15 / 22 év szolgálat (eddig)

A Bihari Napló kiadójának (függetlenül a változásoktól) hagyománya az év végi, karácsonyhoz közeli időpontban megtartott ünnepség. Az ideit a minap tartottuk meg, ITT a beszámoló róla.

Szinte hihetetlen: eltelt 5 év azóta, hogy 2014-ben, egy Nyíregyháza melletti szabadidőparkban tartott ünnepségen megkaptam azt a plakettet (bár lehet, nem ez a jó szó rá), ami azért járt, mert akkor 10 éve voltam főállású tagja a szerkesztőségnek. Ebből következik, hogy most újabb "kerek" évfordulóhoz értem: megkaptam a 15 éves plakettet (mindkettő látható alább, a dobozkák nyitott és zárt formájával is). 

Ám ez a 15 éves évforduló - mint mondtam - a főállásra vonatkozik. Ugyanis első írásom a lapban 1998. februárjának elején jelent meg, ami bizony a 22. évfordulót jelenti rövidesen. A két szám közötti különbséget külmunkatársi státuszban töltöttem, szerződéssel, sajtóigazolvánnyal (a lentebbi képen a barna színű az, eddigi igazolványaim társaságában), nem kevesebb elszántsággal, sőt, talán többel, mint manapság, de az biztos, hogy sokkal több áldozatvállalással.  

Ha jól számolom, az eltelt több mint két évtizedben négy tulajdonosváltást/cserét élhettem át, ennél jóval több a dizájn- és szakmai szempontok váltakozásának száma. Részletekbe nem megyek bele, nehogy megsértsek valakit / kifelejtsek valamit / kihagyjak valakit, meg aztán most nem is az a téma.

Ma reggel jelent meg nyomtatásban is az a cikk, melynek online változatát fentebb ajánlottam. Annak nyomán már kaptam gratulációt az évfordulóhoz. Elmondtam, most is elmondom: jól esik, de azért tudni kell, hogy ez a "figyelmesség" valójában egy ténymegállapítás, illetve a hűségnek (de azt hiszem, mondhatom a kitartást is) szól, és nem egy szakmai díj (bár lehet, van átfedés és olyan is volt már).

A minapi ünnepségen torta is volt, annak alkalmából, hogy rövidesen, január 4-én lesz 30 éve, hogy megjelent az első Bihari Napló. Ha engem kérdeztek, az alábbi tortából - ha csak virtuálisan is - nagyon-nagyon-nagyon sokaknak jár egy szelet.

Valaki hazu..., izé, lesen van

A les szót azért használtam, mert a foci egyik alapszabálya, de lehetne más sportból vett szakszóval is helyettesíteni, hiszen az M4 sportcsatorna nem csak labdarúgó eseményeket kódol, ha úgy adódik, a határon túliak nagy bosszúságára. A foci említése azért is indokolt, mert leginkább ezzel hergelik a szurkolókat, legutóbb is, amikor a szlovákokat készült megverni a magyar válogatott, aztán kikapott... Vannak vélemények, miszerint az M4 valójában a látottak meg az eredmények miatti bosszankodástól akarja óvni a népet. Persze a legtöbben ezt nem így gondolják. Nem csak sportszeretők. Mert miért ne lenne ez politikai "tőkekovácsoláshoz" alap!?

Akik "mindennel is" foglalkoznak, már jó ideje megígérték, hogy majd ők... Persze nem lett semmi. Hogy mennyi politikai potenciál rejlik ebben, arra jó példa, hogy a magyar miniszterelnök, ha röviden is, nem egyszer megnyilatkozott már e témában, sőt, az idei Tusványosi találkozón a témában hozzá intézett kérdésre felelve nem habozott saját helyettesét is megalázni, mivel szerinte az nem tette dolgát. 

A szakmailag hozzáértők mondják: ez egyszerű jogi (műsorszórási) kérdés, amit gondolom egyszerűbben úgy lehet megfogalmazni, hogy pénzről van szó és nem meglepő módon ez általában felülírja, de legalábbis nem alábbvaló a politikai céloknál, még ha nemzeti, akkor sem, inkább utóbbi szolgálja ki előbbit. 

Olvasom a legutóbbi fejleményt, nyilatkozott a Bihari Naplónak a Digi tévécsatorna kommunikációs igazgatója: "A sportközvetítések tekintetében minden tévécsatornának értesítenie kell a kábeltévé-szolgáltatót, hogy megvette-e a sugárzási jogokat Románia (de gondolom, ez minden országra érvényes - saját megjegyzés) területére is. Amennyiben nincs sugárzási joga, vagy nem érkezik meg ez az értesítés, akkor a kábeltévén nem lehet továbbsugározni a közvetítést, mert ezzel a szolgáltató sértené meg a vonatkozó jogi előírásokat." 

Tiszta sor, azokat igazolja, akik eddig is a jogi tisztázatlanságot emlegették. És azt is elárulja, hogy valójában - hogy stílszerű legyek - kiknek a térfelén pattog és pattogott eddig is a labda, miközben mindenfélékkel kábították a jónépet.

Most megint van ígéret, hogy eztán most már tényleg, de tényleg semmi sem áll a sportközvetítés és a szurkoló közé. Ez egy olyan eset, a mikor halálpontosan lehet tudni, mikor derül ki legkésőbb, hogy megint hazu..., izé, lesen van-e valaki. A dátum: október 10., amikor a magyar válogatott legközelebb pályára lép, Horvátország ellen.

Szemét eljárás

Ezzel vagy hasonló címmel - ami, belátom, nem túl eredeti - már többször írtam bejegyzést. Nem azért, mert a szemétgazdálkodás témakörének olyan nagy szakértője vagyok (bár vannak még, akik szintén nem azok, ám minden lehető alkalommal úgy tesznek), hanem mert egyszerűen bosszant, egyúttal el is keserít ami ebben az ügyben történik, illetve nem történik az országban. 

Ha történik is valami a szelektív szemétgyűjtés bevezetésének útján, az azért van nagyrészt, mert az Európai Unió kényszerhelyzetbe hoz. Hogy példát mondjak, nemrég jártam Orsován, ami egy gyönyörű környezetben lévő szép város, vannak is turisták szép számmal, ellenben az utcák és maga a Duna partja is olyan szemetes, hogy nacsak. Pedig lenne miért vigyázzanak a környezetükre az ottaniak, de na, a kialakult hagyomány...

Manapság már trendi lett mondani, hogy vigyázz a saját környezetedre, mert rajtad is múlik, a boltban ne vegyél el nejlonszatyrot, stb., stb. Ugyanakkor hallod, hogy főleg a legnagyobb országok fittyet hánynak a környezetvédelmi egyezményekre, a károsgáz-kibocsátási kvótákra - na, ha ők óriási léptékben magasról... nem érdekli őket, akkor én igencsak sok nejlonszatyrot kell visszautasítsak a magam szűk világában.

Mindez most azért jutott eszembe megint, mert olvasom: "A Nagyváradi Polgármesteri Hivatal két hónappal elhalasztotta a hulladék begyűjtésére és szállítására vonatkozó ajánlatok leadási határidejét..." (Bihari Napló, 2019.08.19.) Bizonyára jó okuk van rá, meg is tudják magyarázni, de a lényeg, hogy újabb hetekkel húzódik - "igazoltan" - az ügymenet,  miközben tudjuk, hogy az egész megyében (is) várják, hogy oldódjon már meg valamiként ez a szemét ügy.

A nép meg megoldja a maga szemétügyét, ahogyan tudja, meg ahogyan a furfangja diktálja. Van ugye, aki azt mondja, hogy neki nincs szemete és punktum. Na, őrá nincs tekintettel a törvény, mert olyan nincs, hogy valakinek ne legyen szemete, csak "másként" szabadul meg tőle... Aztán olyan is van, aki a hulladékától úgy szabadul meg, hogy "átminősíti" közösségi szemétté: a kukás zsákját egyszerűen kirakja az utcai kukába, aztán majd elviszi onnan a közteret takarító - ilyen látható az alábbi fotókon.

És ide kívánkozik még egy eset. Nem írom le, hogy melyik településen történt és azt sem, hogy ki volt a főszereplő, legyen elég annyi, hogy egy életútja alapján méltán köztiszteletben álló személy. Történt, hogy már elég alkony volt, amikor egy eseményről távozóban magam baktattam az utcán. Kicsit távolabb feltűnt az illető, akit, bár sötétedett és elég távolt is volt, azonnal felismertem. Ő nem látott engem, más sem volt az utcán, talán ezért engedte meg magának, hogy amint átvágott az úttesten, valamit eldobjon. Csak úgy, le a földre, tehát szemetelt. Majszolni kezdett, tehát valami péksütemény csomagolása lehetett, amit nem tett a zsebébe, a táskájába, egyszerűen eldobta. Nem nagy dolog, mondhatnád, én mégis meglepődtem. Egy nagyobb bokor takarásában vártam, hogy eltávolodjon, már nem akartam köszönni, elkerülve hogy őt is, magamat is zavarba hozzam. Aztán odamentem és meggyőződtem: nem tévedtem, a szemétté vált csomagolás valóban ott volt... Ha visszagondolok, ma is kétségeim támadnak, hogy biztos megtörtént-e ez az eset, hiszen mégis csak egy több évtizedes pedagógusi pálya áll az illető háta mögött, és ismétlem, méltán áll köztiszteletben, a fentiektől függetlenül. És persze ez az egész szemét dolog nem az ő kiflipapírjáról szól.

Kollégánkra emlékeztünk halála kerek évfordulóján

Ismét temetőben gyülekeztek az újságíró kollégák az elmúlt pénteken: Albert Ferencre emlékeztünk, akinek éppen ma 10 éve volt a temetése, a megemlékezést pedig halála évfordulóján, január 11-én, pénteken tartottuk a biharpüspöki temetőben. 

A csatolt képen a sírja a megemlékezés után.

ITT olvasható az eseményről készült tudósítás, alább a beszédem, melyet a kollégák nevében mondtam, alatta az akkoriban megjelent írások a Bihari Naplóból (rákattintva nagyíthatóak), a kedvenc fotója, melyen ő maga tükröződik vissza egy egyházi kegytárgyban egy kiállításon, illetve pár további fotó péntekről, melyeket Alexandru Niţescu kollégánk készített. 

     Tíz évvel ezelőtt, 2009. januárjában Albert Ferenc, a Bihari Napló újságírója szabadságra készült, az előző évről maradt pár napját akarta letölteni. A pár napból örökös szabadság lett... Vannak pillanatok, dátumok, mozzanatok, amik beleégnek az ember emlékezetébe. Emlékszem, hétfőn reggel, 2009. január 12-én, amikor beértem a szerkesztőségbe, szokatlan csend fogadott. Senki nem válaszolt a köszönésemre. Nem udvariatlanságból, egyszerűen mindenkit nyomasztott a döbbenet: előző este "elment" Alfer... Íróasztal-szomszédok voltunk, egymásnak háttal ültünk, ez a közelség is adta, hogy sokszor elmesélte, nekem, a fiatalabb "megyejárósnak",milyen kalandokon ment keresztül a korábbi évtizedekben, amikor még gyakran kószált a megyében széltében-hosszában. Most egy fehér lapra állított gyertya égett az asztalon. A másnapi, a halálhírét tudató lapban még két általa jegyzett cikk is megjelent, mintha fekete keretes neve búcsúzott volna olvasóitól… Hogy voltak egészségügyi gondjai, azt mindannyian tudtuk, ám ő ezt egy kézlegyintéssel elintézte. Annál komolyabban vette, ha az elvei mellett kellett kiállni. Ahogyan Szilágyi Aladár fogalmazott a temetésen mondott beszédében: "Alfernek (ez volt önmagának adott beceneve) mindig volt mindenről véleménye és gyakran kérdések helyett akár vitába is szállt interjúalanyaival". Ugyanakkor Aladár fel is sorolt néhányat az addig eltávozott kollégák közül: Bokor Andrást, Tőke Csabát, Moldovan Ghicát. Én itt most sajnos bővíthetem a sort több-kevesebb kötelékkel hozzánk tartozottakkal: Both Abigél, Kinde Annamária, Szegedi László, Tuduka Oszkár, Dávid (Völgyesi) Erzsébet, Szántó Sándor... 

Ahogyan öregszem, azon kapom magam, hogy egyre többet járok temetőbe. Temetésre, illetve emlékezni is. Évente egyszer - kétszer eljöttem ide is az elmúlt 10 évben, hazafelé tartva valamilyen eseményről. Ilyenkor fülembe csengett hangja, jellegzetes nevetése. Ha most szólhatna hozzánk, talán azt mondaná: "Gyerekek, nem kell a duma, nincs semmi baj. Ez az élet rendje." Talán igaza van. De az is ehhez a rendhez tartozik, ha mi most egy-egy könnycseppet próbálunk elrejteni...

Szemben önmagunkkal, tizennyolc év után

"Egy csoda volt", mondták el kedden többen is több helyen, amikor felelevenítették 1956. október 23., majd az azt követő napok magyarországi, annak kapcsán határon túli eseményeit. Az ellenben nem lenne csoda, ha az akkoriak, ha valami csoda folytán látnák a mai közállapotokat a határon innen és túl, megrökönyödnének: mit csinálnak ezek?! Ezért vállalták a halált is akár?! Hogy rájuk hivatkozva szakadjanak pártokra, kiabáljanak egymásra mindent, hülyítsék, butítsák, hergeljék, uszítsák a jónépet. Mert ma már mindenki emlékezik, fejet hajt, koszorúz, mindenki mindent és bármit mondhat, hiszen demokrácia meg szabadság van. 

Mondom: demokrácia meg szabadság.

Az újabb nagyotmondó-verseny láttán, hallatán (azt nem mondom hogy olvastán, mert annyira nem vagyok elvetemült, hogy mindenki okosságait elolvassam, meg mit is tudnak még mondani?!) jutott eszembe az első tudósításom október 23-i megemlékezésről, Érmihályfalváról, mely egyben Bihar megyében is az első volt. Akinek mutattam az alább olvasható, saját archívumomból előbányászott cikkemet, rácsodálkozott: nem előbb kezdődött? Bizony nem. Azt nem mondom, hogy korábban nem lehetett szó bárhol, bármilyen rendezvényen az '56-os eseményekről, annak résztvevőiről, de szervezettem október 23-án ez volt az első megemlékezés, és Érmihályfalván. Ami mondjuk érthető is, tekintettel az Érmihályfalvi Csoportra. Hogy miért vagyok ebben olyan biztos? Mert emlékszem, szerkesztőim milyen lelkesedéssel fogadták a rendezvény hírét, s bízták rám, az akkor még külmunkatársra a tudósítás megírását. Mint látszik, ez 2000-ben volt, amikor a lap még "régi formáját" mutatta (több tekintetben is), az október 25-i lapszám 8 oldalból állt és 3000 lejbe került (majd 2005. július 1-től "vágtunk le" négy nullát, megteremtve az "erős lejt").

Akkor 44 évvel voltunk a történések után és ma is emlékszem, amikor Báthori Ferenc tanár úr felvetette a rendezvény megszervezésének ötletét. Hogy mi és miként zajlott, az itt aztán elolvasható. Látható, hogy nem volt annyi szervezet, meg egyesület, meg alapítvány, mint manapság (és nem csak Érmihályfalván), ellenben még nem érett meg az idő a közösség alapos megosztásra. Bár, így utólag, 18 év távlatából visszanézve már látom, az első komoly lépések már megtörténtek rá és talán csak nem akartuk látni, vagy nem akartuk elhinni, hogy megtörténhet, ami megtörtént. 

A tudósításban szereplők, a tanárnő kivételével, már sajnos nincsenek közöttünk... A felvetés a koncepciós perek elítéltjeinek rehabilitációjáról mit sem vesztett időszerűségéből. A történtek feldolgozására ellenben sokan, több módon vállalkoztak, már nincs hiány tanulmányokból, véleményekből. 

Anélkül, hogy bármilyen párhuzamra vetemednék az '56-osokkal, biztos vagyok benne, hogy ahogyan ők, a 18 évvel ezelőtti önmagunk is csak állnánk a mai állapotok láttán és dörzsölnénk a szemünket. Talán csak egy mondatot írnék le újra, jelen időben: A Magyarországon történtek hozzánk is kisugároznak, fényük és gyászuk egyaránt.

Kiállítottak...

Úgy értem a fotóimat, szombaton. Akkor volt ugyanis a megnyitója a nagyváradi Euro Foto Art Galériában annak a tárlatnak, melyen a Bihar megyei nyomtatott sajtóban dolgozók erre az alkalomra összegereblyézett "sajtófotóit" tették közszemlére. Ez volt az első ilyen alkalom, de Tóth István galériavezető elmondta: ezután évente lesz, az első fotóriporterek között számontartott Szathmáry Pap Károlyról (1812 - 1887) elnevezett nemzetközi fotóművészeti fesztivál elő-rendezvényeként. (További részletek ide kattintva.)

A sajtófotót több okból tettem fentebb idézőjelbe.
Egy: nem konkrétan fotóriporterekről van szó (ahogyan ott többször elhangzott), hiszen manapság már maguk a riporterek, újságírók fotóznak a különböző eseményeken, kevés szerkesztőség tart(hat) külön fotóriportert.
Kettő: olyan fotókról van szó, melyek nevezésére nem volt kritérium, hogy azok megjelenjenek (vagy korábban megjelentek) valamilyen sajtófelületen.
Három: lehet én nem értettem jól, de sok olyan fotót láttam a falakon, melyeket én a magam részéről nem neveztem volna, bár száz-számra vannak nekem is hasonlók. Eseményfotókról van szó, melyekkel kapcsolatban mondta annak idején egy tanárom a sajtókollégiumban, hogy "az újság nem családi album". (Értsd: nem kell minden csoportképet, minden eseményen résztvevőt, minden eseményrészletet leközölni.)
Négy: arról már az érmihályfalvi Érmellék 2009 Fotóklub tagságával is sokat beszélgettünk, hogy egy-egy fotó értékét mennyire emeli vagy csökkenti a "megbabráltság". A nézetek különbözőek, magam továbbra is tartom ahhoz, hogy az az értékes fotó, ami az adott pillatatot ragadja meg utólagos manipulálás nélkül (mondjuk minimális vágással, élesítéssel, de "hozzáadott" részletek nélkül).
Vissza a tárlathoz: a Jurnal Bihorean, a Crisana és a Bihoreanul mellett (a Reggeli Újság nem válaszolt a felkérésre) a Bihari Naplót Pap István és Szeghalmi Örs kollégáimmal képviseltük.
Nyolc képet neveztem, ezek közül hét került falra, ezek láthatóak legalul, illetve az az oklevél, amit minden kiállító kapott (fentebb a megnyitón készült... sajtófotók).
Akkor tehát jövőre újra. 

A könyvek maradtak

Tegnap temették el Tempfli József kiérdemesült megyés püspököt, aki május 25-én hunyt el. Olvasom, a szertartáson - nagyon helyénvalóan - elsősorban lelkészi erényeit és egyházát erősítő munkáját hangsúlyozták.
Nekem személyes emlékeim idéződtek fel, amikor halálhírét vettem.
Nem tudom, mikor találkoztunk először, azt sem, hogy aztán még hányszor (sok elsőáldozáson, bérmáláson, búcsún, közéleti eseményen megyeszerte), de azt igen, hogy nehéz volt neki előre köszönni, püspök létére mindig "megelőzött", amikor észrevett. Csak néhány emlék...
Érkörtvélyesen együtt (úgy értem egy asztalnál) ebédeltünk, amikor ott (ha jól emlékszem) templomszentelés volt.
Szentjobbon végigvezetett az egykori apátság utódának szánt, új épületen, ahova annak ellenére sem akart véglegesen beköltözni, hogy a helyiek hívták: töltse ott nyugdíjas éveit. Ezt azért kellett felépíteni, hogy szentjobbi apátként is hagyjon valamit maga után, mondta.
Rezidenciáján készíthettem interjút Vizi. E Szilveszterrel, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnökével.
Érmihályfalván kaptam tőle az első könyvet még 1999-ben, amikor papszentelésen vett részt. Apropó, könyvek: éveken át én fuvaroztam a püspököt - aztán a nyugdíjas püspököt - a Kanonok sor és a Bihari Napló szerkesztősége között, hiszen rendszeresen részt vett a karácsonyi / év végi "házi ünnepségen" (erről több alkalommal fotó is megjelent a lapban). Ő mindig mondta, hogy nem kell menni érte, hív taxit, de nem hagytuk. Örömteli feladat volt. Sosem engedte, hogy segítsek neki beszállni a kocsiba, akkor sem, amikor számos műtétje után már nehezen mozgott. Amíg bírom magam, nem kérek segítséget - mondogatta. Utolsó ilyen alkalommal már annyit megengedett magának, hogy belém karoljon, a lépcsőkön le- és felfelé. Mikor visszaérkeztünk a Kanonok sorra, minden alkalommal honorálni akarta, hogy fuvaroztam. Próbáltam elhárítani, de "arról szó sem lehet" - mondta mindig. Először egy-egy palack bort ajánlott, de mivel nem vagyok alkoholfogyasztó, kiegyeztünk abban, hogy könyvet ad. Mindig volt kéznél valamilyen kiadvány, amit protokoll célból tartott, ilyenekből kaptam (a fentebb említett első ajándék dedikációja látható alább, püspöki pecsétjével - a kötet II.János Pál: Ajándékok és titkok című könyve, ami a pápa pappá szentelésének 50. évfordulójára jelent meg). 
Egy alkalommal végig kalauzolt a lakosztályon, amibe nyugdíjazása után költözött. Bemutatta a helyiségeket, mit hogy tétetett rendbe, a hozzávalókat hogyan szerezte be, illetve milyen ajándékokat hol kapott. Ketten voltunk a régi típusú szobákban, hiszen egyedül lakott, nagy kulcsot húzott elő, amikor a bejárati ajtót nyitotta a Bunyitay Könyvtárnak is helyet adó kapualjban. Nem fél egyedül ennyi értékkel összezárva? - kérdeztem. Csak mosolygott: Nem, nem fél, mert a Teremtő mindig vele van, másrészt, aki hívatlanul akarna bejönni, azt nagy meglepetés érné! Többet azonban nem mondott erről.
A Bihari Naplóban mutatta be elsőnek utódját, miután a Szentszék elfogadta nyugdíjazási kérelmét. Ciucur Losonczi Antonius kollégámmal voltunk a Kanonok soron, Tóni interjúzott Böcskei Lászlóval, én fotóztam.
Vagy "renczurazott", vagy kegyed-del szólított meg.
Úgy emlékszem, akkor találkoztunk utoljára, amikor  2012. augusztus 8-án a szerkesztőségben járt, jött bemutatni azt a kinagyított légi fotót, melyet pappá szentelésének 50. évfordulójára kapott, s melyen a Püspöki palota, a Bazilika és a Kanonok sor látható - ekkor fotóztam utolsó alkalommal (lásd alább).
Az elmúlt szerdán Ottományban voltam épp, amikor a modern hírforráson megjött a halálhíre. A törékeny, kalapos - görbebotos - ballonkabátos alak jelent meg előttem, amint a Kanonok sori ajtóból autóm után integet...

                                     Az első ajándékkönyv és dedikációja 

                                    Az utolsó fotóm 2012. augusztusából

                                              

Oszi bácsi, jó ez így?

Nem tudom pontosan mikortól ismertük egymást személyesen, de valamikor 2004-ben találkozhattunk először, amikor a Bihari Napló szerkesztőségének tagja lettem.
Azért fontos a "személyesen" megfogalmazás, mert korábban, amikor még csak a BN olvasója, később külmunkatársa voltam, már akkor is mindig élvezettel olvastam zenekritikáit, melyek annak ellenére élvezetesek voltak nekem, a komolyzenében kutyaütőnek is, mert a stílusa magával ragadó volt. Sokszor nem is értettem miről van szó, de éreztem, hogy amiről ír, az nagyon jó, szép és ő nagyon szereti.
Nem tagadom, nagyon jólesett, amikor kiderült: ő is ismer engem korábbról, pontosabban a BN-ben megjelent írásaim és fotóm alapján, amit azzal is bizonyított, hogy olyan jegyzeteimből tudott idézni gondolatokat, melyekre - őszintén - már én sem mindig emlékeztem...
Aztán, amikor kollégák lettünk - a tegeződést azonnal felajánlotta -, sokszor megesett, hogy kézzel írott cikkeit én pötyögtem számítógépbe. Nem lehetett nem szeretni - még ha néha siettünk is volna - hogy gyakran el is dúdolta nekünk a dallamot, amiről éppen irt.  Jó lesz így? - kérdezte tőlem (!), miközben én (szégyen vagy sem) sokszor azt sem tudtam kicsodának a micsodájáról írunk...
Nem lehetett megelőzni a köszönéssel, akár utcán találkoztunk, akár a szerkesztőségben, ahol, mire észrevettem, már nyújtotta is parolára jellegzetesen keskeny kezét. Mindig napra volt legutóbbi kommentárjaimmal, vagy éppen cikkeimből idézett, éreztem, tényleg érdekli amit írok. Mindig dicsért - kinek nem esik az ilyesmi jól, hát egy ilyen embertől?!
Egyszer megkérdeztem tőle, hogy a Kossuth rádió néhai "Játék és muzsika tíz percben" című műsorban hallott feladványokat felismerte-e annak idején? Tréfásan szinte kikérte magának: mindig mindet! Ne is legyen kétségünk, hogy biztos így is volt.
Kedves Tuduka Oszkár, megtiszteltetés volt kollégádnak, kicsit talán barátodnak is lenni.

                                                                                      (fotó: erdon.ro)