De van itt más is: a szobor a stílusjegyei szerint vagy öregebb, ha nem, akkor ... na, szerinted? Igen, vagy hamisítvány. Szakértők utóbbira hajlanak, például azért, mert a szobornak, kortársaitól eltérően, nincsenek kezei.

Az ügyben már nem csak a régészet szakértői szimatolnak, de a rendőrség is, ugyanis a felfedezést tudatni kellett volna még annak idején az illetékes Megyei Kulturális Örökségvédelmi Igazgatóságnál, ami - micsoda meglepetés - szintén nem történt meg.

A román történetírás eddig sem a mindent elsöprő hitelességéről volt híres. Ezzel a Vénusz-szoborral lehet, nagyot akartak domborítani, nem ez lenne az első eset, amikor szakértők egy kicsit rásegítenek a tényekre. Hogy sikertelenül, arra a "kartalanság" mellett bizonyítéknak mondják, hogy a szobor két oldalán, éppen a karjai helyén olyan bevágások vannak, melyek más hasonlókon értelemszerűen nincsenek és indokolatlanok is. Hacsak a hajdani művész nem eleve azt vette figyelembe, hogy művét könnyebben lehessen múzeumi tárlóba fogatni. Ami, ugye, nehezen elképzelhető. Kivéve, ha volt Piatra Neamţ környékén már akkor is egy múzeum, ami akkoriban nem lehetett más, mint Kortárs Művészetek Múzeuma. Na, ha azt sikerülne valahogy megtalálni!

                       (Fotó: Facebook/Mircea Titus Romanescu Alapítvány)

Szükséghelyzet záróra után

Jó hírrel érkezett az elektronikus posta: hosszú idő óta létező és valós igényeket kielégítve megnyitották a váradi vasútállomáshoz vezető aluljáróban lévő közvécét. Volt ott persze már régtől fogva is, aztán tönkrement és a kisebbik ellenállás felé elmozdulva az illetékesek egyszerűen bezárták. Mondjuk azon sincs mit csodálkozni, ha elromlik-omlik, hiszen ki mindenki használja, és legyünk őszinték...

Na, szóval íme a jó hír: 55 ezer lejes befektetéssel most felújították a közvécét (a Nagyváradi Közterület-fenntartó Zrt.), ahogyan kell, termopán nyílászárókkal, inox szaniterekkel, kézszárítókkal, miegyébbel.

Hogy azért egy kicsit akadékoskodjak: az intézményt 1 lej ellenében lehet igénybe venni a hét minden napján - de csak 7 és 19 óra között! Megnéztem: az első vonat 2.55 órakor indul és 4.08-kor érkezik, az utolsó 23.29-kor érkezik és 23.33-kor indul az állomásról. Vélhetően a vécé órarendjén kívül eső szerelvényeken is jönnek-mennek utasok, őket ezen túl is zárt ajtók fogadják sürgető helyzetükben. Számukra három megoldás vázolható fel: 1. szorongatott helyzetben próbálják tartani a tarthatatlant, míg a céljukhoz nem érnek; 2. beérik a vonatok mellékhelyiségeinek "komfortjával"; 3. elintézik a dolgot az eddigi lehetőségeknek megfelelően, hiszen eddig is csak volt valahogy. 

Az órarenden kívülieknek tehát a helyzet változatlan. Mondhatnánk, hogy a feladatot csak részben oldották meg az illetékesek. Ellentétben azokkal, akiknek szükségük lenne a vécére, ők nem végezhetnek félmunkát... 

                           (fotó: adporadea.ro)

Értékelem az óvó gondoskodást

A szilveszteri (vagy bármikori) petárdázásról már többször értekeztem, például ITT is kifejtve, nem igazán értem, mi örömet talál benne, aki megszállottan műveli. A kérdésre az azóta eltelt időben sem kaptam választ. Ha csak az nem lehet a titok nyitja, hogy a népi hiedelem szerint az újévi erős fények és hangos zajok távol tartják a rosszat, az ártó, rontó erőket. Aki tehát petárdázik = a népi hagyományt ápolja. Az éppen elmúlt szilveszter éjszakáján újra volt olyan dörgés, hogy ha ezen fog múlni az ártó erők távol tartása, akkor a szörnyűségeket igény esetén lasszóval kell majd a városba vonszolni. Láttam egy figurát az újév első perceiben, aki annyira belemelegedett a néphagyomány ápolásába, hogy még neki is vetkőzött: a mínusz fokokban egy szál majóban rohangált a nép között, tekintetéből sugárzott a... jövő iránti aggodalom.

Az alábbi képen látható pirotechnikai eszköz-maradványokat (hogy hivataloskodjak) az udvaromon fotóztam. Egészen pontosan nem is tudom, mifélék, de a méretük alapján gondolom, nagyot szólhattak. Aki bedobta, annak talán véletlenül esett rám a választása, ám én inkább azzal áltatom magam, hogy tudatos volt, és a gondoskodás jele: nem csak úgy általában, a hangos zajt valahol a köztéren, bele a közös nagy semmibe keltve akart megóvni az új esztendőben az ártó erőktől, hiszen az bárkinek szólhat - így ellenben nem kétséges, ki féltés tárgya. Sajnos, a kritikus időpontban nem tartózkodtam otthon, de remélem, ez mit sem von le a gesztus rontástávoltartási hatásából. Ugyanezen okból akkor meg sem tudtam köszönni ezt az önzetlenséget, pedig első meghatottságomban bizonyára szofisztikáltabban tudtam volna fogalmazni, mint hogy egy csupasz, a lényeget alig kifejező "köszönöm"-öt rebegjek el. Maradjunk abban, hogy értékelem a törődést. És a macskáim is hazajöttek azóta.