Lelkiismereti pótcselekvés

Elöljáróban, mielőtt bárki is félreértené az alábbiakat, ki kell jelentenem: távol álljon tőlem, hogy bárkit is lebeszéljek valamilyen jótékonysági akcióról, sőt, tessenek gyakorolni mások segítését.

Amikor először hallottam, valamikor régebben, hogy egy bizonyos jótékonysági ügy érdekében kupakgyűjtés zajlik, arra gondoltam, hogy ezeknek a bizonyos kupakoknak a felvásárlási ára jó magas lehet. Ha nem is aranyáron, de azért jóval meghaladva magáét a pillepalackét, ezért érdemes tehát foglalkozni vele. A napokban azonban egy konkrét ügy okán egyre másra dobja elém a közösségi oldal, hogy itt is, meg ott is gyűjtenek. 

Megnéztem hát, mi is a helyzet? 

Magyarországon igen változó az átvételi ár, 15 és 70 ft/kg közötti, a maximumot, vagy annál többet akkor adnak az átvevők, ha ilyen módon maguk is be akarnak állni a jótékonykodási akcióba.

Romániában 0,6 lej (60 bani) egy kiló. 

Megmértem digitális konyhai mérlegen, a kupakok sem egyforma súlyúak, van, amelyiket ki sem mutatja a műszer. Egy érzékenyebb mérlegen egy félliteres ásványvizes flakon kupakja 1,75 grammot "nyom" (lásd. alább). Ennek alapján bárki kiszámolhatja, hogy hány darab kell mondjuk egy kilóba, ami ugye 60 bani, tehát egy mázsát kell összegyűjteni 60 lejért, ami, valljuk be, finoman szólva nem sokra elég. 

Főleg nem, ha egészségügyről van szó. Főleg nem, ha arra gondolunk, hogy mennyi pénzt fizetünk be egészségbiztosítás címét, és azért mit kapunk, illetve, hogy egy normális országban miként kellene védelmezze a polgárai egészségét a hatalom. Hogy a kisebb-nagyobb közösségek ne kényszerüljenek ilyen aprópénzes gyűjtésekre. Melyek persze nem haszontalanok, egyrészt a sok kicsi sokra megy elv miatt, de ami még fontosabb lehet, hogy elülteti a jótékonyság és a segítőkészség szellemét a fiatalokban (hiszen iskolák az egyik központjai az ilyen akcióknak). 

Mindazonáltal azt mondom, ez a kupakgyűjtés egyfajta lelkiismereti pótcselekvés, aki részt vesz benne, úgy érezheti, ő megtette a magáét. Sokkal többet érne, ha az illető mondjuk egy doboz cigijének az árát adná oda (aki nem cigizik, az egy csomag cukorkáét, egy flakon üdítőét, egy sörét, stb.), hiszen erre is meg lehet találni a módot. És az hány kiló kupak is?! 

A konzekvencia tehát, hogy igen, tessenek gyűjteni, például kupakot is, tessenek jótékonykodni. Ki hogyan tud. A jótékonysági akciókban a jelentős lépést mindig a "nagy" felajánlások jelentik, melyek mögött nemritkán vannak egyéb, mondjuk politikai érdekek. Már csak ezért sem elhanyagolható a civil kezdeményezések értéke, a "hétköznapi emberek" ereje, összefogása, melyek kiprovokálhatják az említett, a gond megoldását jelentő nagy felajánlásokat.
 (A fentiekre érkezett reagálások ITT olvashatóak.)

Szemben önmagunkkal, tizennyolc év után

"Egy csoda volt", mondták el kedden többen is több helyen, amikor felelevenítették 1956. október 23., majd az azt követő napok magyarországi, annak kapcsán határon túli eseményeit. Az ellenben nem lenne csoda, ha az akkoriak, ha valami csoda folytán látnák a mai közállapotokat a határon innen és túl, megrökönyödnének: mit csinálnak ezek?! Ezért vállalták a halált is akár?! Hogy rájuk hivatkozva szakadjanak pártokra, kiabáljanak egymásra mindent, hülyítsék, butítsák, hergeljék, uszítsák a jónépet. Mert ma már mindenki emlékezik, fejet hajt, koszorúz, mindenki mindent és bármit mondhat, hiszen demokrácia meg szabadság van. 

Mondom: demokrácia meg szabadság.

Az újabb nagyotmondó-verseny láttán, hallatán (azt nem mondom hogy olvastán, mert annyira nem vagyok elvetemült, hogy mindenki okosságait elolvassam, meg mit is tudnak még mondani?!) jutott eszembe az első tudósításom október 23-i megemlékezésről, Érmihályfalváról, mely egyben Bihar megyében is az első volt. Akinek mutattam az alább olvasható, saját archívumomból előbányászott cikkemet, rácsodálkozott: nem előbb kezdődött? Bizony nem. Azt nem mondom, hogy korábban nem lehetett szó bárhol, bármilyen rendezvényen az '56-os eseményekről, annak résztvevőiről, de szervezettem október 23-án ez volt az első megemlékezés, és Érmihályfalván. Ami mondjuk érthető is, tekintettel az Érmihályfalvi Csoportra. Hogy miért vagyok ebben olyan biztos? Mert emlékszem, szerkesztőim milyen lelkesedéssel fogadták a rendezvény hírét, s bízták rám, az akkor még külmunkatársra a tudósítás megírását. Mint látszik, ez 2000-ben volt, amikor a lap még "régi formáját" mutatta (több tekintetben is), az október 25-i lapszám 8 oldalból állt és 3000 lejbe került (majd 2005. július 1-től "vágtunk le" négy nullát, megteremtve az "erős lejt").

Akkor 44 évvel voltunk a történések után és ma is emlékszem, amikor Báthori Ferenc tanár úr felvetette a rendezvény megszervezésének ötletét. Hogy mi és miként zajlott, az itt aztán elolvasható. Látható, hogy nem volt annyi szervezet, meg egyesület, meg alapítvány, mint manapság (és nem csak Érmihályfalván), ellenben még nem érett meg az idő a közösség alapos megosztásra. Bár, így utólag, 18 év távlatából visszanézve már látom, az első komoly lépések már megtörténtek rá és talán csak nem akartuk látni, vagy nem akartuk elhinni, hogy megtörténhet, ami megtörtént. 

A tudósításban szereplők, a tanárnő kivételével, már sajnos nincsenek közöttünk... A felvetés a koncepciós perek elítéltjeinek rehabilitációjáról mit sem vesztett időszerűségéből. A történtek feldolgozására ellenben sokan, több módon vállalkoztak, már nincs hiány tanulmányokból, véleményekből. 

Anélkül, hogy bármilyen párhuzamra vetemednék az '56-osokkal, biztos vagyok benne, hogy ahogyan ők, a 18 évvel ezelőtti önmagunk is csak állnánk a mai állapotok láttán és dörzsölnénk a szemünket. Talán csak egy mondatot írnék le újra, jelen időben: A Magyarországon történtek hozzánk is kisugároznak, fényük és gyászuk egyaránt.

Dinnyevásár

Állandó vásárló vagyok évek óta, ugyanott. Ismerjük egymást. 
Nem is szoktam lékeltetni, tudom, mindig jó az áru.
- Mekkorát kér? - kérdezte a minap.
- 10 lejem van rá, amekkora kitelik ennyiért - válaszoltam.
 Nézegeti, válogatja a dinnyehalmot, próbálja belőni a méretet. Aztán kivesz egyet, mérlegre teszi.
- Ez egy kicsivel többe kerülne. Nem baj?
- Nekem nem, válaszolom
Pillanatra rám mered, majd leesik neki. 
Nevetünk.
- OK, vigye. 

Ráharaptak a lehetőségre

Nincs abban semmi szokatlan, ha egy nagy sporteseményen nem csak a teljesítmények keltik fel az érdeklődést, hanem a pályán kívüli, esetleg az azon belüli, de nem oda való események is. Bár már nem is tudom: az, hogy a labdarúgó világbajnokságon az uruguayi Suárez megharapta meccs közben az ellenfél egy játékosát (ezúttal az olasz Chellinit), mondható-e szokatlannak, hiszen korábban már kétszer is élt ezzel a foci szabálykönyvében nem igazán körülírt küzdési módszerrel. A dél-amerikai csatár "szokása" felkeltette több fogadóiroda érdeklődését is, és tengernyi lehetőség mellett sanszot adtak a nyerésre azoknak, akik bíztak Suárez ösztöneiben. És nem csalatkoztak: a hírügynökségi jelentések szerint világszerte 167-en tippeltek arra, hogy a vébé alatt Suárez valakit, valamikor megharap. Például egy svéd és egy norvég fogadónak is bejött a dolog, a svéd fiatalember mintegy 35 lejnyi koronát kockáztatva 175-szörös nyereményt markolhatott fel, míg egy norvég fogadó 15 lejnyi összegből 2500-at vághatott zsebre. "Mindig örülünk, ha egy különleges fogadási lehetőséget kínálhatunk a velünk játszóknak, az meg igazán különleges, ha valaki mer is fogadni erre, ráadásul nyer is", írta közleményében az egyik fogadóiroda. A norvég nyertes a nyereményből állítólag el akar utazni egy angliai bajnokira, és ha összejön, akár személyesen is megköszöni az ehhez nyújtott közreműködést a Liverpoolban játszó Suáreznek. Csak aztán nehogy a nagy örömködés harapdálózásba forduljon. Mert ki merne arra fogadni, hogy nem?

 Chellini mutatja, milyen nyomokat hagyott vállán a harapás, mely a második kép tanúsága szerint Suáreznek is fájt

Virtuális tehénbőgés, valódi pénzcsörgés

Sok bírálat érte/éri Romániát, hogy kevés EU-s támogatást vesz igénybe. Ezzel ellentétben viszont az európai statisztikák élén van a kevésből is lenyúlt pénzek tekintetében. Jó sok marad Brüsszelben abból is, amit a mezőgazdaság fejlesztésére lehetne "lehívni", mivel a szakemberek szerint kevesen pályáznak, azok közül is sokan rosszul. Derűlátásra ad okot, hogy a 2014-2020-as időszakra várhatóan Románia kapja a mezőgazdasági direkt kifizetésekre a legtöbb eurót, és kiemelt figyelmet szentelnek a fiataloknak, akiket "helyzetbe akarnak hozni". Nos, vannak, akik nem várnak erre, és magukat hozzák helyzetbe: a nagy-britanniai Metro hírportál írása alapján kapta szárnyára a kétes világhír azt a nyolc romániai gazdálkodót, kik három év alatt nagyjából 2 millió lejnek megfelelő támogatást vettek fel 1860 tehenük után. A dolog apró szépséghibája, hogy a tehenek a valóságban nem léteztek, csak virtuálisan bőgték el magukat néha az interneten játszható FarmVille nevű játékban. Ennek lényege, hogy bárki farmot létesíthet a virtuális világban, benépesítve azt mindenféle jószággal, melyeket aztán ugyancsak számítógép előtt ülve kell etetni, itatni, almozni. Az eset több kérdést is felvet, hogy mást ne mondjak, hogyan szerezték be a támogatási kérelemhez szükséges bizonyító jellegű dokumentumokat. De ne kicsinyeskedjünk el ezt a világraszóló ötletet, amit, kiderülése után, az állam nem díjazott, sőt, eléggé el nem ítélhetően leállította a pénz folyósítását. A hírek szerint az internetes cowboyok perre készülnek emiatt, érvük: a pályázati kiírásban nem szerepelt tételesen, hogy a gazdaságnak valódinak kell lenni. Ha tényleg per lesz, az sem lesz kisebb szenzáció, és a bíróságnak nem lesz könnyű dolga eldönteni: a karám jó oldalán álltak-e a marhák?!

                           FarmVille - gazdaság   (illusztráció: manna.ro)

Lila tehén, lila köd

A napokban népszavazást tartottak Svájcban. 
Ez még nem hír, hiszen példaként sokat emlegetett demokráciák egyike az alpesi országé, ahol tőlünk nézve sokszor hihetetlen témákban is kikérik a nép véleményét. Hát, mit mondjak, ez a legutóbbi szavazás is egy ilyen, számunkra  hihetetlen témában zajlott: legyen-e felső határa a menedzserek fizetésének, vagyis jövedelmük ne lehessen több, mint az ugyanannál a cégnél kifizetett legkisebb bér tizenkétszerese. 
Ugye, már az is sci-fi kategória nekünk, hogy igazgatók fizetéséről népszavazást tartanak. Nálunk ugyan ki merné nyilvánosan firtatni a diri lóvéját? Na, persze mi is másképp látnánk a világot, ha a lakosság legrosszabbul fizetett 10%-a sem vinne haza kevesebbet átlagban havonta 4000 svájci franknál (ami valamivel kevesebb mint 1 millió forint, vagy 15 ezer lej). Nem félrebeszélek, ezek a legrosszabbul fizetett svájciak voltak 2010-ben, gazdasági világválság idején. 
A népszavazás kezdeményezői szerint a fizetési plafon nagyobb társadalmi igazságosságot biztosítana. Erre mit tettek a svájci szavazók? Fittyet hányva a javaslatra, nem kértek a nagyobb társadalmi igazságosságból!
Óh, te alpesi zöld legelőkön tejelő lila tehén! 
Képzeljék csak el, hogy nálunk egy népszavazáson értelemszerűen a portás meg a takarítónő is szavazhatna arról, hogy korlátozzák-e az övéhez mérten a nagyfőnök fizuját?! Hát ez már tényleg lila köd...

Rázós úton

Egy jobb földútnál alábbvaló aszfaltos úton zötykölődök.

Idős néni kérezkedik a kocsiba, már alig áll a lábán. Kéretlenül is ömlik a szó.

Az aszály miatti támogatást intézi. Faluja tömegközlekedési „fehér folt”, megy ahogyan tud, de nem a saját községközpontjába, mert ott nem foglalkoznak ezzel az üggyel – ?!

A szomszédosba kell menni, de már nem először volt ott sem. Először hiába ment, mert az illetékes hivatalnok szabadságon volt, és bármilyen közel is a határidő, más nem helyettesíti – ?!

De arról sem szólt senki, hogy ez az illetékes szabadságon van, és nem nyílik ki ajtaja az órarend szerint – hát csak álltak a sorba, míg valaki haza nem küldte őket – ?!

Mennyi is az a támogatás? Egy hektárnyi földje van a néninek, tehát 100 lej. Mi marad ebből, ha kétszer már utazott érte, és egyszer még biztos fog a megyeközpontba is?

Más.

Másik falu.

Osztják az EU–s élelmiszersegélyt. Mármint a községközpontban – a faluban nem tudnak róla, így hát nem is mennek érte. Aztán előbb–utóbb csak megtudják, nem hivatalos úton.

És ami a legfájóbb ezekben az életképekben, hogy „a mieink” azok, akik nem törődnek a sajátjaikkal. Pedig semmi különöset, mondhatnám úgy is, hogy semmi többletmunkát nem kellene tenniük. Csak azt, ami hivatali kötelességük.

Ha nem „a mieink” lennének, akkor lenne zúgolódás: aháá, packáznak a választóikkal, meg kirekesztenek.

Így nincs zúgolódás, illetve csak félszájjal – mert „a mieink”.

Tovább is van, mondjam még?

                                                     (Illusztráció: sulinet.hu)

Ünneprontás

A kormány - pontosabban már úgy kell mondani, az előző, sőt, az előzőt megelőző - jól megfontolt takarékossági intézkedésként csökkentette a nyugdíjakat. Bizonyára sokat spórolt vele, onnan vett el, ahol sok volt pluszban.

                                                                                                              (Illusztráció: penzugyitanoda.hu)
Egy ismerősöm a napokban újságolta boldogan, hogy akkor csökkenetették ugyan az ő nyugdíját is, de legutóbb a postás már 32 lejjel többet hozott, mint az azt megelőző hónapban.
Ez jó, mondtam.
És mennyivel lett kevesebb, amikor annak idején levontak?
54 lejjel.
Hmmm.
Valami okból csak a kérdésem nyomán gondolta végig ő is, hogy valójában még nem tart ott sem, ahol a levonás előtt, mégis, úgy örült, mintha nyugdíjemelést kapott volna.
Valójában van is emelés.
Csak fondorlatosan.
Így rontottam el szegénynek az örömét. És nem vagyok biztos benne, hogy végül nem rám haragudott egy kicsit...

40 perc

Tudjátok, milyen nap van ma?
Na?
Hát Valentin nap!
Ennek alkalmából egy nagyon ide illő témával készültem :)
Remélem, már rosszat sejtettek!
Hát persze, hogy nem így van. Inkább tragikus. Meg morbid. Meg röhejes.
Kezdjük a tragédiával.
Tavaly júniusban a bukaresti Gh.Marinescu sugárúton történt egy baleset. Egy személygépkocsi a rendőrség megállapítása szerint körültekintés és irányjelzés nélkül váltott sávot, a hirtelen kanyarodó autóba pedig belehajtott egy motoros.

                                                A baleset helyszíne                                 (fotó: manna.ro)
A baleset miatt a helyszínelés idejére leállították a forgalmat, a vétlen motoros belehalt sérüléseibe.
Következik a morbid (vagy a röhejes).
Mint említettem, a baleset miatt lezárták az utcát a helyszínelés idejére. Egészen pontosan 40 percre. Abban az utcában tömegközlekedési járművek is közlekednek, értelemszerűen azoknak is le kellett állni.
Figyelem, kvízkérdés következik: mennyibe kerül a főváros tömegközlekedési vállalatának (RATB) 40 percnyi működés a Gh.Marinescu utcában? Gondolkozz csak nyugodtan, és maradj talpon! Na, jó, látom nem megy, elárulom: egészen pontosan 282 lej és 35 baniba. Hogy én ezt honnan tudom? Onnan, hogy - igaz, egy kis késéssel, de biztosan könyveltek, számolgattak - a RATB számlát küldött az elhunyt motoros családjának, és ebben pontosan ennek az összegnek a kifizetésére szólították fel őket. Hiszen a helyszínelés idején ők nem működhettek, az nekik veszteség, ezért pedig a balesetet okozó a felelős. Mivel ő sajnálatos módon - de tényleg, részvétük - elhunyt, és így már nem tud kárpótolni, a család legyen szíves járuljon a kasszához. Nem akarják sürgetni őket - hiszen kegyelet is van a világon - de azért 20 napon belül rendezzék a tartozást.
Következik a röhejes (vagy a morbid).
Az elhunyt (akit tehát mint a "forgalmat zavaró" tényezőt kezelt a vállalat) családja a döbbenet után nekifoghatott átvágni magát a bürokrácia dzsungelén. Irány a rendőrség, ahol írásba adták, hogy a fiatalember - igaz, nem a helyszínen, hanem kórházba szállítása után, de reméljük, ezt nem kezeli olcsó kifogásként a cég - életét vesztette. Az aláírásos, pecsétes papírt elvitték a RATB-hez. Az igazgató azt nyilatkozta, nem volt tudomásuk az illető elhunytáról. Azt is mondta, hogy a rendőrségi papír mellé azért - biztos, ami biztos - vigyék el neki fiatalember halotti bizonyítványát is. (Hmmm, az igazgató úr nem bízik a rendőrökben?) És, ha már ismerik úgy is a járást a rendőrségen, ugyan menjenek már vissza, és kérjenek egy igazolást arról is, hogy nem az elhunyt okozta a balesetet, vagyis nem miatta állt a forgalom. Végül is ez a lényeg, mert, hogy meghalt, csak mellékkörülmény, és azt akárki mondhatja. Ha minden meglesz, akkor eltörlik az "adósságot".
Nagyon helyes. Rendnek kell lenni. Ismétlem, 282 lej 35 baniról van szó. Vajon mekkora összegek forognak egy fővárosi közlekedési vállalatnál? És mennyit számolnak fel kiadásként ennek a röhejes/morbid ügynek az adminisztrálására?
Feltételezem, ezek után majd előveszik az autó vezetőjét, mint a baleset valódi okozóját (és a forgalom elvetemült zavaró tényezőjét, a tömegközlekedés károkozóját), aki tényleg jobban tette volna, ha aznap buszra száll. Az lenne a poén - már elnézést az újabb morbiditásért, de ide most azt hiszem illő - ha az is beszerezne egy halotti bizonyítványt. Szerintem ebben az országban el lehetne rendezni. Na, akkor mit lépne a RATB?

Áramütés

Ismerősök csengettek be hozzánk ma délelőtt: a villanyszerelők!
Állandó olvasóim már tudhatják, hogy újabb fejezetet csatolhatunk a korábbiakhoz, melyek arról szóltak, hogy elismervénnyel bizonyíthatóan kifizetett számlák kifizetetlenségére hivatkozva ki akarták kötni háztartásunkból a villanyáramot. Az itt és itt olvasható előzményeket nem ismétlem el újra, csupán annyit, hogy augusztusi számláról van szó, két villanyóráról. Érdekesség, hogy a kikötési fenyegetések is már egy hónap eltéréssel érkeztek a két órára. A kifizetésről szóló banki bizonylatot (mely mindkét villanyórára szól) fénymásolatban elküldtem volt az áramszolgáltató központjába. Senki nem vitatja, hogy fizettem. Ellenben a villanyosok kötik magukat ahhoz, hogy hozzájuk nem érkezett meg a pénz - és ez a lényeg. Érdekes módon az egyik villanyóra ügye - mely előbbi a sztoriban, és nagyobb összegről is szól, úgy tűnik, némi ügyintézés után megoldódott. A második ügy is így tűnt egy darabig, miután közbenjárásomra a bank képviselője maga vette kezébe a telefont, hogy egyeztessen a sokadik telefonszámon végre utólért, illetékesnek vélt villanyossal.
Aztán csend.
Máig.

                                                                                         (Illusztráció: sulinet.hu)
Mint mondtam volt, ma már régi ismerősként üdvözölhettük egymást a villanyszerelőkkel. Mint aki bemagolta, már tudjuk a számla adatait, sőt, még mosolygunk is az egész baromságon. Ennek ellenére nincs kecmec, pénz nem érkezett hozzájuk. De akkor hová lett? Úgy tűnik, ez csak engem izgat - végül is érthető, az én pénzem.
Nem sokról van szó tulajdonképpen, 35 lejről. De talán nem is az összeg a fontos.
Újabb meglepetés: már nem 35 lejt kérnek számon rajtam, csak 29-et, mert 6 lej valami tüneményes módon "meglett"... Honnan? Miből? És hol a többi? Na, ez a kérdés függőben maradt.
A dolgot csak úgy lehet kitisztázni, ha veszem magam - meg minden vonatkozó papíromat - és szépen sk bekopogok a székelyhídi központba - mondták a villanyszerelők, akik láthatóan legalább annyira unták már ezt az egészet, mint én.
Értem. Úgy döntöttem, hogy mivel a 29 lejnél többe kerülne az út, ami még egyáltalán nem kecsegtet biztos sikerrel sem, inkább megadom magam - fizetek. Megint, hiszen elismervénnyel bizonyítottan egyszer már megtettem.
Ez a megoldás láthatóan megnyugtatta a kedves szolgáltató kiküldött embereit is, akik vállalkoztak a befizetés lebonyolítására is, és megígérték, hogy holnapi útjuk alkalmával hozzák a kezükbe leszurkolt összeg befizetéséről szóló nyugtát - ismeretségünk már került olyan stádiumban a hónapok során, hogy a bizalom kérdését úriemberekként kezeljük.
Azt azért megtudtam még, hogy az a bizonyos augusztusi hónap elég zűrös volt az áramszolgáltatónál, valami rendszer-átállás miatt, és százszámra születtek a tisztázatlan helyzetek. Nem éreztem megtiszteltetésnek, hogy bekerültem ebbe a körbe. Állítólag csak Érmihályfalván közel 70 hasonló bonyodalom várja a kibogozást.
Most él bennem a remény, hogy kikerültem ebből a körből.
De ezt csak halkan mondom mostmár. Meggyőződtem róla: a villanyszámla útjai is kifürkészhetetlenek...

Font-os jóhír

Határtalanos azok embereknek fantázia, akik be szándékolnak fűzni annak reménységében, hogy valamik formában pénzet sajtoljanak belőlünk ki. Utóbbi hetek napjain kapni én is több internetes e-mailes levél, miken látni, hogy gép fordítgatta az eredetiségéből át. Egy british állami polgárnak magát mondó dr.Michael William azt üzengette nekem, hogy menedzser abban a bankban, amelyiknek egy fél ügye - de lehet, inkább egy ügy fele (vagy ügyfele?) - egy Stephen Richard az ő egész családjával belehalt egy repülőbe, ami zuhant a földre bele. Nagy sajnálkozására a Stephan bácsinak és a családjának nem találták meg egy rokonjait sem, pedig erőst akarták, mer' 15.4 millió font letétje van a doktorwilliam bankjában benne, amivel most nem tudnak, mit kezdjenek. Itten jönni nekem borzalmasan nagyon óriási szerencse, mert ez az áldott doktorwilliam rám talált, és felajánlotta: elintézi, hogy én lehessek beírva rokonlyuknak, akik hunytak el. Ez a doktorwilliam lát a vesémbe, mikor mondja, ez tűnhet nekem törvénnyel szembeninek, de nyugtatott meg, ha én csinálni amit ő mondja, akkor nem kötődik a sztorira gubancosság. A végén ő majd jönni hozzámig, és osztozkodni neki 60%, nekem meg 40%. Ez eléggé méltényolós, de azt nem értem, ez a doktorwilliam az én részemnek ígérgetésekor már miért 15.4 millió lejnek a 40%-áját emlegetőzi!? Csak nem akar a palánk fölött átdobni? Az teljesen megérthető, hogy a furfangos dokumentumok kitöltéséhez kéri egy kevéske kezelési költséget, meg nevem, meg telefonszámom, meg életkoromat - ebből is láthatni való, hogy egy komoly ember. Meg abból, hogy kért meg, hallgassak mint a sírban a mi kis bizniszünkről. Én még örülni javában a rámcsapó szerencsének, amikor jönni másik e-mail, ami sürgeti, hogy nem késlekedjek, hanem igyekezzek. Meglepetésemet okozta, hogy ezt meg egy James Sandham írta meg, ő 7.3 milliót ígért, fontban. Fontolóra vettem ezt is, de kezdek mostmár zavarodni össze vissza. Ezek az angolok olyan rendesek, félek, hogy nehogy legyen sértődés a dologból, ha egyiket választom, a másikat meg nem. Mert látszik, nagyon számolnak velem. Ezt a szerencsét!

U.i.: Magam is tapasztalom, hogy nem lehet eleget mondani, írni: senki ne dőljön be az ismeretlen elhunytak után örökséget, afrikai gyémántbánya révén jutalékot, szerencsejátékban részt sem vevőknek nyereményt, stb., stb. ígérő leveleknek, sms-eknek! Mindig vannak, akik küldnek pénzt, információt vadidegeneknek. Az elmúlt vasárnap a TV2 Naló-jában is volt egy riport erről. Tragikusnak is mondható, amiről szó van benne, én mégis nagyon jól szórakoztam ennyi hülyeség láttám (már elnézést, de így van).