Kulisszatitkok

Munkámból fakadóan sok előadással, színpadi fellépéssel együtt járó eseményen veszek részt és sok helyen, legyenek azok akár városi, falusi, iskolai szintűek. Igen zavaró tud lenni - még azt figyelembe véve is, hogy ezeken túlnyomó többségében amatőr és színpadhoz kevésbé szokott "előadók" szerepelnek - hogy a műsor közben az el nem húzott vagy félig elhúzott háttérfüggönyök mögül, illetve díszletek közül az éppen nem szereplők be-bekandikálnak a színtérre. A közönség soraiból éppen úgy látni őket, mint a rivaldafényben lévőket, hiszen alig vannak tőlük sokszor egy karnyújtásnyira. Értem én, persze, hogy a kisebb-nagyobb gyerekek, de sokszor a felnőttek is izgulnak egymásért meg a produkcióért, kíváncsiak egymásra, de az előadás színvonalán (ha van neki) igen sokat ront. Nem is értem, hogy a pedagógusok, koreográfusok miért nem figyelnek az ilyesmire (sőt, sokszor ők maguk is feltűnnek "soron kívül"). Aztán nemrégiben arról is meggyőződtem, hogy a profik is eshetnek hasonló hibába. Színházi előadáson voltam (megesik...), ahol a zenekar is szerephez jutott. Bevallom, a darab (hogy is mondjam, hogy ne legyen erős?) nem kötötte le a figyelmemet, inkább hosszú volt, mint érdekes. Sietek leszögezni, nem az előadók hibájának éreztem ezt, inkább maga a darab volt gyenge, bár a színészek igyekeztek minden lehetőséget megragadni "feljavításához". A lényeg: a karzaton ültem és a már említett okból elfoglalva magam nézelődtem össze-vissza. Nagyszerű belátás nyílt fentről nem csak a színpadra, de a zenekari árokba is, így láthattam, hogy a muzsikusok, legalábbis egy részük, szintén unja. Például egyikük, mikor nem volt dolga, mobiltelefonján szöszmötölt, székszomszédja akkorákat ásított, hogy majd' kiesett a fején. Egy másik mellett méretes reklámszatyor engedett arra következtetni, hogy talán már nem volt ideje hazaszaladni a bevásárlás után. Némi izgalmat hozott az előadásba - mármint számomra - hogy az egyik jelenet során a színpadon kilöttyintett ital el fog-e jutni a zenekari árokig? A csillogó pezsgőkígyó szorgosan araszolt a mélység felé, ahol egy - ha jól emlékszem - vonós nyakába vethette volna magát. Utóbbi biztos erőst meglepődött volna, de erre nem került sor, mert véget ért a jelenet, a következőnek pedig már feltörölt színpaddal vágtunk neki. 
Szóval, itt sem gondoltak arra, hogy a néző(k egy része) nem csak a színpadot látja. 

Én előre "Tudtam, tudtam!"*

Egy politikához kapcsolódó morgolódást terveztem mára, de egy sokkal fontosabb téma közbejött. És örülök, hogy közbejött, és valóban úgy gondolom, hogy ez fontos.
Tegnap délután felhívott telefonon az érmihályfalvi Tini Tanoda diákszínjátszó csoport egyik vezetője, Szabó Emőke tanárnő: este hattól előadásuk lesz, amit másnap (ma) délben megismételnek, és várnak. Hát, program előtt 2 órával szólni az újságírónak az álmoskönyvek szerint nem biztosíték arra, hogy az ott is lesz... De ez egészen más eset. Egyébként is elfogult vagyok a "hazai" csoportokkal szemben - még akkor is, ha ez az elfogultság bírálatot szül néha -, de a Tini Tanodáról tudom eddigi tapasztalataim alapján, hogy az előadásaikban mindig van valami olyan humor, élc, él, irónia, fanyar íz, ami nekem nagyon fekszik. Nem volt tehát kérdés, hogy mivel volt éppen időm, nem számít, hogy mikor értesítettek. Janikovszky Éva: Kire ütött ez a gyerek? című művét adták elő.
Az előadásról ezt írtam a Bihari Naplóba, és az erdon.ro -ra:

                         Újabb Tini Tanoda-bemutató

Újabb nagyszerű műsorral örvendeztette meg a publikumot az érmihályfalvi Tini Tanoda diákszínjátszó csoport: Janikovszky Éva egy művét adták elő.

 

Az érmihályfalvi Tini Tanoda diákszínjátszó csoport újabb előadással állt színpadra, Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? című művét adták elő a napokban, kétszer is. Egyszer a fellépők szülei, ismerősei előtt, egyszer pedig a diáktársaknak. A Szabó Emőke és Kéri Andrea tanárnők vezette csoportra jellemző, hogy fogékonyak a humorra, az iróniára, a fanyar szituációkra - és most sem hazudtolták meg magukat. Nagyszerű választás volt Janikovszky Éva írása, ami egy tinédzser vallomása arról, hogyan lett a család kis kedvencéből egy "elviselhetetlen" kamasz, illetve hogyan lesz remélhetőleg olyan felnőtt, akire majd megint büszke lesz mindenki. A színpadon felvonult egyrészt a főszereplő önmaga több, korábbi "évjáratában", illetve a család több tagja, kik maguk szóltak bele a történetbe.

Nagyszerű persze Janikovszky Éva írása - ezzel nem mondtam újat - már csak azért is, mert remek görbe tükröt tart elénk, szülők elé, és ezt igazolta a nézőtéren fel-felcsattanó kacagás, és némely helyeslő bólogatás. Ám az már a rendezőket dicséri, hogy a szöveget itt-ott megszakították olyan Hooligans, Tankcsapda, Bëlga, Fluor Tomi, Generál slágerekkel, melyek illenek egy-egy helyzethez - és ezzel teszik egyedivé a produkciót. Az előadás üzeneteként pedig talán ezt a részletet lehetne kiemelni: "...az élet az egész tűrhető. És nem kell vele az embert folyton ijesztgetni." A végén a magam részéről sajnáltam, hogy csupán 20 percig tartott az előadás.

 

Azt hiszem, nem is kell hozzátenni semmit.

Remélem, még máskor is elő fogják adni, és mindekinek csak ajánlani tudom, nézze meg. Mert jó a darab.

Mert a "mi gyerekeink" adják elő.

És ez valóban jobban esett, mintha a politikai morgolódást írtam volna meg.

De ne örüljetek, az sem marad el :)

(*A műben is szereplő beszólás.)

A kislánynak hiszek

Tényleg jó!
Mármint magyarnak lenni.
De nem azért, mert a Nemtomilyen Párt megmondója az üzente, mint annak idején Kossuth apánk a regimenttel kapcsolatosan, vagy mert a lelkeknek valamely pásztorolója kinyilatkoztatta azt, mint egy mennyei üzenetet.
Nem azért.
Mikor politikusok mondják, akkor nem igazán érzem - csak hallom.
A dolog sokkal emberibb. Emberközelibb. Érzelemközelibb.
Például tegnap, amikor ünnepi műsor volt az érmihályfalvi kultúrházban. Nem történt semmi váratlan. Semmi szokatlan. Verseket mondtak, énekeltek, táncoltak. Egyik sem mondta, egyik sem énekelte, egyik sem táncolta azt, hogy magyarnak lenni jó. Mégis: mindegyik azt szavalta, azt énekelte, azt táncolta, hogy magyarnak lenni jó. Nem hallani- érezni lehetett.
Mert magyarnak lenni jó volt, amikor az egykori ügyes kislány szinte a szemünk láttára felnőve, már mint szemet gyönyörködtető nő állt elénk, és - ha lehet - még szebben szavalta nekünk az érzést.
Mert magyarnak  lenni jó volt, látva, hogy a nagyok mellett/előtt már ott áll az utánpótlás, a földből még alig látszik ki, de máris hátborzongatóan/könnyfakasztóan mondja a sorokat. Lehet, értelmüket még nem is érti teljesen, de remélhetjük, hogy az ő nővé érését is láthatjuk, amikor már érteni fogja, mitől jó magyarnak lenni, és amiért neki is hálásak leszünk.

Mert jó volt magyarnak lenni, amikor pendült a citera, amikor a dolgos kezek ünneplőt öltöttek, hogy az ujjak alatt rezegjen/remegjen a húr, és úgy szóljon a sokat hallott nóta, mintha először szólna.

Mert jó volt magyarnak lenni, látva a talán először színpadra lépő gyerek izgalmát, és a szemében felcsillanó fényt, mikor sikerült az, amire készült, és a taps megéreztette vele: ez jó...
Mert jó volt magyarnak lenni, látva, hogy egyszerre lendül a láb, pördül a szoknya, szólal meg a furulya, egyszerre szegeződik a szem a karvezetőre - mert a vezető ott áll elől, vagy a függöny mellett vigyázza a szót, a hangot, a bátortalan lépést, és lehet rá számítani. Ez is jó.

Tegnap talán nem is volt olyan politikus - pártállástól függetlenül - aki beszédében (ahogy mondani szokás) ne vont volna párhuzamot 1848 és a ma történései között. És mindenki a maga igazát vélte felfedezni ugyanazon márciusi ifjak tetteiben. A márciusi ifjaknak már nem áll módjukban tiltakozni. Büntetlenül bárki hivatkozhat rájuk. Lehet őket tanúnak idézni arra, hogy magyarnak lenni jó.
Valóban jó.
De inkább elhiszem ezt a kislánynak, aki a földből még alig látszik ki, de máris hátborzongatóan és könnyfakasztóan mondja a sorokat. Lehet, értelmüket még nem is érti teljesen, de remélhetem, hogy az ő nővé érését is láthatom, amikor már érteni fogja, mitől jó magyarnak lenni. És majd újra elmondja nekem is, és én újra hálás leszek neki.

Hallomásélmény

A kilencvenes évek legelején egyik meghatározó - és azóta is meghatározó - olvasmányélményem volt Jókai Anna Szegény Sudár Anna című regénye. Pedig először nem is olvastam. A Kossuth rádióban hallottam, abban a műsorsávban, amikor a déli híradás előtti 20-25 percben egy-egy irodalmi alkotást olvasnak fel jobbára ismert színészek. Így akadtam rá - vagy ő rám, hiszen ezt a műsort akkoriban mindig hallgattam. Addig nem is ismertem a regényt - akkor viszont ki nem hagytam volna egy részt sem - így lett hallomásélmény. Még olyan közel voltunk a "rendszerváltáshoz", hogy szinte a bőrünkön érzetük a leheletét. Tudtam, sőt, értettem miről beszél Szegény Sudár Anna: a diktatúrai romániai létről, diktatúrai romániai magyar létről, az "ahogy lehet"-létről, az állandó megfigyelés alatti létről, a sorban állásokról, a valós és átvitt értelemben vett sötétségről, az erőltetve és fondorlatosan is zajlott elrománosítástól, a másodrendűségről. Arról, hogy "hogyan, milyen tartással lehet mégis elviselni  a sokszor elviselhetetlent: ott és mindenütt , ahol az ember mostoha sorsával, lassan elfogyó önmagával szembesülni kénytelen." (Idézet a Szépirodalmi Kiadónál 1989-ben megjelent kötet fülszövegéből.)

                                                                                       (Illusztráció: hollo-antikvarium.hu)
Aztán egyszer később meg tudtam venni ezt a kötetet, melynek olvasása már nem volt akkora élmény, mint azt a rádióban meghallgatni. Ez persze nem a regény hibája, az első élmény volt olyan, hogy azt a már aligha lehetett túlszárnyalni.
Mindez annak apropóján jutott eszembe, hogy egy erdélyi turné során Váradon is bemutatták a regényből Scarlat Anna színésznő által írt Én, Szegény Sudár Anna című monodrámát, felolvasószínház stílusban Gazdag Erzsébet színművész adta elő.
Aki még nem olvasta, annak a kötetet ajánlom figyelmébe, akinek pedig van hozzá szükséges alkalmatossága, az itt megtalálja egy hallgatható változatát.

Improvizáció

Pár napja írtam arról, mi mindennel mulathatja az időt az, aki nem feltétlen azért van jelen mondjuk egy színházi előadáson, mert érdekli, hogy mi zajlik a színpadon. Például játszik a telefonján, sms-ezik, fecebook-ozik. Az is érdekes ellenben, miként reagál, vagy reagálhat az előadást zavaró körülményekre az előadó.
Azt hiszem, a leggyakrabban előforduló eset, hogy úgy tesz mindenki, mintha nem történne semmi.
Hallottam már olyat is, hogy a színész egyszerűen "kiszólt" a nézőtérre.
A youtube-on van egy videó egy ilyen esetről. Egy hegedűművész szóló koncertjén egyszer csak megszólal egy telefon.

                                                                                                                           (Illusztráció: technet.hu)
Legyünk jóhiszeműek, tételezzük fel, hogy nem valami furmányos reklámfogás a videó, hanem valós helyzet.
Na, akkor viszont zseniális. Megszólal a telefon. A művész "lassít", majd megáll. Hallgatja a nokia egyik legismertebb csengőhangját, majd nagyszerűen, zenei tréfával üti el a kellemetlenséget: rákezd a csengőhangra, sőt, még egy kicsit improvizál is belőle.
A közönség tapsol, a művész meghajol. Elegáns. (Videó itt.)
Szerintetek megtörtént, vagy beállított sztori?
Te hogyan reagáltál volna?

Szilveszter, újra

Enikőtől is kaptam képeket szilveszterről. Igaz, kicsit megkésve, de éppen időben. Ugyanis ő(k) is az érmihályfalvi kultúrházban szilveszterezett. Ott, ahol a Móka színjátszó csoport mutatta be kabaréját.
És itt van az apropó: holnap (szombaton) 18 órától ismétlik a Tanulj, tinó... című előadást.
És akkor a kapott fotók: