Kelti a sajtó a feszültséget

Többször megfogadtam már, hogy az alábbi témában nem írok több véleményanyagot, mert "már én is unom magam" (ezt is mondtam már). A köröstárkányi megemlékezésről van szó és idén (is) borítékolható volt, hogy hullámokat fog vetni az esemény, mert, mint arról ITT beszámoltam, sok volt az évforduló (100 éve történt a vérfürdő, 20 év állították az alábbi fotómon látható emlékművet), a megemlékezők két tábora pedig kénytelen volt ugyanarra a napra szervezni (egybeesett nagypéntek és április 19.). Az is várható volt, hogy a tudósítás sem marad megjegyzés nélkül, s bár tiszta lelkiismerettel állítom, hogy legjobb tudásom szerint tettem eleget a szakmai elvárásoknak, biztos ami biztos, az általam legkényesebbnek vélt momentumokról hangfelvétellel biztosítottam be magam. 

Nem lepődtem meg tehát, amikor megcsörrent a telefonom a jelzett cikk megjelenése napján, annál inkább azon, hogy ki és mit kifogásolt. Nem terhellek a részletekkel, csak annyit, hogy egy szerintem abszolút jelentéktelen, számomra értelmezhetetlen dolog miatt háborodott fel a hívó fél (egy helyi közösségi vezető), ami az ő olvasatában egyenesen "lejáratásnak" minősült. Ő így gondolta, elfogadom, van ilyen. 

Ám ami tényleg meglepett, hogy kijelentette: a faluban nincs feszültség, vagy ha igen, csak azért, mert azt mi, mármint a sajtó szítjuk!

Tudom, több hírforrás a történteket "kozmetikázva" adta közre, sőt, olyat is tudok, amelyik a "nem létező" feszültség miatt egyenesen eltekintett a beszámolótól, tartva a későbbi bonyodalmaktól. Talán ez lenne a megoldás: a sajtó ne foglalkozzon a továbbiakban a tárkányi megemlékezésekkel. Magam tizenvalahány éve vagyok jelen mindig, mondhatnám ez az én nagypénteki keresztem. Szívesen leteszem, főleg, ha gátja vagyok a megbékélésnek. Vagy mit is beszélek, hiszen nincs is békétlenség. Hát ne lenne eztán sem.

A nagy közös hotel

Szomorú aktualitást adott a Magyarországon éppen nagycsütörtökön bemutatott Hotel Bumbai című filmnek, hogy húsvétra időzítve merényletsorozat szedett (eddig) 300 áldozatot Sri Lankán. A talán Ceylonként közismertebb sziget ugye India mellett van, utóbbi nagyvárosában, Mumbaiban (Bombay) történt a film alapját képező merényletsorozat 2008-ban, amikor november 26. és 29. közt 10 iszlamista terrorista 174 ember halálát követelő akciósorozatot hajtott végre. A film központi helyszíne a hatalmas és fényűző Taj Hotel, ahol "a vendég az isten". A terroristák oda is behatolnak, hiszen egy ilyen intézmény a legjobb hely, hogy a rivaldába kerüljenek, és mindenre lőnek, ami mozog. A hotel alkalmazottainak egy része pedig élete kockáztatásával menti a vendégeket. 

A film élénk érdeklődést váltott ki, ez már a netes helyfoglalásnál látszott, a terem legjobbnak tartott hátsó helyei jóval a hétfő esti vetítés előtt elkeltek. A film végig feszültségben tartott, annál is inkább, mert tudjuk, megtörtént ez a szörnyűség. Bár bennünk van, hogy mindjárt megjelenik egy akcióhős, aki jól rendet tesz, persze nem. Sőt, a valóságban is az történt, hogy pár elszánt és valójában fejét öngyilkosságra adó rendőrön kívül nem is érkezik a bajba jutottak segítségére senki 12 órán (!) keresztül, akkorra ér oda a fővárosból a kommandósok csapata... A túszul esettek között mindenféle nációbeliek voltak, a terroristák hitéhez tartozók is, nincs okunk kételkedni benne, hogy így volt a valóságban is. A gépfegyver tölténye azonban nem válogat, esetleg az elvakultság inoghat meg. A film nézőjében pedig nő a jogos indulat, amit csak tetéz, hogy nincs, nem lehet happy end a vége, nem csoda, ha ökölbe szorult lélekkel és kézzel jövünk ki a teremből. Onnan, ahol olyanok is ültek (egy éppen mellettem), akikről ránézésre akár azt is gondolhatnám, ők is "olyanok" - miközben lehet, éppen Debrecenben születettek, mondjuk régen ott egyetemre járt, majd letelepedett közel-keleti vagy afrikai szülők gyerekeként.

Mindezek után azzal a korántsem újdonságnak számító megállapítással jöttem ki a vetítőből, hogy micsoda becstelen dolog a terrorizmus és a terrorizmusra történő felbujtás (mindenféle ágas-bogas szövevényeivel, például a fegyverkereskedelemmel egyetemben), ugyanakkor nem kevésbé aljas dolog az ezzel történő manipulálás, a befolyásolt félelemben tartás. A távozók között hallhatóan nem volt mindenki egy véleményen velem, mármint az előző mondat második felét illetően, szerintem ezzel éppen annak jogosságát támasztva alá.  

                                        (Illusztráció: queensu.ca)

Ez a humor nem vicc

Humorista volt, most meg államelnök lesz: a 41 éves Volodimir Zelenszkij nyerte az ukrán elnökválasztást. 

Politikai előélete annyi van, hogy egy népszerű filmsorozatban eljátszotta már az elnököt, e mellett még korrupció ellenes jelszavakkal kampányolt, s ez úgy látszik, elég volt a korábbi elnökökkel megcsömörlött szavazóknak.

Nagy dolog, mondhatnánk, nálunk - és ezt a nálunkat most értsd bárhogyan - már évtizedek óta nem hogy humoristákból lett politikusok a vezetők, de inkább azóta lettek humoristák, hogy pozícióba kerültek. Nem is tudom, mi a rosszabb meg veszélyesebb. Mulatságosnak csak azért nem mondom, mert a mi bőrünkre gyártják a poénjaikat, melyeken ellenben egy világ szórakozik. 

Ha a mi "humoristáinkat" vesszük alapul, akkor Volodimir Zelenszkij is szép jövő elé néz, hiszen a támogatóinak címzett köszönetében elnökként végrehajtandó terveiről, akárcsak a kampányban, most sem beszélt. Minek is strapálná magát, hiszen, ha vannak is egyáltalán ilyen tervei, azok a választókat láthatóan nem érdeklik, így is megválasztották. És ez máshol is éppen így bejön. Újra, meg újra.

                         A humorista talán maga sem hiszi, hogy ez bejött...

                              (fotó: karpathir.com)

Égett. Égünk

Amilyen gyorsan terjedt a tűz hétfőn este Párizsban, a Notre-Dame falai és tetőgerendái között, legalább olyan sebesen terjedt a híre. Ami persze nem is csoda, hiszen párját ritkító katedrálisról, egyben kulturális szimbólumról van szó, másrészt nem is igazi közösségi(háló) tag az, aki nem értesítette azon nyomban ismerőseit arról, amiről azok is értesítették őt azon nyomban. 

Nem akarom én kisebbíteni a szörnyűség súlyát - miért is tenném? - és a részletekbe sem megyek bele - mindenki olvashat annyit, amennyit csak kapacitása elbír - inkább arra gondoltam, hogy ez az eset példaként szolgálhat majd, ha megérik rá az idő, médiatanodákban. Arra, hogyan lehet egy valóban súlyos katasztrófát azon nyomban az ilyen-olyan érdekek szolgálatába állítani. Hiába jelentette ki az illetékes hatóság már igen hamar, hogy az előzetes vizsgálat alapján a tetőszerkezet javítási munkálatai közben bekövetkezett baleset okozta a vészt, ez csak (hogy úgy mondjam) olaj volt a tűzre azok számára, akik mást akarnak látni, hallani. 

Én nem jelenthetem ki, hogy valóban baleset volt-e vagy sem, de erre valók a szakértők. Akinek a végleges megállapítását illene megvárni. Legalább a hivatásos médiának. Talán akkor is ráérnének azt is egy ördögi terv részének tekinteni. Bár igaz, minek addig várni, addig kell ütni a vasat, míg meleg (nesze, megint egy tüzes példálózás...). Kétségtelen, az elmúlt órákban olvastam igen komoly elemzéseket, híreket megható jelenetekről, hősies tettekről, de olyan valóban szakszerűen megírt, többé vagy kevésbé bujtatott utalásokkal megszerkesztett, ki nem mondott, de egyértelmű sejtetésekkel teletűzdelt, "cáfolhatatlan" fotókkal alátámasztott cikkeket is, amiktől még a tűzoltók fecskendője is lángra kapna. És még egy nap sem telt el az első lángocska fellobbanásától... A Notre-Dame tetőzetének beomlásával a manipulációs lehetőségek tárházának újabb kapuja nyílt meg.

                              (fotó: europress)

A megtalált hiányzó láncszem

Hogy miért nézek animációs filmeket? Mert jók. Legalábbis arányaiban nem rosszabbak, mint az egyéb filmek. És jobban  is szeretem, mint a mindenféle supermanes fantasy-filmeket.

Itt van mindjárt a minap bemutatott A hiányzó láncszem című, kanadai-amerikai családi animációs film. Annál mindenképpen többen érdemel(ne), hogy a debreceni Cinema City egyik legkisebb termében vetítik, abban is összesen 9-en ültünk. A sztori: egy angol kutató rálel az emberiség fejlődéstörténetének "hiányzó láncszemére", és bundás ősünkkel nekivág a világnak, hogy megkeressék az ő rokonainak vélt óriásokat a Himalájában. Egymást követik a kalandok, és persze minden egy kicsit másként alakul, miközben egyik poén a másikba ér. Én nagyon jól szórakoztam. 

A viccek mellett azért van némi görbetükör is elénk állítva: a XIX. század végén (az egyik jelenetben látszik, hogy éppen épül az Eiffel-torony, egy másikban a Szabadság-szobor) a tudományos haladástól irtózó egyik angol gentleman úgy véli, hogy "a szakadék szélén állunk" (mármint ők akkor): elektromosság, evolúciós elmélet, szavazati jog - mi jöhet még?! Hogyan lehet megmenteni szerinte a civilizációt? Bérgyilkost kell küldeni az új eszme úttörőjére. A végéről pedig még egy megállapítás: az embereknek zsákmány kell, hogy igazolják önnön fontosságukat. Hát így.

Persze a gyerekeknek nem feltétlenül kell foglalkozni ezekkel a megállapításokkal, már ha elviszitek őket erre az Indiana Jones-sztoriknál nem meredekebb családi filmre. Erre most nagy esély van, hiszen nyakunkon a húsvét, ilyenkor pedig egyre inkább elhúz mindenki szerteszét, mielőtt becsenget az első locsoló. 

                                          (Illusztráció: port.hu)

Míg a kolibri egyet csap a szárnyával...

A legenda szerint Nagy Sándor hadvezér halála előtt három kívánságot fogalmazott meg temetésével kapcsolatban: 1. korának kiemelkedő orvosai vigyék koporsóját, hogy mindenki láthassa, mennyire tehetetlenek a halállal szemben; 2. kincseit szórják szét a temető útján, hogy mindenki láthassa: amit e világban szerzünk, az itt marad; 3. kezei lógjanak ki a koporsóból, hogy az emberek láthassák: amikor a legértékesebb kincs, az idő véget ér, ugyanúgy távozunk a világról, mint ahogyan születtünk – üres kézzel. 

Az elmúlt évezredekben sokan sokféleképpen magyarázták ezeket a bölcsességeket és valójában erre épül A kolibri projekt című film is (nem tévesztendő össze a Jason Statham-féle Kolibri kód-dal).

Kitalált történetről van szó, ám annyira valósághű, hogy simán hihető. Arról van szó, hogy a szuperszámítógépek tőzsdei ügyvitelének korában a másodperc töredéke alatt lehet dollármilliókat nyerni vagy veszteni. Az idő tehát a szó szoros értelmében pénz, a főszereplők pedig egy több ezer kilométeres kábel lefektetésével akarnak akkora időelőnyre szert tenni az adatátvitelben, amennyi idő alatt... a kolibri egyet csap a szárnyával! ("A kolibrik másodpercenként akár kétszáz csapást is végezhetnek apró szárnyaikkal" - natgeotv.com) Ez milliókat jelentene nekik, ellenlábasuknak viszont ugyanannyi veszteséget, és elindul a kaland. Nem hiába volt, hogy a stábot a világ első számú optikai kábelgyártója tanította be, olyan szöveget nyomnak, hogy sokszor nem is értettem, de az világos, hogy nagy pénzre megy a játék egy hihetetlenül kicsi időelőny megszerzése révén. Miközben egyre jobban belelovalják magukat a csatározásba, egyszer csak kiderül, hogy valóban az idő a legértékesebb - de egészen másként: néhány hónap, esetleg év az, ami a fiatal főszereplő életéből hátra van. Mennyire kevés, pedig ennyi alatt hányat csap egy kolibri?! És mindjárt más fényben látja a dollármilliókat. Éppen úgy, ahogyan Nagy Sándor látta a saját kincseit kb. 2350 évvel ezelőtt. 

Mi változott?

                                              (Illusztráció: port.hu)

                                        

Csúcs természetfotók

Több szempontból is kivételes kiállítás nyílt szombaton este Debrecen főterén. 

Kivételes, mert kültéri kiállításról van szó, 333 négyzetméteren 623 fotót állítottak ki olyan csúcsminőségű elektromos pannókon, melyek nappal is élvezetesek, de sötétben, megvilágítva szenzációsak.

És azért is kivételes, mert Budapest után a vidéki városok közül elsőként Debrecenben látható ez a kiállítás ebben a formában, melyen Máté Bence természetfotós képei láthatóak. 

Máté Bence a világ egyik legismertebb természetfotósa, a BBC világverseny történetének legeredményesebb fotósa, az egyetlen, akit az év ifjú természetfotósának és az év természetfotósának is megválasztottak, illetve egyidőben a verseny minden ranglistáját vezeti. Egy 2014-es felmérés szerint ő a kilencedik legismertebb magyar külföldön azok közül, akik hazájukban élve lettek sikeresek. A Panasonic fényképezőgépek "nagykövete" és elsőszámú természetfotós-tesztelője.

Ennyit a lexikon-szerű, mindenki által elérhető infókról.

A kiállítást sokakkal egyetemben megnéztem napfénynél is, de az igazi, mint mondtam, este volt, nem véletlenül időzítették (helyi idő szerint) 19 órára a megnyitót. Ezen sok minden elhangzott, a fotós zsenialitásáról, megszállottságáról, kitartásáról, arról, hogy napokat, heteket ül egy-egy általa épített lesben (melyeket szintén világszínvonalúaknak tartanak). Volt olyan fotósorozata, mely mintegy 100.000 (százezer) képből állt és ennyiből 4-et (négyet) talált saját mércéje szerint használhatónak!

A kiállításon témák szerint csoportosították a fotókat, ebben állatfajok (például Costa Rica madarai, kétéltűek és hüllők, afrikai vadvilág) vagy témák (pl. harc, zsákmány, művészi) szerint szerepelnek, ugyanakkor azt is elárulja, hogy egy-egy fotósorozat hány darabjából válogatta ki a legjobbakat. Ezek a néhány ezrestől a százezres tételig terjednek. De bemutatja a hátteret is, milyen az, amikor derékig gázol a kajmánokkal teli folyóba, amikor karnyújtásnyira merészkedik medvékhez, kígyókhoz, vagy éppen hozzá merészkednek közel madarak. És sok hírességgel is megosztotta a les fedezékét. vagy van egy kép, ahol David Attenborough-val látható, aki gratulál neki.

Ha végigböngészed a kiállítást, összességében láthatsz 200 madár-, 50 emlős-, 20 háziállat-, 58 pók-, 22 szitakötő-, 109 lepke- és 148 egyéb ízeltlábú-, 10 hüllő-, 15 kétéltű-, 60 puhatestű állatfajt. 

Már a megnyitó időpontjáig 9 és 10 ezer közt volt a nézelődők száma, ezt úgy mérik, hogy bizonyos pannók között lézerfény van, amit az elhaladó megszakít és ezeket a megszakításokat számlálják. Persze a projekt komplexen van felépítve, a tárlat keretében lehet vásárolni hűtőmágneseket, színes kiadványokat, könyveket.

Ha arra jársz április végéig, szerintem mindenképpen nézd meg. Akár nappal, akár este.

Alább a kiállításról néhány fotó (mármint a helyszínről), majd pár felvétel a tárlat anyagából vagyis fotók Máté Bence fotóiról - melyek rákattintással nagyíthatóak.
    (A kiállításról videó ITT.)
U.I.: Április 11-én Máté Bence megnyerte a World Press Photo év természetfotósa díjat.

Azonosítottam magam velem

  "Személyi igazolvány, van, tehát én létezem,
   Személyi igazolvány, az egyetlen igazolvány
   mellyel hitelt érdemlően igazolhatom,
   hogy azonos vagyok velem."

Bródy János 1980-ban megjelent Hungarian Blues című lemezén található a Személyi igazolvány című dal, ebből idéztem a fentiekben. A dalszerző szerint a személyi igazolvány hitelt érdemlően bizonyítja, ám néha még ennél is hitelt érdemlőbben kell.

Történt, hogy bizonyos, törvény adta lehetőséggel élve rendezni akartam valami birtokviszonyt. Bár tudtommal rendezve volt, de biztos ami biztos, nézzünk csak utána, láttunk már karón varjút...

Hacsak lehet, az egyszerű ember nem merészkedik be a bürokrácia rengetegébe, maga helyett hozzáértő, bozótvágóval felszerelt dzsungelharcost küld. Utóbbi vágta is a liánokat becsülettel, és már majdnem a végére ért, amikor alapvető gond adódott: ki is vagyok én? Tudni kell (vagyis nem kell, de ide tartozik), hogy a családnevem mellett két keresztnevem van, a másodikat sosem használtam, de attól még van. Ügyintézés közben pedig előkerült egy sok-sok évvel ezelőtti dokumentum, melyen - hála az akkori ügyintéző alaposságának... - csak a közismert keresztnevem díszelgett. A mostani ügyintéző ezt észrevette, s bár minden egyéb adat stimmelt, adódott a briliáns kérdés: akkor most mi van? Az ügyintézésben egy előre nem látható vargabetűt kellett tehát tennem egy közjegyzői irodába, ahol kijelentettem, hogy én azonos vagyok velem. Természetesen a kijelentésnek, pontosabban annak hivatalos-pecsétes írásba foglalása nem ingyenes mulatság, de minden pénzt megér, hogy tudjam, én én vagyok. El is tettem egy másolatot, ha még valakinek kétségei lennének majd esetleg, mit lehet tudni manapság...

Azóta jutott eszembe, hogy talán itt lett volna az alkalom (OK, tudom nem ez az, de attól még lehet filozofálni rajta), hogy trendhy legyek és magyaríthattam volna a családnevemen is, hogy a sváb hangzás helyett nemzethybb legyen, mondjuk a Rencz helyett Rhentzy. Már szinte érzem a vállamon a kaczagáhnyt. 

                               (Illusztráció: weborvos.hu)

Harry Potter és a máglyarakók

Ma, április 2-án van a Gyermekkönyvek Nemzetközi Napja, s bár nem ma történt, én éppen ma olvastam a hírt, miszerint "a lengyelországi Koszalinban katolikus papok könyveket égettek, többek között a Harry Potter és a Twilight sorozat darabjait. (...) Más tárgyak is a rögtönzött »máglyákra« kerültek, például egy afrikai maszk és egy »Hello Kitty«-s esernyő is." (hu.euronews.com) Az elkövetők "természetesen" egyházi tanításra hivatkoztak, Mózes ötödik könyvéből vett idézetre: "Bálványaikat égesd el tűzbe vetve, ne kívánd meg, s ne tartsd meg az aranyat vagy ezüstöt, ami borítja őket, nehogy bajba juss, hiszen az ilyesmi utálat tárgya az Úr, a te Istened szemébe”.

Magam nem szeretem a Twilight-sorozatot, sem könyvben, sem filmben, a hasonlóakat sem. Erre van egy egyszerű megoldás: nem olvasom, nem nézem. Ellenben a Harry Potter-sorozat minden kötetét - bár a gyerekirodalomba sorolják - olvastam, nem sokkal megjelenésük után, ahogyan hozzá lehetett férni. És szerettem is. A filmek, melyek szerintem nem adják teljesen vissza a könyv élményét (amint általában a megfilmesítések), azóta is állandóan mennek valamelyik tévécsatornán. 

A hír olvastán az jutott eszembe, hogy vajon volt-e a történelem során olyan kor, amikor nem éltek a szájhagyomány útján, aztán később, a betűvetés megjelenése után már nyomtatásban különféle boszorkányos, varázslós, vérfarkasos, éjfélkorszellemmegjelenős történetek? Nem hiszem, abban azonban egészen bizonyos vagyok, hogy nem volt olyan kor, amikor el ne követtek volna valamit az emberiség ellen éppen a vallás(ok) ezzel ellentétes tanításaira hivatkozva. 

Vajon hány Harry Potter kötetből építettek máglyát? 

És hányból kellett volna, hogy elhamvadjon a varázslótanonc jelentette fenyegetés? 

A Hellő Kitty-s esernyő füstjétől hányan térnek vajon a jó útra? Mármint a máglyarakók által annak mondottra? 

Tudom, hülye kérdések, de - már elnézést - nem is normális eset kapcsán tettem fel.

A jövő hónapban lesz 86 éve, hogy 1933. május 10-én a berlini Opera téren mintegy 20 - 25.000, "a német szellemet mérgező" könyvet égettek el Joseph Goebbels, a Harmadik Birodalom népnevelési és propagandaminiszterének a német irodalom megtisztítása jegyében kiadott utasításai szerint. A fekete listán volt mások mellett Bertold Brecht, Ernest Hemingway, Jack London, Heinrich Heine, Eric Kästner. Utóbbi szemtanúja is volt a birodalmi rádió által élőben közvetített égetésnek, vagyis látta saját köteteit elhamvadni... Valamennyi író nevét ismerjük ma is, műveiket játsszák a színházak, a belőlük készült filmeket a tévék. A berlini könyvégetés helyszínén 1995 óta van emlékmű, előtte Heinrich Heine (azóta beigazolódott) jövendölése 1820-ból, az Almanso című tragédiájából: "Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is meg fognak égetni."

Ma vajon hány lépésre vagyunk attól, hogy az ilyen-olyan gyűlöletkeltések eredményeként Európában máshol is nemszeretem-könyvek alatt sercenjen a gyufa?

Befejezésül egy Harry Potter idézet, pontosabban a Harry Potter és a Félvér Herceg című kötetből való, Dumbledore professzor mondja: "Van fogalmad róla, mennyire rettegnek a zsarnokok az elnyomottaktól? Mind tisztában vannak vele, hogy előbb-utóbb lesz egy az áldozataik között, aki feláll és visszavág."