"Előre is elnézést kérek azoktól, akik nemzeti ünnep(ek)hez csak magasztos gondolatokat tudnak társítani. Én nem ilyen vagyok. Javaslom, az érintettek ne is olvassák tovább."
Saját magamat idéztem, ez a pár mondat alább majd újra megjelenik, de a bejegyzés egészére érvényes.
Szóval, nyakunkon a nemzeti ünnep, március 15.
Megjegyzendő, hogy ezt már akkor is "nemzeti"-nek hívták, mielőtt az utóbbi pár évben elharapódzott a szokás, hogy mindent "nemzeti"-nek hívnak - megkezdve az ilyen-olyan pályázatoktól, programoktól egészen a hivatalokig, intézményekig.
Nyakunkon megint a sok nagymagyar, a sok lavórnyi kokárdával. Tudom, senkit nem érdekel, de én nem tűzök ilyenkor kokárdát. Nem, mintha nem érezném magam magyarnak, vagy titkolnám, de valahogy nem érezném magam jól vele. Túl sok emberen van.
Nem fogok vitába szállni azzal, aki ezért úgy gondolja, különc vagyok, de akár erősebb megfogalmazásért sem haragszom. Megesik néha, hogy egyik-másik március 15-i rendezvényen itt-ott nekem is kokárdát akarnak tűzni a szervezők. Kedves gesztus, szó se róla - de én sosem hagyom. Erre persze meglepetten néznek rám, de, hát ez van --valahogy nem szeretem az ilyen külsőségeket.
Arról már nem is beszélve, hogy a kokárda is áldozatául esett a pártok és szervezetek közötti csatározásnak (itt most csak a romániaiakról beszélek): ki vagy kikhez tartozók készítenek több, szebb kokárdát, kik osztogatják azt a megemlékezéseken - természetesen ingyen, hiszen az emlékezés szent, a felemelő érzést nem szabad pénzzel besározni. (Milyen jó ünnepi beszédet tudnék írni ebből, mi?)
A bulvár is "természetesen" ráteszi a kezét az ünnepre, a maga stílusában. Tavaly (is) például arról (is) rágták a gumicsontot, hogy kívül-zöld-és-belül-piros, vagy fordítva.
(Illusztráció: hetifika.blogter.hu)
Erről ezt írtam tavaly:
Piros-fehér-zöld – dlöz-réhef-soriP
Előre is elnézést kérek azoktól, akik nemzeti ünnep(ek)hez csak magasztos gondolatokat tudnak társítani. Kérem, nézzék el: én nem ilyen vagyok. Javaslom, az érintettek ne is olvassák tovább. (Na, most jól bereklámoztam magam, fogadok, hogy olvassák.) Szóval, ezen is túl vagyunk. Volt méltóságteljesség, meg tiszteletteljes főhajtás – ahogy illik. Csak úgy repkedtek a díszbeszédek – ahogy szokás. Akár versenyt is rendezhettünk volna Ki tud nagyobbakat mondani címmel. Ellenben elmaradtak végre – és ez valóban üdvözlendő – a határon túli (úgy értem a mi szemszögünkből, tehát a magyarországi) ünneprontó tojás- és utcakődobáló versenyek. Na, de mit ér manapság akár egy nemzeti ünnep is jó kis bulvár–gumicsont nélkül? Hát ebben a valóvilágban nem sokat, mert – most őszintén – hányan adnak pénzt újságra csak politikusi beszédért? Na, ugye. Hát akkor vegyük mondjuk a kokárdát. Ünnepi, de azért nem annyira, hogy ne lehetne vele büntetlenül kekeckedni. Mi van a kokárdán? Három szín. De vajon a piros kívül vagy belül kell–e legyen? Nosza, meg is kérdeztek szakértőket (akik az ügy fontosságához illően mindjárt ellent is mondtak egymásnak). Mert ugye a kokárdát a franciák találták ki (oh, ezek a divatdiktátorok), a szabály pedig, hogy a lobogó felső színe a kokárda belsejébe kell kerüljön, esetünkben a piros. Erre mi mit hordunk? Az olasz színeket! De ez még smafu, az is kiderült, hogy a nemzetet maga Szendrey Júlia terelte a kokárdahajtogatás tévútjára, mikor Petőfi jelvényét gyűrte! Most aztán ne arra tessenek asszociálni, hogy bezzeg le is verték a forradalmat, mert végül is – Rejtő Jenővel szólva – mégse lehet minden kokárda mellé egy közlekedési rendőrt állítani. De, hogy végül valami lelkesítőt is mondjak, ”ezen a napon az a legfontosabb, hogy valamennyiünk szíve pirosfehérzöldben dogobjon!” Ezt egy szónoktól hallottam, bezzeg könny is szökött a szemembe ott álltó helyemben.
(Bihari Napló, 2011. március 21.)
Hogy a fenti kommentár utolsó sorait folytassam, most is mondok egy lelkesítőt, melytől méltán dülledhet tovább nemzeti mellünk. Mert azt ugye régóta tudjuk, hogy a világon mindenütt élnek magyarok. Meg azt is, hogy minden fontos dolgot a magyarok fedeztek fel - de legalábbis a közelben voltak a felfedezéskor.
Apropó, felfedezés. Olvasom, hogy egy ünnepre hangoló előadásban elhangzott: Amerika valós felfedezői a vikingek voltak, akik már jóval Kolumbusz Kristóf előtt partra szálltak az Újvilágban. Igen, ez még nem újdonság, ezt már hallottuk. Na, de most! Asszonta az előadó, hogy a vikingek egyik észak-amerikai kiruccanásán részt vett - na, ki! - egy magyar! Yesss! Ő a jólinformált szerint egy Tyrker nevű pacák volt állítólag, és ezek szerint mi magyarok jól beelőztük Kolumbusz Krisztofórót is, az összes Santa Mariájával, Ninójával, Pintójával együtt.
Nem lennék meglepve, ha a jövő évi nemzeti március 15-re az is bizonyosságot nyerne, hogy ez a Tyrker annak idején nem csak az ősi magyar nemzeti harci szerszámokat vitte magával, de bőrmellényén a nemzeti kokárda egy ősi formáját is viselte már.
Aki tovább akarja gondolni, az tűnődjön el rajta, vajon kiket találtak a partra szálló vikingeket Ámerikában...?
(Illusztráció: flagmagazin.hu)
