Az én fotógalériám 5.

A szokásos szöveg: a negyedik után itt az ötödik (ITT az első, ITT a második, ITT a harmadik). Most is hangsúlyozom, saját felvételek és mentesek a tartalmat befolyásoló manipulációktól. (Nagyításhoz kattints a képre.)

Elsőre itt egy kis őszi hangulat (a fotó Érsemjénben készült):

Ez pedig a bolygónk kicsinyített másolata a nagyváradi Sas palotánál, arról a rendezvényről, melyről bővebben ITT írtam:

Egy telefonos holmikat árusító üzletben mivel támasszák ki a folyton becsapódó ajtót? Hát egy régi Nokia 3210-essel, ami a maga idején a legnépszerűbb márka volt:

Aranymondás a járdán - biztos nincs fészbukja:

Fürdőzés, mielőtt befagy a "medence":

Sport, vagyis inkább egy kis hangulat falusi focimeccsről (évekkel ezelőtt készült kép):

Egy dupla kép: ártézivíz-forrás tört fel Hegyközszentimre határában, rozsdaszínűre festve a környékét, a víz pedig tóvá változtatta a környéket:

Egy kis falunapi hangulat az elmúlt nyárról: a szalacsi menettánccsoport tamburmajorja:

Ez a fotó nem Kínában, vagy valamelyik dél-kelet ázsiai országban készült, hanem Érmihályfalván: százak járnak munkába az ARA cipőgyárba:

Dekoráció-lábbeli egy debreceni szaküzlet előtt:

A temető is el tud öregedni: az egyik sírkő már kidőlt, a mögötte levő még áll, de csak "mankóval":

Hangulatos szalmabála-kombájn a nyáron Érkörtvélyesen tartott traktorderbin:

Amikor túl nagy a választék a ruha (cipő, táska, bútor) boltban:

Egy újabb képsorozat, a visegrádi koronázási szobor. Eredetileg a szobor + száraz növényzet egy lila virággal - kompozíció volt a cél, ám egy ismeretlen "alkotó" installációja felülírta azzal, hogy a szobor csúcsára, akrobatikus ügyességgel felmászva, egy melegítőfelsőt tűzött (ugyanaz közelebbről, távolabbról):

Végül egy feladvány - bár a szöveg nehezen olvasható, mert panorámafotózás funkcióval készült, hogy az egész látszódjon, ám így is kibogozható: retro véradás lesz. Vagyis már csak volt. Aki tudja, mitől lehet retro egy véradás, az mondja már meg, köszönöm.

Öt tonnás terhelő bizonyíték

Gyakran az észak Velencéjének nevezik a belgiumi Brugge városát (bár ez manapság nem jó ómen a mindent elárasztó árvíz miatt), óvárosa 2000 óta rajta van az UNESCO világörökségi listáján, 2002-ben Európa kulturális fővárosa volt. Ehhez minden bizonnyal hozzájárul, hogy például nem csak kiállításokban, de köztéri szobrokban is gazdag. Ami persze vonzza a turistákat.

Meg a nem turistákat is.

Már jó kilenc éve annak, amikor egy Salvador Dali munkáiból szervezett kiállításon valakik egyszerűen a táskájukba rakták a spanyol zseni egyik szobrát. Igaz, a "Nő fiókokkal" (La Femme aux tiroirs) című alkotás fél méter magas és 10 kiló súlyú volt, de a százezer euró értékűre taksált zsákmány megérte a cipekedést.

Nem aprózta el ennyire a "művészet iránti vonzódást" az a román állampolgárokból álló bűnbanda, mely ugyancsak Brugget-t választotta célpontjául: egy összességében 5 tonna (!) súlyú szoborcsoportot lovasítottak meg, igaz, nem az eredeti helyéről, hanem ahonnan azt darabjaira szedve tárolták, míg a helyéül szolgáló tér felújítása zajlik. A tetteseket nem a művészi hatás ihlette a tolvajlásra, inkább az alkotás anyagául szolgáló bronz, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy fémtolvajokról van szó. A The Brussels Times úgy tudja, három gyanúsítottat állítottak elő, akik valójában derekas munkát végeztek. Egyrészt meg kellett szervezni a cucc elszállítását, hiszen 5 tonnát mégsem lehet csak úgy táskába tenni, mint egy kis himihumi Dali-szobrot. Aztán orgazdát is kellett találni, hiszen ha rajtuk marad, mégse tehetik ki otthon a kertbe, hogy irigykedjenek a szomszédok (bár, ha az a kert itthon van...). A feladatokat sikerrel teljesítették, a hatóság szerint a szoborcsoport már nem is létezik, "valahol, talán Hollandiában" már be is olvasztották. Az is tudható, hogy a csoportot régóta figyelte a rendőrség, de eddig nem volt ellenük terhelő bizonyíték. Hát most ez az öt tonna igen terhelőnek tűnik. 

Ha ellenben azt nézzük, hogy annak idején Bécsben (később Londonban is) hattyút ettek a Románia imázsán serényen dolgozók, mára pedig a képzőművészeti alkotások keltik fel figyelmüket, akkor határozott fejlődést kell elkönyvelnünk.

                    Ez az a szoborcsoport, ami állítólag már nem létezik...

                          (fotó: szekelyfold.ma)

Ez nem a karácsonyi angyalok völgye...

Ha karácsonykor játszódó filmet akarsz megnézni, akkor ez nem az, amire vágysz. Általában. Mert az ünnephez inkább illik mondjuk a Jégvarázs 2., nem volt tehát véletlen, hogy a mozi előtere gyerekekkel és szüleikkel volt szinte tele. Olyan gyerekekkel, kislányokkal is például, akikhez hasonló korúak a "főszereplői" a legújabb magyar kriminek, az Erdélyben - a történetből kikövetkeztethetően - 2011. karácsonyán játszódó Valan - Az angyalok völgyének. 

Amikor nagy port kavart a nyáron a Caracal-ban történt tinirablások (a mai napig nem tisztázott egyértelműen, hogy gyilkosságok is?) ügye, akkor olvastam valahol a megdöbbentő adatot: csak az elmúlt évben több mint ötezer (5078!) gyerek tűnt el otthonról Romániában, közülük 151 a 10 éven aluli, 1410 a 10 és 14 év közötti, 3517 pedig a 14 év feletti. Utóbbi kategóriába tartozik, illetve tartoznak azok a kislányok is, aki után a film valódi főszereplője nyomoz. 

A filmhez "egzotikus" forgatási helyszínként szolgál Balánbánya (románul Bălan), ami a filmben Valan néven szerepel, a filmbeli járművek is Hargita megyei rendszámúak. A lepukkant bányászvárosi környezet "ideális" a bűnözéshez, például a leánykereskedelemhez. E kettőhöz utánérzésként eszedbe juthat Székely Csaba: Bányavirág című drámájának hangulata, de akár az Elrabolva című filmtrilógia első része is, mintha egy pillanatra abból elevenedne meg az a hihetetlen bordélytanya... Valanban már az 1989-es forradalomkor sem volt egyszerű az élet, mi, Romániában lakók sokkal jobban érezzük a film hiteles közelítését az akkori és mai viszonyokhoz, a román-magyar egymás mellett élés buktatóihoz, mint a magyarországi nézők. Nem volt véletlen tehát, hogy a teremben - bár, mint mondtam, a moziban nagy tömeg volt - összesen kilencen ültünk. Nagyobb érdeklődésre számíthat a film székelyföldi bemutatóin (Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön), illetve Kolozsváron. És talán általában is nagyobb érdeklődésre számíthatna, ha az egyébként a világ bármely pontján megeshető történetet a hollywoodi filmgyár dolgozta volna fel több autósüldözéssel, lövöldözéssel, robbantással és nem utolsó sorban szexjelenettel. Bár utóbbiból ebben a változatban is van egy (egyébként szerintem teljesen indokolatlanul), a filmnek tagadhatatlanul van egy hangulata, ami sehol máshol nem érvényesülhet. Na, ezért voltunk csak kilencen a teremben. S bár a sztori eléggé tartja a feszültséget, meg fordulatos is, a végére pedig a gyilkossági ügy is megoldódik, mégis hiányérzettel jöttem ki a teremből: a leánykereskedelem ügye, ami valójában belendítette a sodrást, elvarratlan maradt. De lehet, így van ez jól (mármint a filmben), hiszen a valóságban is valami ilyesmi történik. Lásd a már említett Caracal-i ügyeket...

                                    (Illusztráció: corvinmozi.hu)

Az ember, aki átment(em) a hídon

Munkámból adódóan voltam először Esztergomban. A részletekből csak annyira emlékszem, hogy egy érmelléki borászok alkotta delegációval mentem, akik a Bazilikába vitték boraikat a Szent János-napi boráldásra. Arra nem, hogy, melyik évben volt ez, de legalább, sőt, inkább több, mint másfél évtizede. Az biztos, hogy 2007 előtt, hiszen Magyarország még nem volt a schengeni övezet tagja. 
Egy napos volt a kiruccanás, a "hivatalos" program mellett nem sok minden fért bele, de a Bazilika melletti, akkor még viszonylag új koronázási szobrot megnéztük, és elmentünk a Mária Valéria hídhoz is, a magyar oldali hídfőhöz. A szlovák oldalra akkor persze még nem lehetett átmenni - mint mondtam, a schengeni övezet még csak álom volt akkor - de egy kicsit adtunk a sebzett magyar léleknek, háborogtunk a történelmi igazságtalanságon. 
A minap újra Esztergomban járhattam. Bár egy schengeni határ átlépése már nem jelent újdonságot, nem hagyhattam ki, hogy át ne ballagjak a hídon Párkányba. Egy kicsit persze rákészültem az élményre. "Szemeztem" a híddal a Kálvária dombról, a már említett koronázási szobortól, majd a Bazilika kupola alatti oszlopsoránál lévő körkilátótól. 
Utóbbiról már sasoltam, hogy valóban van-e gyalogosforgalom. Volt. Hát akkor...
Jöttek-mentek a magyar és a szlovák rendszámú autók, idősek és fiatalok gyalog vagy biciklivel. Fiatalember hátán iskolatáska-hátizsák, a fejhallgatójára ügyel menet közben, lehet, éppen iskolába jár át Esztergomba. Egy idősebb pár bevásárlótáskát húz maga után, ideát biztos olcsóbb a cucc. Ügyet sem vetnek rám, biztos láttak már ilyen csodabogarakat, aki a híd közepén lévő, a határt jelző szlovák, később a magyar táblával próbál fotózkodni. Csak ki ne lépjek az 1+1 sávos autóútra, mert a járművek szinte egymást érik, az oszlopoktól meg nem látnának a sofőrök. Átmentem Párkányba (én nem fordultam vissza, mint 2009. augusztus 21-én Sólyom László akkori magyar köztársasági elnök), az első elágazásig, közben elolvastam a szlovák meg magyar feliratokat, onnan is megbámultam a Duna felett a Bazilikát, majd visszaindultam. A magyar oldalon, a hídfőn lévő Magyar Királyság-címernél fotózkodtak valakik - ez megnyugtató, nem csak én turistáskodom itt. 
A hegymászók szokták mondani, hogy azért kell felmenni a hegyre, mert ott van. Ezt eddig elég botor magyarázatnak gondoltam. Ha most tőlem megkérdezné valaki, miért mentem át a hídon, hát...., mert ott volt. S mert csak úgy megtehettem.
- A híd a Bazilika kupolája alól, ott jobbra (kattints rá, úgy nagyobb):

- A Kálvária dombról a Bazilika, a Duna és odaát a szlovák oldal:

- A híd a koronázási szobortól:

- A határ innenső...

- ...majd onnansó oldalán:

- A Bazilika a párkányi Duna partról:

- Gyalogosok és autósok jönnek-mennek, ügyet sem vetnek a királyság-címerrel fotózkodóra:

Queen koncerten Debrecenben

Akkor tudtam meg, hogy a debreceni Kölcsey Központban lesz a koncert, amikor megkaptam rá ajándékba a jegyeket. Hát nem a legpraktikusabb forgatókönyv? Bevallom, addig nem is tudtam, hogy létezik a Killer Quenn együttes (mely név a Queen együttes 1974-ben megjelent, első átütő sikerét hozó dalának címe is), s amelyik 1993-ban tartotta első Queen-imitáló koncertjét. Patrick Myers énekes szerint az egészet egy lenyűgöző kalandként élték meg, ami teljesen megváltoztatta az életüket, hogy aztán ugyanazokban a teltházas arénákban lépjenek fel, mint annak idején az eredeti banda. "Minden apró részletre figyelmet fordítottak. Killer Queen a legjobb Queen Show, amit valaha láttam", írta róluk Duncan Kennedy, a BBC riportere. 

Ezek tudatában indultam hát a debreceni koncertre, hogy egy éven belül másodszor találkozzam egyik kedvenc együttesemmel - tavaly novemberben volt, ugye, a Bohém rapszódia című film bemutatója (arról ITT írtam). Ha már élőben nem láthattam őket, akkor, ahogy lehet.

A koncertterembe minden korosztály érkezett, alig tizenéves kissráctól a ránézésre a hetvenen túli nagymamáig (Freddy Mercury is 73 lett volna idén szeptemberben, ha nem halt volna meg már 45 évesen...) Miközben "bemelegítésként" Dire Straits szólt a hangszórókból, csak méregettem a széksorokat: itt végig ülni kell?!

Aztán megszólalt az One Vision, és elkezdődött a "Queen Show from London", ami valóban leképezte azt, amit a Queen-koncertekről ismerünk: egyik világsláger a másik után, miközben a zenészek a megszólalásig hasonlítanak is az eredeti tagokra, a szólista mozgása is kísértetiesen egyezik - ha nem tudnánk, hogy hasonmás zenekar, akár eredetinek is gondolhatnánk. Hiszen a muzsikusi kvalitásaik is ehhez mértek (naná, másként hogyan kaphattak volna jogot a showra), és ebből adódik a kérdés: miért nem saját magukat adják, ha ilyen profik? Biztos több lehetőség, több biznisz van egy Queen-imitálásban még mindig. Hiszen végül is mi is a Queen-ért rajongunk, az ő zenéjükért mentünk el erre a koncertre is. Mert sokan elmentünk. Előttem két sorral egy idős hölgy végig ült, de ültében is "élte a zenét". Közvetlen előttem egy harmincas fiatal pár, a férfi látható közönnyel "tűrte" az eseményeket (közben az ő telefonjáról leshettem, hogy a Puskás Aréna avatómeccsén 2-1-re nyert Uruguay), nyilván a párja kedvéért volt ott, akit ellenben majd szétvetett az energia. 

A dobos ritmuspróbákat tartott tapsolásból, az énekes énekpróbát vezényelt, ugyanakkor többször is talpra szólította a publikumot. Ugrottunk is, ám dilemmát okozott, hogy nem mindenki állt fel, tehát takartad a kilátást a mögötted levőktől. De nem tűnt, hogy bárkinek bármi kellemetlensége lett volna. A Radio GaGa ritmusára tapsoltunk a fejünk felett, mint a tömeg a Wembleyben, a Bohém rapszódiára lámpáztunk a mobiltelefonokkal. Így telt el egy óra és 40 perc, amikor a szintén ismerős palástos-koronás-angol himnuszos koreográfiával véget ért a koncert. A közönség hiába tapsolt kitartóan, ez után már nincs, nem lehet tovább. 

Mint kiderült a végén, nem voltam egyedül a gondolattal, hogy micsoda poén lenne, ha elnyomnák a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, mint annak idején Freddy Mercury a régi Népstadionban, 1986 júliusában. Annál is inkább érlelődött a gondolat, mert az énekes többször is megszólalt magyarul, és többet is mondott az ilyenkor szokásos "koszonom"-nél. De nem, ez elmaradt. S hogy nem csak én vártam, az kiderült: már mentünk kifelé, amikor az egyik szektorból spontán felhangzott a népdal, hogy aztán az egész terem beszálljon, s lement az első strófa. A végén pedig megtapsoltuk magunkat. A közönség tehát folytatta, majd maga zárta le a showt.

(A fotók rákattintással nagyíthatóak.)

A kivetítőn megjelentek az eredeti Queen-tagok is, alább Brian May, utána Freddy Mercury:

Tapsolunk a Radio Ga Ga-ra...

... majd lámpázunk a Bohém rapszódiára:

És itt a vége:

Videók - világítunk a Bohém rapszódiára...:

...és a finálé - We are the champions:

Igazságot a magyar sünöknek!

Hallom, állatvédelemmel foglalkozó szervezetek terrarisztikai és akvarisztikai kiállítást szerveznek a minap a nemzet fővárosában. A kiállításon minden kígyót-békát kiállítanak, szó szerint, ugyanis minden látható lesz, amitől eleink óvták a lakásokat (kígyók, békék, pókok, rágcsálók, görények), de a ma embere már hobbiállatként abajgatja azokat. A cél, hogy felhívják a figyelmet a felelős állattartásra. 

A kiállítás keretében sünszépségverseny is lesz, ami megszokott ennél az állatfajnál is, a szakértők tudják, mitől szebb egyik szép sün, mint a másik szép sün, mitől lesz egy tüskéshátú "sündéri" És itt jön a felháborító részlet: a megkérdezett szakértő elmondta (igaz, cinkos mosoly kíséretében), hogy a versenyen magyar sünök nem vehetnek részt, mivel az országban védett állatfajnak minősülnek (egyedenként 25 ezer forint az eszmei értékük), tehát természetes környezetükből nem ragadhatóak ki. A szépségverseny meg azért mégsem nevezhető annak. Így hát az a faramuci helyzet áll elő, hogy egy magyar sünszépségversenyen a zsűri nem mustrálhatja a magyar nemzet anyaországbeli sünjeit - ez a diszkrimináció nem lehet a véletlen műve, inkább egy kiterjedtebb összeesküvés éppen soros eleme.

De persze van javaslatom: a zsűri végezze a dolgát, ám szavazáskor adjon le érvénytelen voksokat, így téve eleget kötelességének, ugyanakkor kifejezve elégedetlenségét is. A felhívás hasonló módszer alkalmazására nem idegen a politikától, miért ne lehetne bevezetni a sünszépségversenyeknél is, ha a nemzeti érdek úgy kívánja?! Ezen kívül talán meg lehetne fontolni egy Magyar Nemzeti Sün Tanács (MNST) létrehozását is.

Így nem érheti szó a magyar sünfészkek elejét, hiszen kétség nem férhet hozzá, hogy azok lakói a világon a legszebbek, nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ők a világ összes sünjeinek ősei is.

                              (Illusztráció: depositphotos.com)

Pávatánc a pályán és mellette

"Egy könyvnek mindig a végét olvasom el először, hogy ha esetleg meghalnék közben, legalább tudjam, mi lett a vége." 

Az Oscar-díjra  háromszor jelölt amerikai Nora Ephron mondta ezt, s író (is) lévén, biztosan tudta mit beszél. Nos, a vasárnap volt romániai elnökválasztás első fordulójával is valami hasonló módon vagyunk. Részben. Ugyanis mi nem kell semmit elolvassunk, ellenben mégis tudjuk mi lesz a vége. Mindig ugyanaz a vége. Már most tudjuk, mi lesz a második forduló vége. 

Visszatérve az első fordulóhoz: pontosan lehetett tudni, kik azok, akik szinte semmi támogatottságot nem élveznek, egyszerű biznisz volt nekik és "üzlettársaiknak" az egész felhajtás. Ki nem tudta, hogy kik azok, akiknek van ugyan némi támogatottságuk, de a végső eredménybe nem szólhatnak bele, csupán a hangjukat akarják hallatni? Ki nem tudta, ki az, aki úgy tesz, hogy ő lehet a változás embere, de persze nem lett az, s most nagy a csalódás... Ki nem tudta, hogy kik jutnak a második fordulóba, és ki nem tudja, hogy mi lesz abban a második fordulóban?!

És kit ér meglepetésként, hogy akiknek valójában semmi súlyuk, szüntelen járják pávatáncukat a partvonal külső oldalán, hátha valaki végre figyelembe venné már őket, hogy bekerüljenek a buliba?!

Már 30 éve ilyen unalmas "regény" ez a romániai szavazás, ami annyiban nevezhető választásnak, hogy mindig és újra a kisebbik rosszat próbáljuk kiválasztani. De ez a mondat is annyira unalmas már, mint egy regény, amelyiknek előre elolvastuk a végét. 

               (fotó: youtube)

Állj odébb!

Ülők a gép előtt. Dolgozom. 

Cseng a telefon, s bár nevet nem ír ki, csak egy számot, de az nem valami elrugaszkodott, kitudjahonnanra utaló kombináció, természetesen felveszem. 

Eddig mindennapos jelenet.

Na, de innen.

Erélyes férfihang szól bele románul, majd minden felesleges udvariaskodás és egyéb sallang nélkül a tárgyra térve felszólít, miszerint álljak odébb a kocsimmal, mert nem fér tőle!

Két gondolat ugrott be elsőre: 

1. - ki lehet ez a fickó, aki az udvaromon van és hogy került oda?

2. - vajon mit csinálhat ott, ha már ott van, hogy nem fér a kocsimtól!?

Mindjárt meg is kérdezem, persze, hogy ugyan mit akadályozok a saját udvaromban? 

Ő nem érti a kérdést. Én sem, hogy ő mit nem ért? 

Ismét sürget. 

Ismét nem értem.

Ismét nem érti.

Végül sikerül kibogozni, hogy valahol Konstancán (!) egy eladásra kínált személygépkocsi áll egy utcában, de nem jó helyen, vannak, akik nem férnek tőle. Az ablakába tett papíron lévő telefonszámot tárcsázta a hívó fél. Vagyis, eszerint nem azt, legalább egy számot mellé ütött. Azt kell mondjam, az illető nem volt meggyőződve végül, hogy nem én vagyok az eladó, hogy nem jó számot hívott, úgy tűnt, inkább arra hajlik, nem akarom mozdítani a járgányomat s inkább lerázom.

Nem sokkal később: ülök a gép előtt, dolgozom, cseng a telefon... Egy női hang: ugyan álljak már odébb!

Magyaráz, magyarázok, letesszük. Érdekes, ugyanazt a számot ütötték el a híváskor. 

Ha még hív valaki, elkezdem árulni azt a járgányt, tűnődtem. 

De azóta nem hívtak. 

Most vagy eladtam, vagy arrébb álltam.

Reakciók a "Lelkiismereti pótcselekvés"-re

Bár nem egy konkrét ügyre összpontosítva írtam meg az előző bejegyzést, mégis, mivel az ürügyet szolgáltató esetet sokan ismerik, ők aszerint is reagáltak. Mások meg az általános mondanivalóra. 

A konkrét esetre kicsit visszatérve: már egy nap alatt is sok minden történt, például töméntelen holmit ajánlottak fel egy erre a célra létrehozott közösségi oldalon jótékonysági licitre. Egy újabb bejegyzést érne meg, hogy hányan tekintik ezt egyfajta jótékonykodási köntösbe bujtatott szolid lomtalanításnak - de ne kukacoskodjak már annyit, még a végén kerékkötőnek fogok tűnni.

Vissza a reakciókra: ezek egy része a bejegyzés alá érkezett, másik része privát beszélgetésben. Előbbiek bárki által láthatóak, utóbbiak a beszélgetőtársak beleegyezésével kerültek bele az alábbi kis válogatásba, megmutatandó, hogy másokat is foglalkoztatott ez a "lelkiismereti pótcselekvés"-téma. 

Mónika: Örülök, hogy megírtad. A kupakgyűjtésnél bármivel többet segíthet bárki, aki tényleg akar, anyagi helyzetétől függetlenül. Csodalatosan megfogalmaztad: ez lelkiismereti pótcselekvés. Sajnos... Olyan rég foglalkoztat ez a téma, csak én nem tudtam ilyen szépen megfogalmazni, hogy senki ne bántódjon meg  Örülök, hogy felvállaltad Az én ismerőseim körében is megy a hiszti, a fontoskodás, hogy mi legyen azokkal a kurva kupakokkal. Sőt, már fémdobozok - "dozak" - gyűjtésére is buzdítják egymást.

Éva: Én meg tudod, mit nem értek, Csaba? Miért kell a 21. században emberéletek, ártatlan gyermeksorsok múljanak jótékonysági akciókon, kupakokon, pénzfelajánlásokon, civil kezdeményezéseken? Miért jár egy-egy "betegkategóriának" életfogytig tartó ingyenes kezelés, másnak meg nem jut egy egyszeri alkalomra? Miért nem lehet valamilyen hivatalos formában biztosítani a "drága" kezelések ellenértékét? Nem tudom, milyen formában, mert nem az én dolgom lenne ezt kitalálni... Ahogy azt sem tudom, hány hasonló sorsú kisgyerek, nagy gyerek vagy felnőtt várja a csodát... És amit még nem tudok: mi tud annyi rengeteg sok pénzbe kerülni egy flakonnyi gyógyszeren?

Irénke: Szerintem olyan lendülettel gyűjtik a kupakot, szorgalmasan, de attól függetlenül hogy nem sokat ér, mindannyian tudjuk, érezzük, hogy akármilyen összeggel támogatnunk kell azt a drága gyermeket, hisz másképp esélye sincs sajnos, az emberek még szerintem nem maradnak éhen, ha mindenki összefog és akár kevesebbel, akár többel beszáll a kezelési költségbe

Erika: Egy újabb jó írás! Így érveltem én is ismerőseimnek. Kiderült: igazat adtak, csak éppen automatikusan cselekedtek. Ha kupakgyűjtés, akkor kupakot gyűjtenek!

Ildikó: Jó ez az írásod (is) a kupakgyűjtés körül! Őszintén, nekem is mind ezen járt a fejem napok óta, hogy mennyire jó ez, hogy segíteni akarunk, de menyire hatékony is ez, és így, hogy szembesülök most az "árfolyammal" nagyon lesújtó! Én is elkezdtem számukra a gyűjtést, mert ugye "falumbeliek", meg amúgy is megérinti az embert egy ilyen szomorú dolog, de épp mielőtt olvastam a cikked, hoztak nekem is kupakot, jó nagy csomag, örömmel fogadtam. Elolvasva a dolgot kimentem és lemértem a "nagy csomagot": 2 lejt nyomott...

Annyira szeretnék segíteni nekik, most azon gondolkodom, hogyan lehetne tényleg rávezetni az embereket arra a felajánlásra, hogy inkább "egy doboz cigi árát" gyűjtsük? Állítsak perselyt? Volt a mai nap folyamán egy hölgy, aki hozott babápolási dolgokat, pelenkát, tejport, mind a legjobb minőség és két borítékot! Azt mondta, ezek használati dolgok, bizonyára jól jönnek, mert ezért sem kell pénzt adniuk. A boríték, amiben nem tudom menyi az összeg, pedig adomány. Sőt, azt is hozzátette, hogy elmondhatom a szülőknek, hogy a nagyobbik fiúnak vegyenek Mikulásra valamit, mert hiszi, hogy ő is megérdemli most a figyelmet, hisz az a gyerek most abban él, hogy a testvére beteg és baj van...

 

Márta: Aki segíteni akar, az utaljon 10 lejt, 100 lejt, 1000 lejt, stb. - amennyit rászán, amennyit rá tud szánni. És kész.

Lelkiismereti pótcselekvés

Elöljáróban, mielőtt bárki is félreértené az alábbiakat, ki kell jelentenem: távol álljon tőlem, hogy bárkit is lebeszéljek valamilyen jótékonysági akcióról, sőt, tessenek gyakorolni mások segítését.

Amikor először hallottam, valamikor régebben, hogy egy bizonyos jótékonysági ügy érdekében kupakgyűjtés zajlik, arra gondoltam, hogy ezeknek a bizonyos kupakoknak a felvásárlási ára jó magas lehet. Ha nem is aranyáron, de azért jóval meghaladva magáét a pillepalackét, ezért érdemes tehát foglalkozni vele. A napokban azonban egy konkrét ügy okán egyre másra dobja elém a közösségi oldal, hogy itt is, meg ott is gyűjtenek. 

Megnéztem hát, mi is a helyzet? 

Magyarországon igen változó az átvételi ár, 15 és 70 ft/kg közötti, a maximumot, vagy annál többet akkor adnak az átvevők, ha ilyen módon maguk is be akarnak állni a jótékonykodási akcióba.

Romániában 0,6 lej (60 bani) egy kiló. 

Megmértem digitális konyhai mérlegen, a kupakok sem egyforma súlyúak, van, amelyiket ki sem mutatja a műszer. Egy érzékenyebb mérlegen egy félliteres ásványvizes flakon kupakja 1,75 grammot "nyom" (lásd. alább). Ennek alapján bárki kiszámolhatja, hogy hány darab kell mondjuk egy kilóba, ami ugye 60 bani, tehát egy mázsát kell összegyűjteni 60 lejért, ami, valljuk be, finoman szólva nem sokra elég. 

Főleg nem, ha egészségügyről van szó. Főleg nem, ha arra gondolunk, hogy mennyi pénzt fizetünk be egészségbiztosítás címét, és azért mit kapunk, illetve, hogy egy normális országban miként kellene védelmezze a polgárai egészségét a hatalom. Hogy a kisebb-nagyobb közösségek ne kényszerüljenek ilyen aprópénzes gyűjtésekre. Melyek persze nem haszontalanok, egyrészt a sok kicsi sokra megy elv miatt, de ami még fontosabb lehet, hogy elülteti a jótékonyság és a segítőkészség szellemét a fiatalokban (hiszen iskolák az egyik központjai az ilyen akcióknak). 

Mindazonáltal azt mondom, ez a kupakgyűjtés egyfajta lelkiismereti pótcselekvés, aki részt vesz benne, úgy érezheti, ő megtette a magáét. Sokkal többet érne, ha az illető mondjuk egy doboz cigijének az árát adná oda (aki nem cigizik, az egy csomag cukorkáét, egy flakon üdítőét, egy sörét, stb.), hiszen erre is meg lehet találni a módot. És az hány kiló kupak is?! 

A konzekvencia tehát, hogy igen, tessenek gyűjteni, például kupakot is, tessenek jótékonykodni. Ki hogyan tud. A jótékonysági akciókban a jelentős lépést mindig a "nagy" felajánlások jelentik, melyek mögött nemritkán vannak egyéb, mondjuk politikai érdekek. Már csak ezért sem elhanyagolható a civil kezdeményezések értéke, a "hétköznapi emberek" ereje, összefogása, melyek kiprovokálhatják az említett, a gond megoldását jelentő nagy felajánlásokat.
 (A fentiekre érkezett reagálások ITT olvashatóak.)