15 / 22 év szolgálat (eddig)

A Bihari Napló kiadójának (függetlenül a változásoktól) hagyománya az év végi, karácsonyhoz közeli időpontban megtartott ünnepség. Az ideit a minap tartottuk meg, ITT a beszámoló róla.

Szinte hihetetlen: eltelt 5 év azóta, hogy 2014-ben, egy Nyíregyháza melletti szabadidőparkban tartott ünnepségen megkaptam azt a plakettet (bár lehet, nem ez a jó szó rá), ami azért járt, mert akkor 10 éve voltam főállású tagja a szerkesztőségnek. Ebből következik, hogy most újabb "kerek" évfordulóhoz értem: megkaptam a 15 éves plakettet (mindkettő látható alább, a dobozkák nyitott és zárt formájával is). 

Ám ez a 15 éves évforduló - mint mondtam - a főállásra vonatkozik. Ugyanis első írásom a lapban 1998. februárjának elején jelent meg, ami bizony a 22. évfordulót jelenti rövidesen. A két szám közötti különbséget külmunkatársi státuszban töltöttem, szerződéssel, sajtóigazolvánnyal (a lentebbi képen a barna színű az, eddigi igazolványaim társaságában), nem kevesebb elszántsággal, sőt, talán többel, mint manapság, de az biztos, hogy sokkal több áldozatvállalással.  

Ha jól számolom, az eltelt több mint két évtizedben négy tulajdonosváltást/cserét élhettem át, ennél jóval több a dizájn- és szakmai szempontok váltakozásának száma. Részletekbe nem megyek bele, nehogy megsértsek valakit / kifelejtsek valamit / kihagyjak valakit, meg aztán most nem is az a téma.

Ma reggel jelent meg nyomtatásban is az a cikk, melynek online változatát fentebb ajánlottam. Annak nyomán már kaptam gratulációt az évfordulóhoz. Elmondtam, most is elmondom: jól esik, de azért tudni kell, hogy ez a "figyelmesség" valójában egy ténymegállapítás, illetve a hűségnek (de azt hiszem, mondhatom a kitartást is) szól, és nem egy szakmai díj (bár lehet, van átfedés és olyan is volt már).

A minapi ünnepségen torta is volt, annak alkalmából, hogy rövidesen, január 4-én lesz 30 éve, hogy megjelent az első Bihari Napló. Ha engem kérdeztek, az alábbi tortából - ha csak virtuálisan is - nagyon-nagyon-nagyon sokaknak jár egy szelet.

Megígérte. Megosztotta

Az előző bejegyzésben írtam a Herczeg Zsolttal készített interjúmról, a beszélgetéshez alapot adó könyvről, meg a könyv alapján fogalmazódott gondolataimról.
Zsolt ígérte, ha megjelenik az interjú, azt megosztja közösségi felületein (a sajátján és a nagy sikerű könyv önálló oldalán is), és mint az alábbi képeken látható, állta a szavát.
A megosztáshoz mellékelt szövegből kiderül, hogy "végre" olyan kérdéseket is kapott tőlem, amit mások még nem tettek fel neki. Meg az is, hogy "erdélyi újságíró" vagyok, de ebből most nagyvonalúan nehogy már kázust csináljunk...
Köszöni szépen. Én is.

Állatbarát vadászat

Lezajlott idén is Ion Ţiriac üzletember, volt teniszező vadászbirtokán az inkább mondénnak, mint "sportnak" mondható esemény, melyre évente viszonylag nagy médiafény vetül. Én is többször írtam már róla (pl. ITT meg ITT) az ideiről meg ITT van a tudósítás. 

Volt, amikor a hírértéket növelték az állatvédők, akik teniszezéssel, máskor hőlégballonozással, megint máskor drónozással, esetleg jelmezbebújással igyekeztek felhívni a figyelmet a "vérengzésre", nem kevésbé magukra. Pár éve már fel is hagytak ezzel, lehet, változtak a nézeteik, esetleg belátták, kár a gőzért. 

A másik hírérték, hogy ki mindenki híresség vesz részt a lődözésben, akik bizonyára az üzleti élet dolgait is meghányják-vetik. 

Nem könnyű a dolga az újságíróknak ezzel a témával. Hogy mi történik a kerítésen belül, arról mindig annyit tudunk meg végül, amennyit a bentiek akarnak, hogy megtudjunk. Igen ám, de a tévénézők, újságolvasók állítólag nagyon kíváncsiak mindenre, tehát foglalkozni kell vele. A helyszínen sokszor elnéztem már a tévés kollégákat, szegények mit kínlódnak, amikor élő adásban naponta többször is be kell jelentkezniük, és beszélniük a ... semmiről, hiszen csak általánosságokat mondhatnak, a kapun kívül semmi nem történik, egy-egy terepjáró ki- vagy bemegy, de a benne ülők senkivel nem állnak szóba. Na, az ilyen eseményről az igazi kihívás tudósítást írni: amikor senki nem mond beszédet, senkit nem tüntetnek ki, semmit nem adnak át, nincs műsor. Csak kék az ég vagy felhős, sár van vagy hó, esik az eső vagy süt a nap - erre varrjál gombot!

Pontosan nem tudom, hányadszor voltam idén a Bályokhoz tartozó Nagyalmás melletti vadászbirtok bejáratánál, de biztos több mint egy évtizede vagyok ilyen "kalandvágyó". Azonban most jutott eszembe először, hogy ennyi év alatt csupán egyvalamit nem láttam soha: vaddisznót! De még egy fia kismalacot sem! Olyan vaddisznóvadászatról lévén szó, ahol rendszeresen több száz állatot puffantanak le, ez azért nem gyenge. Ezt nevezem én, legalábbis a magam részéről, állatbarát vadászatnak.

A vadászbirtok kapujánál idén sem lehetett odébb menni

Emlék(lom)tár

Apósom mondta egykor: hallgasd meg a gyermeket is, nem tudhatod sosem, ki segít rajtad. A falusi ember egyszerű, talán ettől nagyszerű bölcsessége köszön vissza a megállapításból, és azzal is csak egyetérthetünk, hogy a gyerekek szavaira érdemes figyelni. Poénosak, bölcsek, viccesek egyaránt lehetnek, de mindenképp őszinték (még). Éppen ma reggel hallottam a rádióban egy felmérésről, melynek során arról kérdezték a gyerekeket, hogy szerintük mi a "szeretet". Persze sokféle válasz volt, ami nekem leginkább tetszett: a szeretet az, hogy a tesóm minden reggel kilopja a csokimat a táskámból, de én mégis mindig ugyanoda teszem. Hát nem haláli?!

És még egy "gyerekszáj". A napokban egy óvodáskorú kislány volt nálunk. A nyomomban járkált a házban, az udvaron, közben egyfolytában csicsergett. Adott pillanatban a lomtárnak nevezett helyiségbe mentem, ahol minden ellenkező kísérlet ellenére csak gyűl és gyűl a sok kacat. Csodálkozva körülnézett és megkérdezte: Itt tartjátok az emlékeiteket?

Erre soha nem gondoltam így, de mennyire igaz: igen, ott tartjuk az emlékeinket. Lomoknak mondjuk: ott vannak például a gyerekeim egykori játékai, melyek egyike-másikának a "nevét" még mindig emlegetjük; ott a széthullott gyerekkocsi, melyet büszke apukaként tologattam; néhány bútordarab, melyek annak idején modernnek számítottak és hogy örültünk nekik, amikor megvettük; sok könyv, melyekért évtizedekkel korábban akár sorba is kellett állni, vagy éppen titokban áthozni a határon; vagy ott a 20 éves újságírói múltam teljes archívuma.

Emlékeink.

Persze, ettől függetlenül alig lehet lépni a sok lomtól... 

                                         (Illusztráció: forraiforras.blog.hu)

Kiíratom az újságba

Mióta csak újságírónak mondanak, mindig kerestek meg panaszosok azzal, hogy bizonyos ügyeket "kiírassanak az újságba". Mert az szerintük úgy megy, hogy nekik igazuk van, az újságíró írja meg, de lehetőleg csak az ő verziójukat, és lehetőleg nevük említése nélkül, nehogy esetleg bajuk legyen belőle. Ennek fokozott változata, amikor jön a "fenyegetőzés", miszerint majd ők kihívják a tévét. A nagyszájúskodók aztán legtöbbször visszakoznak, amikor kiderül: magára valamit adó szerkesztőségnek még a közlés mellőzése mellett is kell a panaszos neve, akinek vállalnia kell a felelősséget önmagáért, ha úgy adódik. Újabban van egy tovább fokozott változat: már nem elég az újság, a tévé, akár az Európai Unióhoz fordulással is fenyegetőzik az, aki szerint a fülemüle füttye márpedig az övé! 
Elvégre demmokrácija van, meg ejurópajiúnijó! 
Tévedés ne essék, nem azzal van a baj, ha valakinek van véleménye, sőt, ez lenne a normális. Inkább azzal, ha nem ismer el más véleményt, párbeszédnek helye nincs, a másikat el kell taposni. Ez már nem normális. Ahogyan az sem, hogy mindig vannak, akik szítják a tüzet, kapva az alkalmon, amikor egy kis önigazoló látszat-demokráciaféltésre lehetőség adódik. 
Hogy egyszer esetleg felrebben a fülemüle, odalesz a fütty, de megmarad a rossz szomszédság? 
Sebaj, majd kiíratjuk az újságba.

A szeretet himnusza, 2013.

Advent ideje a várakozás ideje. Az újságírónak is. Kíváncsian várakozik, hogy össze tudja-e egyeztetni a fizikailag nem sokszorosítható idejét azokkal a programokkal, ahol jelenlétében akarják túlcsorduló szeretetüket megosztani "illetékesek" a "rászorulókkal". 
Ajándékoktól roskadoznak a puttonyok. 
A jókívánságok tengeri kígyóként nyúlnak. 
Olyanok is fejünkhöz vágják újévi jókívánságaikat, akik nélkül nyilvánvalóan boldogabb lenne az új évünk. 
Egyik program a másikat éri. Szeretet szeretet hátán. 
"Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek
S vessem oda testem, hogy elégessenek,
 Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem." 
- Pláne, ha még nem is írnak róla.

Szenteskedés

Jó együtt lenni, hogy vállvetve keressünk támpontokat a közös jövőhöz abban a világban, melyben egyre nehezebb eligazodni. 

Ha nem is szó szerint, de nagyjából ezt mondta közmegelégedésre az egyik szónok azon a napokban tartott találkozón (katt ide), melyen Magyarországról és Erdélyből vettek részt olyan települések képviselői, melyek Szent Imréről kapták neveiket. 

Nem minden meghívott vett részt, a nyilvános köszöntések során úgy mondták, hogy "ilyen-olyan okokból" maradtak némelyek távol. 

Nem hivatalosan, nem az újságírónak, hanem a barátnak címezve az infót (ezért is nem fogalmazok konkrétabban) egy "bennfentestől" megtudtam, hogy az egyik székelyföldi település elöljárói állítólag azért nem vágtak neki a több száz kilométeres útnak, mert az őket funkciójukba delegáló szervezet „nem azonos színezetű” a vendéglátókéval. Amúgy a rendezvénnyel nem lehetett volna bajuk: a vendéglátás kifogástalan volt, a történelmi előadás nem ejtett sebet senki nemzeti érzületein, a színpadi előadások sorában is volt olyan, amely a legmagyarabb magyar szívét is megdobogtathatta. Tanúsíthatom, aki ott volt, annak jó volt együtt lenni a többiekkel, önmagát fosztotta meg az élménytől, aki távol maradt. 

Csak, hát ezek a színek – hogy stílusosan fogalmazzak – a szentnek sem akarnak egyforma piros–fehér–zölddé válni. 

 

Szent Imre mellszobra Hegyközszentimrén, mellette az épülő millenniumi emlékkápolna makettje, háttérben a református templom (saját fotó)

Kérdések útvesztőjében

Mostanában – mint légy a tejbe – beleestem bizonyos mezőgazdasági témába, újságíróként foglalkozom vele. Az átalányadóról beszélek, és mint nem szakember valójában csak „közvetítek” az érintettek között, próbálom én is érteni, miről is van szó. Amit azonban nagy biztonsággal állíthatok: a gazdáknak sok–sok kérdésük van, pontosabban lenne – ha lenne kinek feltegyék. Lemérhettem, hogy egy cikk megjelenése után szinte azonnal csörgött a telefonom, a megye különböző szegleteiből hívtak, hogy ez meg az hogy és mint van. Mondtam, amit tudtam. De mint említettem, nem szakértőként magam is csak kérdezek, kérdéseket összesítek, közvetítek, leírok. Valójában nincs is ezzel baj, végzem a dolgom. De miközben naponta zsákszámra dobom ki az elektronikusan érkező mindenféle leveleket, melyek nagy része politikai töltetű állásfoglalás, nyilatkozat, szóval közben eszembe jutott, hogy az emberek mennyivel jobban örülnének, ha a szavazataikra apellálók némely nyilatkozat, vagy a rendkívül érdekfeszítő nemzetközi helyzetet és – megkockáztatom – nemzetpolitikai műbalhét érintő kinyilatkoztatás helyett (de legalább mellett) esetleg érdemleges, valós, sokakat érdeklő tájékoztatásra is fordítanák energiájukat. Na, de ki dönti el, hogy mi is érdekli az embereket? – szinte hallom a kérdést, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy legyintsek a pártok kommunikációs stratégiájára. Sehogy. Nem is engem kellene megkérdezni. Hanem az embereket. Akik jönnek–mennek az utcán, dolgozni járnak, piacra mennek, várják a nyugdíjat, vagy mennek éppen adót fizetni. És akik négyévente még szavazhatnak is.

Célra tarts!

Apa, kezdődik!
Emlékeztek még erre a reklámra?
Hát, most megint mondhatnánk. Kezdődik a felhajtás: a hét végén tartják Bályokon a Ion Ţiriac-féle vadászatot. (Pontosabban a Bályok községhez tartozó Nagyalmás melletti erdőben.)

          Tavalyi fotóim. A hívatlanokat csak a vadászterület kapujáig engedik

A mindenüvé befurakodó politika, de leginkább a sajtó, a bulvár veri már a tamtamot. Uborkaszezon van - bár idén soron kívül bejött ez az országosra dagasztott tüntetés-kabaré hullám.
Erről az egész cirkuszról ezt írtam 2 évvel ezelőtt:

              Vadászok a célkeresztben

"Mi az, ami egyaránt jellemzi Charles Bronson mozihőst, John Huston rendezőt, I.Ferenc József császárt, I.Miklós cárt, János Károly spanyol királyt, vagy éppen a politikus Otto von Bismarckot, esetleg George Busht? A vadászat szeretete köti össze őket.” Így kezdődik bizonyos Bernhard Eibisberger könyvének ajánlója, melyben 25 híres személyiséget mutat be vadásztörténeteiken keresztül. Mindezt csak annak példázatatént idézem, hogy a nem olcsó vadászat mindig is az azt magának megengedhető társadalmi osztály szórakozása volt. Talán nem lövök bakot megállapítva, hogy így lesz ezután is, hiszen egyfajta státuszszimbólum. Ennek pedig egyenes következménye, hogy olyan réteg is van, amelyik számára ez a hobbi vörös posztó. Pár napja már hatodik alkalommal látta vendégül bályoki vadászbirtokán a volt teniszező, manapság az ország egyik leggazdagabb vállalkozója, Ion Ţiriac, barátait, üzlettársait. Bankárok, autógyárosok, politikusok lődöztek idén is vaddisznókra. A mondén esemény nyílván jó alkalom tárgyalni is nekik, a médiának meg az év eleji uborkaszezonban egy kis szenzációhajhász hírvadászatra. Nem nehéz felkorbácsolni az indulatokat például az „állatkínzás, mészárlás, dőzsölés” szavak bevetésével/ismételgetésével, nem utolsó sorban az irigységre is apellálva. Arról kevesebb szó esik – ha esik egyáltalán – ennek apropóján, hogy a mezőgazdaság ágazatához tartozóan milyen elhanyagolt a vadgazdálkodás, az elszaporodott állomány milyen károkat okoz a gazdálkodóknak, és, hogy mindez kinek a felelőssége. Ez a hír persze nem olyan „nagyvad”, és úgy látszik, még a vadászidénye sem jött el.

                  (Bihari Napló, 2010.janurár 18.)

Ma megkezdődött a hajtóvadászat. Egyelőre a sajtósok lesik az érkező vendégeket, minden mozdulatukat, minden szavukat. Élesítik a fényképezőgépeket, kamerákat. A készülő cikkekbe pedig előszeretettel használják most is a mészárlás, vérontás kifejezéseket, idézik a mindenféle állatvédő szervezetek felháborodását, meg állategészségügyi hivatalok ejnye-bejnyézését. El vannak - vagyunk :(  - belőle pár napig.

Már nem is tudom hány évben, legalább 4x, 5x voltam ott ebben az időszakban. Tapasztalatból mondhatom, a hívatlan vendégeket, például a sajtósokat - csak a kapuig engedik. Nem volt ez mindig így, a vadászatok kezdetén még jóban voltak az újságírókkal, de közülük valakik állítólag össze-vissza írtak valamiket (csak neeem?), és elszakadt a bábrongy. Azóta ami hír bentről kiszivárog, azt akarják is, hogy kiszivárogjon. Még a hajtónak felfogadott helyiek sem beszélnek részletekről, mert félnek, hogy a következő évben nem fogadják fel őket, miközben jól keresnek két napi munkával, és még az apróbb zsákmányokból is csurran-cseppen valami. Mindez nem töri kedvét sem a bulvárnak, sem a nem bulvárnak: tévék közvetítőkocsijai állnak naphosszat meg éjszakahosszat a kapu előtt, tetejükön a nagy antennákkal, és várják, hogy történjen valami.

Ez a valami: néha bemegy, néha kijön egy kocsi, ami meg sem áll, néha hallik esetleg egy lövés valahonnan, a dombok mögül.

Akinek esetleg eszébe jutni a kerítésen átmászni:

Az egyébként egymásnak konkurens tévécsatornák riporterei pedig közös főzőcskézéssel, zenehallgatással mulatják az időt, néha bejelentkeznek, és szajkózzák ugyanazt.

A felhajtás a közeli falvak gyerekeinek is szórakozást jelent, jönnek bámészkodni:

 A vadászat pedig éppen úgy lezajlik minden évben, a rajta résztvevő hírességek nem sokat törődnek az egész külső felhajtással. Szokva vannak ők az ilyesmihez. Vadászat mindig is volt, és lesz is. Mint elégedetlenkedő.
Szóval, ma már vadászták/vadásszák a holnapi, holnap utáni vadászokat.
Repülőgép érkezik a nagyváradi reptérre, aki jött kiszállt, majd terepjárón elhajt(at)ott Bályok felé:

                                                                                          (Fotók: bihon.ro)

Van izgalom...

Szerintem meg már unalmas. (Mármint a kerítésen kívül.)

Élt 58 évet

Nem csak a mosónők, de az újságírók is korán halnak - emlékezetem szerint ezt Albert Ferenc kollégám mondogatta néhanap, és sajnos tartotta is ehhez magát. (A temetéséről készült videóm itt.)
Ez azért jutott eszembe, mert halálának évfordulója, és így, november 1. környékén kimegyek a sírjához. Ez nem érdem, vagy különösebb jócselekedet - úgy érzem, ez nekem kell. Sajnos, az élőkkel is egyre kevesebbet törődünk, nem is beszélve halottainkról.
Ez volt a kedvenc fotója magáról:

Nici, alias Alexandru Niţescu fotóriporterünk szemfülességét dícséri, aki egy egyházi kegytárgy kiállításon úgy fotózta le, ahogyan arca visszatükröződik egy oltáriszentség-tartóban.
Most is voltam a sírjánál. Igaz, nem ma, amikor "hivatalosan" kellene, hanem amikor legutóbb arra jártam, és úgy gondoltam, november 1. előtt már nem megyek többet a püspöki temető felé.
Amikor halottaimra emlékezem, ő is köztük van.
Aki ismerte - és aki nem - gondolatban odateheti saját mécsesét, gyertyáját az enyém mellé.

Sorbanállás seprűért

"Tanulj fiam, mert a végén még utcaseprőnek sem vesznek fel!” Mindannyian hallottuk ezt – vagy az ehhez hasonló – dörgedelmet annak idején az iskolában, ha nem is nekünk címezve. Bár az én megboldogult iskolaéveim idején még korántsem volt annyira megizmosodva a diszkrimináció–ellenesség, már akkor sem tartottam helyesnek, hogy az utcaseprőséget mint az ördögfajzat megfelelőjét használják a gyerekek riogatására. Lám, igazam lett, az utcaseprői „hivatal” manapság már egyenesen kinőtte magát, keresett szakmává lépett elő: a budapesti közterület–fenntartó által meghirdetett 10 helyre 1000 ember jelentkezett. A százszoros túljelentkezés oka a vonzó bérezés: 130 ezer forint (kb. 2000 lej) bruttó. Ennek nettó értéke megegyezik a rezidens (gyakorló) orvosok fizetésével – egészen addig, míg az utcaseprőknek három hónap után jár majd + 30 ezer cafetéria (fizetésen túli, választható formájú juttatás) és + tömegközlekedési bérletet. Ekkor utóbbiak már többet kapnak a test betegségeit összeseprő fiataloknál. Mondják, hogy az utcaseprőnek jelentkezettek között 10% a főiskolát vagy egyetemet végzettek aránya. Esetükben talán már snassz is az utcaseprő megnevezés, lehetne mondjuk közúthigiénia–logisztikai menedzser.

                                   Így oldják ezt meg a találékony kínaiak...
                                                                                      (fotó: hungag.blogspot.com)

A diplomás jelentkezők között lelni mérnököt, de – újságírót is! Ezek után mi várható az iskolában, mint mondhat a nebulót fegyelmezni akaró pedagógus? Tanulj, fiam, mert nem vesznek fel utcaseprőnek, aztán lehetsz mérnök, vagy orvos. Ha meg minden kötél szakad, esetleg újságíró.