Egy kis állampolgári séta

Kellemes, napsütéses vasárnap, éppen alkalmas arra, hogy nyugdíjas állampolgár sétáljon.

Hát sétál. 

Útja hogy-hogysem éppen arra kanyarog, ahol az EMLÉKMŰ van. Nyugdíjas állampolgár ráér, körbejárja. Szemrevételezi és megállapítja: az nincs olyan állapotban szerinte, hogy méltóan fogadja a közelgő nagy emlékünnepet. Nyugdíjas állampolgár nem maradhat tétlen ennek tudatában, az nem méltó egy öntudatos állampolgárhoz. Észrevételét hazaérve papírra veti, gondolatait gondosan, öntudatos és felelőssége tudatában lévő állampolgárhoz méltó módon önti formába. Ahogyan kell. Nem először csinálja. 

Másnap munkanap, nyitva az illetékes hivatal. Nyugdíjas állampolgár elsétál oda, írásba foglalt észrevételét benyújtja. Türelmesen megvárja, míg átveszik, és megkapja iktatószámát. Tudja mi az ügymenet, nem először csinálja. Régi motoros.

Az ÜGYET sínre tette. A hivatalt értesítette. Nyugdíjas állampolgár elégedetten hazasétál. Ismét teljesítette állampolgári kötelességét. Ahogyan azt jó állampolgárként teszi már évtizedek óta. Az állam mindig számíthat a kötelességtudó, megbízható polgáraira.

                                    (Illusztráció: fr.123rf.com)

Rázós úton

Egy jobb földútnál alábbvaló aszfaltos úton zötykölődök.

Idős néni kérezkedik a kocsiba, már alig áll a lábán. Kéretlenül is ömlik a szó.

Az aszály miatti támogatást intézi. Faluja tömegközlekedési „fehér folt”, megy ahogyan tud, de nem a saját községközpontjába, mert ott nem foglalkoznak ezzel az üggyel – ?!

A szomszédosba kell menni, de már nem először volt ott sem. Először hiába ment, mert az illetékes hivatalnok szabadságon volt, és bármilyen közel is a határidő, más nem helyettesíti – ?!

De arról sem szólt senki, hogy ez az illetékes szabadságon van, és nem nyílik ki ajtaja az órarend szerint – hát csak álltak a sorba, míg valaki haza nem küldte őket – ?!

Mennyi is az a támogatás? Egy hektárnyi földje van a néninek, tehát 100 lej. Mi marad ebből, ha kétszer már utazott érte, és egyszer még biztos fog a megyeközpontba is?

Más.

Másik falu.

Osztják az EU–s élelmiszersegélyt. Mármint a községközpontban – a faluban nem tudnak róla, így hát nem is mennek érte. Aztán előbb–utóbb csak megtudják, nem hivatalos úton.

És ami a legfájóbb ezekben az életképekben, hogy „a mieink” azok, akik nem törődnek a sajátjaikkal. Pedig semmi különöset, mondhatnám úgy is, hogy semmi többletmunkát nem kellene tenniük. Csak azt, ami hivatali kötelességük.

Ha nem „a mieink” lennének, akkor lenne zúgolódás: aháá, packáznak a választóikkal, meg kirekesztenek.

Így nincs zúgolódás, illetve csak félszájjal – mert „a mieink”.

Tovább is van, mondjam még?

                                                     (Illusztráció: sulinet.hu)