A kislánynak hiszek

Tényleg jó!
Mármint magyarnak lenni.
De nem azért, mert a Nemtomilyen Párt megmondója az üzente, mint annak idején Kossuth apánk a regimenttel kapcsolatosan, vagy mert a lelkeknek valamely pásztorolója kinyilatkoztatta azt, mint egy mennyei üzenetet.
Nem azért.
Mikor politikusok mondják, akkor nem igazán érzem - csak hallom.
A dolog sokkal emberibb. Emberközelibb. Érzelemközelibb.
Például tegnap, amikor ünnepi műsor volt az érmihályfalvi kultúrházban. Nem történt semmi váratlan. Semmi szokatlan. Verseket mondtak, énekeltek, táncoltak. Egyik sem mondta, egyik sem énekelte, egyik sem táncolta azt, hogy magyarnak lenni jó. Mégis: mindegyik azt szavalta, azt énekelte, azt táncolta, hogy magyarnak lenni jó. Nem hallani- érezni lehetett.
Mert magyarnak lenni jó volt, amikor az egykori ügyes kislány szinte a szemünk láttára felnőve, már mint szemet gyönyörködtető nő állt elénk, és - ha lehet - még szebben szavalta nekünk az érzést.
Mert magyarnak  lenni jó volt, látva, hogy a nagyok mellett/előtt már ott áll az utánpótlás, a földből még alig látszik ki, de máris hátborzongatóan/könnyfakasztóan mondja a sorokat. Lehet, értelmüket még nem is érti teljesen, de remélhetjük, hogy az ő nővé érését is láthatjuk, amikor már érteni fogja, mitől jó magyarnak lenni, és amiért neki is hálásak leszünk.

Mert jó volt magyarnak lenni, amikor pendült a citera, amikor a dolgos kezek ünneplőt öltöttek, hogy az ujjak alatt rezegjen/remegjen a húr, és úgy szóljon a sokat hallott nóta, mintha először szólna.

Mert jó volt magyarnak lenni, látva a talán először színpadra lépő gyerek izgalmát, és a szemében felcsillanó fényt, mikor sikerült az, amire készült, és a taps megéreztette vele: ez jó...
Mert jó volt magyarnak lenni, látva, hogy egyszerre lendül a láb, pördül a szoknya, szólal meg a furulya, egyszerre szegeződik a szem a karvezetőre - mert a vezető ott áll elől, vagy a függöny mellett vigyázza a szót, a hangot, a bátortalan lépést, és lehet rá számítani. Ez is jó.

Tegnap talán nem is volt olyan politikus - pártállástól függetlenül - aki beszédében (ahogy mondani szokás) ne vont volna párhuzamot 1848 és a ma történései között. És mindenki a maga igazát vélte felfedezni ugyanazon márciusi ifjak tetteiben. A márciusi ifjaknak már nem áll módjukban tiltakozni. Büntetlenül bárki hivatkozhat rájuk. Lehet őket tanúnak idézni arra, hogy magyarnak lenni jó.
Valóban jó.
De inkább elhiszem ezt a kislánynak, aki a földből még alig látszik ki, de máris hátborzongatóan és könnyfakasztóan mondja a sorokat. Lehet, értelmüket még nem is érti teljesen, de remélhetem, hogy az ő nővé érését is láthatom, amikor már érteni fogja, mitől jó magyarnak lenni. És majd újra elmondja nekem is, és én újra hálás leszek neki.

Magyarnak lenni... szórakoztató (is)

Széchenyi István szerint – aki a legnagyobb magyarként mégiscsak tudhatta – „jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen”. Egy graffiti szerint azért jó, mert a magyar minden jóban megtalálja a rosszat. Így vagy úgy, szerintem is jó magyarnak lenni, de ezt már akkor is éreztem különösebb konkrét megfogalmazás nélkül, mikor még nem lett a kijelentés egy program elnevezése, amikor még nem indult annak reklámozására sajtókampány. De nem csak jó magyarnak lenni, hanem néha meglepő is. Mert itt van ugye ez a Csibi Barna, aki jó, sőt, jó nagy magyarságának hevületében Iancu–bábut égetett, aztán lehet utána sepregetni a pernyét... De nem csak jó, és meglepő, de néha mulattságos is magyarnak lenni. A minap Magyarországon volt alkalmam egy olyan kiállítást megnézni, ahol szembe találtam magam Orbán Viktorral! Na, nem szemlélődni volt ott, hanem az egyik vásznon, az „EU élén” címmel. Az Európa-sziluett, illetve az EU- és magyar (piros-fehér-sárgába hajló mustárzöld!) zászlók előtt, mikrofonok mögött álló miniszterelnök egyértelműen felismerhető volt, annak ellenére, hogy az amatőr művész enyhén afro-arcjegyekkel (lapított orr, telt ajkak) és bőséges toka-redőzettel jelenítette meg. A művésznek természetesen művészi szabadság jár, egy demokráciában ez elemi jog. Érezhetően nem a karikírozás szándéka vezette az ecsetet, sőt, talán nem is tudatosultak a hibák, hiszen akkor nem került volna közszemlére kép. A talány kulcsa inkább az a fajta rajongás lehet, ami már egyfajta ön-karikírozás: nem az alanyé – hiszen ő valószínűleg nem is tud a képről – hanem az alkotóé. A mű láttán előbb meglepődtem, majd erős késztetést éreztem, hogy a hely szelleméhez méltatlanul hahotázni kezdjek. De aztán mégiscsak a jólneveltség kerekedett felül, és inkább továbbléptem. Komolyan mondom, az alkotó olyan női aktokat is rittyentett, hogy majd' megszólaltak – egyéb majdokról nem is beszélve. Mint mondtam volt, magyarnak lenni jó, és néha kifejezetten szórakoztató is.