Az elmúlt hónapok egyik slágerkönyve Nyáry Krisztián: Merész magyarok
című kötete. A szerző előszavában leszögezi: mikor könyvéhez fogott,
még előszele sem volt a 2015 nyarán elindult migrációs hullámnak -
illetve az annak oldalvizén kivirult eszméknek, teszem hozzá én. Hogy ez
miért fontos? Mert jellemzően olyan, a cselekvés, a belső szabadság, a
vállalkozás, az építés, a hit hőseivé vált magyarokról ír, akik nem
születésük okán lettek magyarok, hanem azzá lettek, "magyarul
éreztek"akár úgy is, hogy bevándorlóként érkeztek. Mindegyikük felmenői
között volt német, szlovák, román, zsidó, szerb. Hogy pár nevet is
említsek: Guttmann Arnold (akit Hajós Alfréd olimpiai bajnokként
tisztelünk); Gudbrand Gregersen, aki norvég létére 63 évig élt
Magyarországon építési vállalkozóként és a szabadságharc
honvédtisztjeként; a cseh zsidóktól származó Richter Gedeon, akit saját
gyárából is kitiltottak; Fischer Móritz, aki a herendi porcelánt tette
világhíressé; Schalkhaß, vagyis Salkaházi Sára vértanú. Ki kérdőjelezi
meg magyarságukat? Akit kiemelnék a sorból most, mikor mindenütt
a szabadságharcra emlékeznek/-tek, az Leipold Loew, azaz Löw Lipót. Ő
volt az, akinek hazafias (értsd. magyar) meggyőződése olyannyira
köztudomású volt, hogy Veszprém város elöljárói őt, a város főrabbiját
kérték fel, hogy 1849. június 3-án proklamálja a függetlenséget. Ha ez
nem lenne elég, ezt a zsinagógában tette, ahol szónoklatát katolikusok
és protestánsok is hallgatták, ráadásul vasárnap és mindennek
tetejében a többiekhez hasonlóan a zsidó férfiak is levették
fejfedőjüket az ünnepélyes pillanatban. "A hazafiúi
lelkesedés aznap minden szokást felülírt", szól a krónika. A történtek
után 167 évvel, tehát napjainkban bevállalna-e valaki hasonló honfiúi
húzást? Miközben mindenki a márciusi ifjakra hivatkozik, az eszméket
mindenki magáénak (esetenként csak magáénak) hirdeti. Vajon hányan
kapnak most képzeletben sodrófa után már azért is, hogy e sorok miatt
virtuálisan fejbe kólintsanak? Mindenkinek ajánlom a könyvet, olvassa
el, még ha be nem vallottan is. Nem leszünk tőle kevésbé magyarok.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1848-1849. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1848-1849. Összes bejegyzés megjelenítése
2016. március 11., péntek
Merész(ebb) magyarok
Címkék:
167 éve,
1848-1849,
Hajós Alfréd,
Löw Lipót,
magyar,
Merész magyarok,
Nyáry Krisztián,
rabbi,
Richter Gedeon,
Salkaházi Sára,
szabadságharc,
Veszprém,
zsidó
2015. április 27., hétfő
Kossuthkifli - Ahogy én szeretem
Szégyen,
nem szégyen, én pár héttel ezelőttig nem tudtam, hogy létezik a
Kossuthkifli című regény. Akkor kezdtem utánanézni, amikor a tévé
vetíteni kezdte (mikor máskor, március 15-én) a regényből készült filmsorozatot.
A meghatározás, miszerint magyar történelmi kalandfilm és vígjáték is egyben, illetve hogy némi kossuthkifli szállítása ürügyén 1848-1849-es "kémügy" tárul elénk, továbbá, hogy a rendező az "üvegtigrises" Rudolf Péter, elég volt ahhoz, hogy várjam az első részt. Az most mellékes, hogy éppen a nemzeti ünnepen debütált a nemzeti hírcsatorna, mely aznapra már szolgált éppen elég vígjátékkal...
Szóval, az első rész után nem is értettem pontosan, hogy mit láttam. Ám rövidesen kezembe került a regény, melyet azonmód olvasni kezdtem, így a történetben előrébb kerültem, mint a filmes sztori pergése. Be kell valljam, az olvasottak nagyban hozzájárultak annak megértéséhez, mi miért történik a filmben, sőt, a többedik részt valójában már csak azért néztem, hogy lássam, mi maradt meg benne a könyvből.
Úgy jártam, mint hasonló könyv-film esetekben már nem egyszer: ha nem olvastam volna a könyvet, nem biztos, hogy értettem volna a filmet - persze lehet mindez az én "micimackóságom".
Szinte divattá lett a filmsorozatot már vetítése idején ócsárolni. Én nem akarom sem védeni - nem is igen van szüksége az én védelmemre, sem dicsérni.
Inkább beszéljünk a könyvről.
Zseniális. Ha egy szót akarok mondani róla. Mondom ezt annak tudatában, hogy van olyan ismerősöm, aki néhány fejezet után letette, mondván, hogy olvashatatlan. Nekem nem az volt, sőt. Rendkívül jól szórakoztam.
Minden elismerést megérdemel a szerző Fehér Béla, aki szerintem kolosszális munkát végzett. Egyrészt nem lehetett kis dolog felkutatni azokat a korabeli helyszíneket, ahol a szereplők végig
utaznak
Pozsonytól Debrecenig, hiszen hol vannak ma már azok az utak,
fogadók, sőt, akár falvak is, másrészt - és ez a legnagyobb érdeme a
kötetnek - korabeli nyelvezetet használ, tehát a kifejezéseket is meg
kellett találni azokhoz a párbeszédekhez, melyek sokszor éppen ettől- és
magától a stílustól - lesznek mulatságosak.
Nemegyszer hangosan nevettem olvasás közben, aminél nagyobb olvasói
elismerés azt hiszem nem is kell. Az olvasás élményéhez ugyanakkor
hozzájárult az is, hogy közben a filmbeli színészek hangján hallottam a
fejemben a mondatokat, márpedig Haumann Péter, Reviczky
Gábor, Nagy-Kálózy Eszter, Trokán Nóra, Kálloy-Molnár Péter és a többiek
jó választásnak bizonyultak - tehát, ha a filmnek vannak gyengéi, az
nem miattuk van.
Mindezek mellett az sem elhanyagolható, hogy a korabeli viszonyokból is ízelítőt kapunk, például, hogy az emberi gyengeségek akkor is pont úgy mozdították a világot előre vagy hátra, hogy a titkosszolgálat akkor is éppen úgy "befigyelt" az életünkbe a saját módszereivel és a történelmi személyiségek megítélése kortársaik által korántsem volt olyan egyértelmű (és lelkesen hazafias), mint ahogyan azt az utókor láttatni szereti, persze saját politikai érdekeinek megfelelően.
Hogy olyat is mondjak, ami nem teljesen tetszett, az a "népmesei elemek" beemelése a történetbe, de ezzel együtt lesz teljes a történet, és így tesz eleget annak a meghatározásnak is, miszerint ez egy Jókai-paródia is egyben (erre én magamtól nem jöttem volna rá).
Szóval, aki egy-két fejezet után nem teszi le a könyvet, annak biztosan bejön annak stílusa, akkor pedig biztosra vehető, hogy jól fog szórakozni.
A magam részéről csak ajánlani tudom.
Jelenet a filmből: gyászkocsi és huszárok (fotó: mediaklikk.hu)
A meghatározás, miszerint magyar történelmi kalandfilm és vígjáték is egyben, illetve hogy némi kossuthkifli szállítása ürügyén 1848-1849-es "kémügy" tárul elénk, továbbá, hogy a rendező az "üvegtigrises" Rudolf Péter, elég volt ahhoz, hogy várjam az első részt. Az most mellékes, hogy éppen a nemzeti ünnepen debütált a nemzeti hírcsatorna, mely aznapra már szolgált éppen elég vígjátékkal...
Szóval, az első rész után nem is értettem pontosan, hogy mit láttam. Ám rövidesen kezembe került a regény, melyet azonmód olvasni kezdtem, így a történetben előrébb kerültem, mint a filmes sztori pergése. Be kell valljam, az olvasottak nagyban hozzájárultak annak megértéséhez, mi miért történik a filmben, sőt, a többedik részt valójában már csak azért néztem, hogy lássam, mi maradt meg benne a könyvből.
Úgy jártam, mint hasonló könyv-film esetekben már nem egyszer: ha nem olvastam volna a könyvet, nem biztos, hogy értettem volna a filmet - persze lehet mindez az én "micimackóságom".
Szinte divattá lett a filmsorozatot már vetítése idején ócsárolni. Én nem akarom sem védeni - nem is igen van szüksége az én védelmemre, sem dicsérni.
Inkább beszéljünk a könyvről.
Zseniális. Ha egy szót akarok mondani róla. Mondom ezt annak tudatában, hogy van olyan ismerősöm, aki néhány fejezet után letette, mondván, hogy olvashatatlan. Nekem nem az volt, sőt. Rendkívül jól szórakoztam.
Minden elismerést megérdemel a szerző Fehér Béla, aki szerintem kolosszális munkát végzett. Egyrészt nem lehetett kis dolog felkutatni azokat a korabeli helyszíneket, ahol a szereplők végig
Mindezek mellett az sem elhanyagolható, hogy a korabeli viszonyokból is ízelítőt kapunk, például, hogy az emberi gyengeségek akkor is pont úgy mozdították a világot előre vagy hátra, hogy a titkosszolgálat akkor is éppen úgy "befigyelt" az életünkbe a saját módszereivel és a történelmi személyiségek megítélése kortársaik által korántsem volt olyan egyértelmű (és lelkesen hazafias), mint ahogyan azt az utókor láttatni szereti, persze saját politikai érdekeinek megfelelően.
Hogy olyat is mondjak, ami nem teljesen tetszett, az a "népmesei elemek" beemelése a történetbe, de ezzel együtt lesz teljes a történet, és így tesz eleget annak a meghatározásnak is, miszerint ez egy Jókai-paródia is egyben (erre én magamtól nem jöttem volna rá).
Szóval, aki egy-két fejezet után nem teszi le a könyvet, annak biztosan bejön annak stílusa, akkor pedig biztosra vehető, hogy jól fog szórakozni.
A magam részéről csak ajánlani tudom.
Jelenet a filmből: gyászkocsi és huszárok (fotó: mediaklikk.hu)
2012. március 16., péntek
A kislánynak hiszek
Tényleg jó!
Mármint magyarnak lenni.
De nem azért, mert a Nemtomilyen Párt megmondója az üzente, mint annak idején Kossuth apánk a regimenttel kapcsolatosan, vagy mert a lelkeknek valamely pásztorolója kinyilatkoztatta azt, mint egy mennyei üzenetet.
Nem azért.
Mikor politikusok mondják, akkor nem igazán érzem - csak hallom.
A dolog sokkal emberibb. Emberközelibb. Érzelemközelibb.
Például tegnap, amikor ünnepi műsor volt az érmihályfalvi kultúrházban. Nem történt semmi váratlan. Semmi szokatlan. Verseket mondtak, énekeltek, táncoltak. Egyik sem mondta, egyik sem énekelte, egyik sem táncolta azt, hogy magyarnak lenni jó. Mégis: mindegyik azt szavalta, azt énekelte, azt táncolta, hogy magyarnak lenni jó. Nem hallani- érezni lehetett.
Mert magyarnak lenni jó volt, amikor az egykori ügyes kislány szinte a szemünk láttára felnőve, már mint szemet gyönyörködtető nő állt elénk, és - ha lehet - még szebben szavalta nekünk az érzést.
Mert magyarnak lenni jó volt, látva, hogy a nagyok mellett/előtt már ott áll az utánpótlás, a földből még alig látszik ki, de máris hátborzongatóan/könnyfakasztóan mondja a sorokat. Lehet, értelmüket még nem is érti teljesen, de remélhetjük, hogy az ő nővé érését is láthatjuk, amikor már érteni fogja, mitől jó magyarnak lenni, és amiért neki is hálásak leszünk.
Mert jó volt magyarnak lenni, amikor pendült a citera, amikor a dolgos kezek ünneplőt öltöttek, hogy az ujjak alatt rezegjen/remegjen a húr, és úgy szóljon a sokat hallott nóta, mintha először szólna.
Mert jó volt magyarnak lenni, látva a talán először színpadra lépő gyerek izgalmát, és a szemében felcsillanó fényt, mikor sikerült az, amire készült, és a taps megéreztette vele: ez jó...
Mert jó volt magyarnak lenni, látva, hogy egyszerre lendül a láb, pördül a szoknya, szólal meg a furulya, egyszerre szegeződik a szem a karvezetőre - mert a vezető ott áll elől, vagy a függöny mellett vigyázza a szót, a hangot, a bátortalan lépést, és lehet rá számítani. Ez is jó.
Tegnap talán nem is volt olyan politikus - pártállástól függetlenül - aki beszédében (ahogy mondani szokás) ne vont volna párhuzamot 1848 és a ma történései között. És mindenki a maga igazát vélte felfedezni ugyanazon márciusi ifjak tetteiben. A márciusi ifjaknak már nem áll módjukban tiltakozni. Büntetlenül bárki hivatkozhat rájuk. Lehet őket tanúnak idézni arra, hogy magyarnak lenni jó.
Valóban jó.
De inkább elhiszem ezt a kislánynak, aki a földből még alig látszik ki, de máris hátborzongatóan és könnyfakasztóan mondja a sorokat. Lehet, értelmüket még nem is érti teljesen, de remélhetem, hogy az ő nővé érését is láthatom, amikor már érteni fogja, mitől jó magyarnak lenni. És majd újra elmondja nekem is, és én újra hálás leszek neki.
Mármint magyarnak lenni.
De nem azért, mert a Nemtomilyen Párt megmondója az üzente, mint annak idején Kossuth apánk a regimenttel kapcsolatosan, vagy mert a lelkeknek valamely pásztorolója kinyilatkoztatta azt, mint egy mennyei üzenetet.
Nem azért.
Mikor politikusok mondják, akkor nem igazán érzem - csak hallom.
A dolog sokkal emberibb. Emberközelibb. Érzelemközelibb.
Például tegnap, amikor ünnepi műsor volt az érmihályfalvi kultúrházban. Nem történt semmi váratlan. Semmi szokatlan. Verseket mondtak, énekeltek, táncoltak. Egyik sem mondta, egyik sem énekelte, egyik sem táncolta azt, hogy magyarnak lenni jó. Mégis: mindegyik azt szavalta, azt énekelte, azt táncolta, hogy magyarnak lenni jó. Nem hallani- érezni lehetett.
Mert magyarnak lenni jó volt, amikor az egykori ügyes kislány szinte a szemünk láttára felnőve, már mint szemet gyönyörködtető nő állt elénk, és - ha lehet - még szebben szavalta nekünk az érzést.
Mert magyarnak lenni jó volt, látva, hogy a nagyok mellett/előtt már ott áll az utánpótlás, a földből még alig látszik ki, de máris hátborzongatóan/könnyfakasztóan mondja a sorokat. Lehet, értelmüket még nem is érti teljesen, de remélhetjük, hogy az ő nővé érését is láthatjuk, amikor már érteni fogja, mitől jó magyarnak lenni, és amiért neki is hálásak leszünk.
Mert jó volt magyarnak lenni, amikor pendült a citera, amikor a dolgos kezek ünneplőt öltöttek, hogy az ujjak alatt rezegjen/remegjen a húr, és úgy szóljon a sokat hallott nóta, mintha először szólna.
Mert jó volt magyarnak lenni, látva a talán először színpadra lépő gyerek izgalmát, és a szemében felcsillanó fényt, mikor sikerült az, amire készült, és a taps megéreztette vele: ez jó...
Mert jó volt magyarnak lenni, látva, hogy egyszerre lendül a láb, pördül a szoknya, szólal meg a furulya, egyszerre szegeződik a szem a karvezetőre - mert a vezető ott áll elől, vagy a függöny mellett vigyázza a szót, a hangot, a bátortalan lépést, és lehet rá számítani. Ez is jó.
Tegnap talán nem is volt olyan politikus - pártállástól függetlenül - aki beszédében (ahogy mondani szokás) ne vont volna párhuzamot 1848 és a ma történései között. És mindenki a maga igazát vélte felfedezni ugyanazon márciusi ifjak tetteiben. A márciusi ifjaknak már nem áll módjukban tiltakozni. Büntetlenül bárki hivatkozhat rájuk. Lehet őket tanúnak idézni arra, hogy magyarnak lenni jó.
Valóban jó.
De inkább elhiszem ezt a kislánynak, aki a földből még alig látszik ki, de máris hátborzongatóan és könnyfakasztóan mondja a sorokat. Lehet, értelmüket még nem is érti teljesen, de remélhetem, hogy az ő nővé érését is láthatom, amikor már érteni fogja, mitől jó magyarnak lenni. És majd újra elmondja nekem is, és én újra hálás leszek neki.
2012. március 15., csütörtök
21 éves emlék
Március 15. azért mégis csak nemzeti ünnep, és bármennyire is nagy a kísértés, most nem fogok élcelődni sem politikusokkal, sem magukat politikusnak gondolókkal, sem a nemzeti érzülettel.
Mit teszünk ezen a napon? Leginkább a múltba nézünk. Egy kis múltba nézésre invitállak most én is titeket. Igaz, a fotók, amiket most bemutatok, nem 1848-1849-ből valók (bár az lenne az igazi buli), de azt hiszem, kuriózumok a maguk nemében. Annak ellenére, hogy nem pont március 15-én készültek, de ahhoz kapcsolódnak.
Az érmihályfalvi MIDESZ (Magyar Ifjúsági Demokratikus Szövetség) 1991 március 15.-re állíttatta a(z akkor még nem) Széchenyi tér egyik tömbházának falára a Petőfi Sándor emléktáblát. Szövege:
Petőfi Sándor
1823 - 1849
Ezen a helyen állt az a fogadó, amelyben 1847 májusában megszállt a magyar szabadságharc lánglelkű költője, és itt írta "Legszebb versem" című költeményét is.
Az esemény emlékére állíttatta e táblát az érmihályfalvi MIDESZ 1991 március 15-én.
Aici a fost un han, unde marele poet revoluţionar a scris poezia "Poemul meu cel mai frumos".
Ennek tehát éppen ma 21 éve.
És a nevezett nap után alig telt egy hónap, amikor 1991. április 17-én, szerdán Érmihályfalvára látogatott (arra már nem emlékszem, milyen alkalomból, de lehet, hogy akkor először) Tőkés László.
Azt hiszem, azóta sem voltak annyian a Petőfi-tábla körül, merthogy Tőkés László megkoszorúzta azt, majd beszélt is a tömeghez.
Az alábbi képek ekkor készültek.
1. Tőkés László koszorút tesz az emléktáblára:
2. Tőkés László itt már beszél a tömeghez:
3. Ugyanaz a jelenet, csak más szögből, és a szónokhoz közelebb:
Sajnos, nem emlékszem már, hogy ki fotózott - az biztos, hogy nem én, már csak azért sem, mert mindhárom képen felfedezhető vagyok.
21 éve...
Ahogy mondani szokás: más pennával írtunk. Éppen ezért kérem, senki ne keressen összefüggéseket a mával (esetleg csak csendben, magában). Egyszerűen tekintsünk úgy a fotókra, mint kordokumentumokra, amiket jó nézegetni. Viszontlátni 21 évvel ezelőtti önmagunkat, és olyanokat is, akik már nincsenek közöttünk.
Mit teszünk ezen a napon? Leginkább a múltba nézünk. Egy kis múltba nézésre invitállak most én is titeket. Igaz, a fotók, amiket most bemutatok, nem 1848-1849-ből valók (bár az lenne az igazi buli), de azt hiszem, kuriózumok a maguk nemében. Annak ellenére, hogy nem pont március 15-én készültek, de ahhoz kapcsolódnak.
Az érmihályfalvi MIDESZ (Magyar Ifjúsági Demokratikus Szövetség) 1991 március 15.-re állíttatta a(z akkor még nem) Széchenyi tér egyik tömbházának falára a Petőfi Sándor emléktáblát. Szövege:
Petőfi Sándor
1823 - 1849
Ezen a helyen állt az a fogadó, amelyben 1847 májusában megszállt a magyar szabadságharc lánglelkű költője, és itt írta "Legszebb versem" című költeményét is.
Az esemény emlékére állíttatta e táblát az érmihályfalvi MIDESZ 1991 március 15-én.
Aici a fost un han, unde marele poet revoluţionar a scris poezia "Poemul meu cel mai frumos".
Ennek tehát éppen ma 21 éve.
És a nevezett nap után alig telt egy hónap, amikor 1991. április 17-én, szerdán Érmihályfalvára látogatott (arra már nem emlékszem, milyen alkalomból, de lehet, hogy akkor először) Tőkés László.
Azt hiszem, azóta sem voltak annyian a Petőfi-tábla körül, merthogy Tőkés László megkoszorúzta azt, majd beszélt is a tömeghez.
Az alábbi képek ekkor készültek.
1. Tőkés László koszorút tesz az emléktáblára:
2. Tőkés László itt már beszél a tömeghez:
3. Ugyanaz a jelenet, csak más szögből, és a szónokhoz közelebb:
Sajnos, nem emlékszem már, hogy ki fotózott - az biztos, hogy nem én, már csak azért sem, mert mindhárom képen felfedezhető vagyok.
21 éve...
Ahogy mondani szokás: más pennával írtunk. Éppen ezért kérem, senki ne keressen összefüggéseket a mával (esetleg csak csendben, magában). Egyszerűen tekintsünk úgy a fotókra, mint kordokumentumokra, amiket jó nézegetni. Viszontlátni 21 évvel ezelőtti önmagunkat, és olyanokat is, akik már nincsenek közöttünk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)