Az én fotógalériám 5.

A szokásos szöveg: a negyedik után itt az ötödik (ITT az első, ITT a második, ITT a harmadik). Most is hangsúlyozom, saját felvételek és mentesek a tartalmat befolyásoló manipulációktól. (Nagyításhoz kattints a képre.)

Elsőre itt egy kis őszi hangulat (a fotó Érsemjénben készült):

Ez pedig a bolygónk kicsinyített másolata a nagyváradi Sas palotánál, arról a rendezvényről, melyről bővebben ITT írtam:

Egy telefonos holmikat árusító üzletben mivel támasszák ki a folyton becsapódó ajtót? Hát egy régi Nokia 3210-essel, ami a maga idején a legnépszerűbb márka volt:

Aranymondás a járdán - biztos nincs fészbukja:

Fürdőzés, mielőtt befagy a "medence":

Sport, vagyis inkább egy kis hangulat falusi focimeccsről (évekkel ezelőtt készült kép):

Egy dupla kép: ártézivíz-forrás tört fel Hegyközszentimre határában, rozsdaszínűre festve a környékét, a víz pedig tóvá változtatta a környéket:

Egy kis falunapi hangulat az elmúlt nyárról: a szalacsi menettánccsoport tamburmajorja:

Ez a fotó nem Kínában, vagy valamelyik dél-kelet ázsiai országban készült, hanem Érmihályfalván: százak járnak munkába az ARA cipőgyárba:

Dekoráció-lábbeli egy debreceni szaküzlet előtt:

A temető is el tud öregedni: az egyik sírkő már kidőlt, a mögötte levő még áll, de csak "mankóval":

Hangulatos szalmabála-kombájn a nyáron Érkörtvélyesen tartott traktorderbin:

Amikor túl nagy a választék a ruha (cipő, táska, bútor) boltban:

Egy újabb képsorozat, a visegrádi koronázási szobor. Eredetileg a szobor + száraz növényzet egy lila virággal - kompozíció volt a cél, ám egy ismeretlen "alkotó" installációja felülírta azzal, hogy a szobor csúcsára, akrobatikus ügyességgel felmászva, egy melegítőfelsőt tűzött (ugyanaz közelebbről, távolabbról):

Végül egy feladvány - bár a szöveg nehezen olvasható, mert panorámafotózás funkcióval készült, hogy az egész látszódjon, ám így is kibogozható: retro véradás lesz. Vagyis már csak volt. Aki tudja, mitől lehet retro egy véradás, az mondja már meg, köszönöm.

Közel jött valóság

Az idők során nagyrészt immúnissá váltunk az erőszak, a gyilkolás iránt. A híradásokban mindennaposak lettek a harcokról, terrortámadásokról szóló beszámolók, az ezekkel járó véres filmkockák. A sláger-filmek sem képzelhetőek ma már el golyószórós, autósüldözéses jelenetek nélkül, és talán már nem is csak a gyerekek hiszik azt, hogy a szereplőknek, mint a számítógépes játékokban, több életük van. Ha néha bele is gondolunk a valóságba, elhessegetjük a rémképet: mindez tőlünk távol történik. 
Távol van például, hogy közel-keleti vallási fanatikusok jogaikat követelik bevándorlóként nyugat-európai országokban, ugyanakkor üldözik azokat, akik "idegen kultúrát terjesztenek" az ő saját hazájukban.
Gondolkodunk, morgolódunk, legyintünk. 
Legyintünk a globalizálódó világra:  áh, ez is csak egy szófordulat. 
Örülünk, hogy "légiesednek" a határok, "kinyílik" a világ. Aztán egyszer csak torkon ragad a valóság, mellénk csap le a gyilkos kése: áldozat lesz a családtag, a barát, az egykori iskolatárs. Távol ontják vérét számunkra érthetetlen okból, értelmetlenül, a fajdalom hazáig nyilall. Talán már nem is állunk olyan értetlenül: a távol közel van, nem is tudjuk, mennyire. 
Életünket pedig nem indítja újra a számítógép.

                                                                       (Illusztráció: okovolgy.hu)