A 92. Oscar-díj átadás előtt csupán pár órával nagy volt a kísértés, hogy olyan filmre üljek be, melyet még nem láttam, ám ott van az esélyesek között. (A Botrány című, amiről ITT írtam, a jelölései közül a legjobb haj és smink kategóriát húzta be.)
Végül olyan filmre esett a választás, mely nem csak a 100 éve született Béres József és az általa felfedezett Béres cseppről szól, de az 1960-1970-es évek Magyarországáról, sőt, a "szocialista tábor" működéséről is. Sokkal inkább, mint például a Drakulics elvtárs, ami végül is még egy évtizeddel korábban játszódik, meg más a felfogása is, ám A feltaláló mégis jobban betalál.
"Akkor leszek az elvtársa, ha társam lesz az elveimben", mondta a film szerint Béres József, az agrármérnök, a növényekre, állatokra és emberekre hatással lévő összefüggés felfedezője főnökének akkor, amikor ennél kevesebbért is tűntek el emberek börtönajtók mögött.
Már a netes helyfoglaláskor látszott, hogy a február 6-án bemutatott filmre az átlagosnál nagyobb az érdeklődés, persze, ha a csillagháborús meg fantasy filmeket nem vesszük figyelembe, de azt igen, hogy ez mégis csak magyar alkotás. Arra számítottam, hogy a publikum túlnyomó részt abból a korosztályból fog állni, aki maga is átélte azt a korszakot, de örömmel láttam, hogy legalább a fél ház még nem is élt azokban az év(tized)ekben. Persze minden évtizedre igaz az a kijelentés is (szintén idézet a filmből), hogy a haza ott van, ahol félelem nélkül élhetsz...
Hogy a történet mennyire idealizált, mennyire nem, nem tisztem megítélni, az biztos, hogy amennyit én gyerekként annak idején halottam / hallhattam róla, annak megfelel. Meg annak is, hogy aki kilógott a sorból, azt vissza kellett oda kalapálni, vagy... megszüntetni a problémát. Mert a probléma nem egyértelműen a Béres csepp volt, a "csodaszer", hanem az, hogy egy vidéki agrármérnök nehogy már jobban tudjon valamit, mint a párt. (Még jó, hogy az a világ már elmúlt... khmmm.) Hogy emberéletekről van szó? Igen, mindként részről. Egyiken a betegekéről, másikon a tekintélyvesztéstől rettegő elvtársakéról. Egyik oldalon ott van Béres József édesanyjának intő szava, miszerint ha segíthetsz valakin, akkor azt kötelességed megtenni, másik oldalon meg ott egy előre eltervezett per, megkoreografált tanúvallomással és ítélettel, mint A tanúban.
A korrajzot tartom tehát a film erősségének. Például az ilyen párbeszédekért, ami a főszereplő és megfelelési kényszerrel élő igazgatója (kinek szobájában jelkép értékűen ferdén állt Lenin fotója, lásd a címet) között zajlik (lehet, nem szó szerint van):
-Tanulni, tanulni, tanulni. Milyen jól mondta Lenin elvtárs!
-Mifelénk úgy mondják, jó pap is holtig tanul.
-De ma már nem csak a papok tanulhatnak.
-Nem, hála istennek.
A feltaláló kritikusai szerint a film elnagyolt. Való igaz, nem egy dokumentumfilm, az életrajziak meg már csak ilyenek: valaki mindig másként tudja. De talán még a kritikusokban is ott van a késztetés, hogy a moziból kijövet egy patika felé induljanak...
(fotó: port.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése