(A nagyításhoz kattints a képre.)
Az első kép címe legyen mondjuk, hogy kapaszkodás a párhuzamosok között:
A következő már sok évvel ezelőtt készült valahol a Duna partján, Verőce közelében, ahol egy rakpart kőrengetegében is nyílt a virág:
Egy ugyancsak régi kép, valahonnan a Belényesi-medencéből, bizonyítékként a hétköznapi ember leleményességére:
Amikor már nincs hozzátartozó, vagy olyan, mintha nem lenne, a természet nem hagy cserben:
Lehetne találós kérdés is, de inkább elárulom: a Tordai hasadék egyik korhadt fájának törzséből látjuk az eget:
Itt aztán nem kell félni, hogy a riasztás nem fog hallatszani:
A következő kettő kapcsolódik annyiban, hogy a tetőtéri zöldövezet önmagától történő burjánzását mutatja be (illetve az épületek elhagyatottságát). A fotók készülte óta mindkét helyszínen van változás: az elsőnél (Diószegen), hogy a padlásfák már nagyobbak, a másodiknál (Érmihályfalván), hogy az épület újjáépítése már előrehaladott állapotban van:
A debreceni Roncs nevű kocsma elé ültetett "aranyember" mellé helyet lehet foglalni, együtt figyelve a szökőkút vizét:
Ehhez a téli képhez nem kellett messzire menni, csak a saját kertemig. Nem is kellett hozzá más, csak egy négyzetméter érintetlen hó, egy ottmaradt növénykóró meg egy kis bágyadt napfény. Mintha a legnagyobb hómezőn lennénk:
Nem, ez nem egy fedett repülőgépfelszállópálya, hanem a híres ottományi vizespince, mely igen szemrevalóan néz ki felújítása után, és várja a látogatókat, például hasonló fotók készítésére:
A 48-as főút (határátkelő-Nyírábrány - Debrecen) modernizálási munkáinak hivatalos kezdetét jelző ünnepségen adagolják a maroknyi betont a kőműves serpenyőkbe (fángli), hogy a nyakkendősök aztán jól letegyék az alapkövet:
Végül pedig az érmihályfalvi Hazaváró Édesanya szobra, az előtte virágzó selyemakác árnyékából. A színeken mit sem változtattam, ez ilyen:
